mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna
becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a
főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és
aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s
gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen
máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.
Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös
Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan
leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt,
melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni,
zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában,
bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn
a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben,
sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve
szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!
De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az
utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó
megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal,
vegyüljünk a munkások közé.
Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de
egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa
mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő
zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a
valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona
miatt rápirítson.
Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg
nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató
fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint
a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.
– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes
elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági
pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az
országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek
senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török
kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt
a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha
valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne
mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.
– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott
a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja
a lovakat.
András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon
túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.
– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál?
Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga
kötelességét.
S András leugrott a szekérről.
– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem
én azt az ostort, vagy mi?
S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret
fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek,
hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a
terhes ökrös szekereket.
[Illustration: – Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a
korbácscsal.]
A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis
odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj,
beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!
Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.
Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és
egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban,
mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha
csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan
kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya
tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen
járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét
többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt
mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem
látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által
még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind
megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a
titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is
ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést
talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond.
Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután
gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már
sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá
vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a
rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.
Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem
egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak,
a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők
alatt valami ó-kutba vetnék.
András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba
helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az
volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit,
gabonáját megdicsérte.
– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a
Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.
András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.
Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon
hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül.
A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket
meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni
akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő
szavakat mondogatott nekik.
Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.
Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép
mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a
legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett
illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas
sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett;
hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje
tetején fityegett.
Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan
megkoczogtatta az ablakot.
Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész
kedve szerint átölelje, s vállára boruljon.
– Hej, Vicza, Vicza! – ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a
görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg.
«Vad körtefa, vad almafa virága,
Most tettem szert egy kékszemű leányra;
Az termete ezer közül kiválik,
Boldog leszek, tudom, vele halálig.»
– Ugyan… ühüm! – morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől. – De
híres, vajjon kiféle, tán a dobogóból való?
– Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony.
– Hát akkor a szegvári sörházból került. Én is voltam ott.
– No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt.
Hallod?
– Lesz az még, úgy fordul, máshol is.
– Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja.
– Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! – szólt a cselédlány, lesütve
tekintetét.
– Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! – erősíté a legény,
vidám mosolygással simogatván szép fekete haját.
– Aztán kik vigyáznak? sokan… sokan! – kiáltott fel hahotázva.
– A’ nem a te gondod. Eredj, hozz bort!
– Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar? Tele még az üveg.
– No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, – mordult a belépő bátya
öcscsére, – mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt.
– Ott van, a hol van, – felelt durván a fiu, – s akkor iszom, mikor
akarok.
S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz. Villogó szemei
villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle
mint a fuvó, emelkedett fölebb-alább. Lehelete egyre forróbb lőn, a
lábai reszkettek az indulattól.
Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön
ökölre, birokra kerül a dolog.
András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart
találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót.
– Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz.
– Mert azt is teszem – vágott hirtelen szavába az öcscse, – tegye kend
is a magáét!
– Te bánod azt meg, öcsém! – szólt fölegyenesedve a bátya, s
egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat
előjele szokott lenni.
– Hát most azt mondom, öcsém, – folytatá András, – hogy jóravaló ember a
mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni.
– Még tegnap nem volt.
– Nem tudtam.
– No hát tudja meg!
– Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után. Most
pedig menjünk.
– Megyek, mikor akarok.
András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az
ablakon:
– János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel.
– Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete!
– Csak induljon kend, János! – kiáltott ki parancsolólag András.
Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény
parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mind vaskapocs
szorították rettentő erővel.
– Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen. Már
ha együtt indultunk, megyünk együtt. Így lesz ez jól.
S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs
egy tömött zsákon bátyja mellett. Egyik tekintete jobbra, a másik balra,
hanem azért a szekér ballagott csöndesen.
Idején beérkeztek a vásárra.
Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember
figyelmét. A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak,
nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják
csutoráikat erre is, arra is. Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit
csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai
összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez,
ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott
száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva.
A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a
vásárban. Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a
jövő-menők tömött, kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba
van két hízott kövér pej ló fogva. A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe
burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr. Kevélyen
tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy
pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is
fölebbvaló. El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és
ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja.
Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb
szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább,
mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan,
fekete kabátos, magastetejű kalapos ember ül. E kocsi találkozik a
bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy
ülésében szinte fölemelkedik, a mellette haladó zöldkabátos kasznár
urnak.
Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a
nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református
pap.
– Hova, hova, páter? – szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig
fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa.
Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja
jövetelének okát s czélját.
– Nem kelt el a leányka! – mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság,
odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra. – Na
persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap?
A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet
sodorint vastag, kövér bajuszán.
A szegény vén pap pedig – kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket
– lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt
iránta. Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal
foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás
szekerek felé.
– Jó napot, jó napot, András bácsi! – szól nyájas mosolylyal a leány
Bokros Andráshoz. – Hát elkelt-e már a buza?
Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön
nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg
embernek.
– Van még egy kicsi! – válaszol mély tisztelettel András.
– Milyen? – kérdi az öreg pap.
– Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak.
– Hó, megálljon csak, István, megnézem!
S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről.
Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva
odahajlik András felé s kérdi:
– Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit?
– Igen! – int szemével mosolyogva a legény.
– No lássa – szól némi megütődéssel a leány – ugy-e, mondtam, hogy annak
igaza van?
– Barátom, ez pompás buza! – fordult az öreg pap a legényhez. – Mikor
jönnek be ismét? Ebből szeretnék magam is venni.
– Aztán mennyi kellene? – kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi
ember. – Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon?
– Nem az vagyok én, édes fiam – válaszol szerényen az öreg ember – én az
iszlai pap vagyok.
– Ugy-e? – felelt röstelkedve az atyafi. – No lám! Hát akkor nem sok
kellene?
– Nem bizony. Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak. Nekem
legfölebb három-négy mérő kellene csak. Az is inkább csak úgy őszszel,
magnak.
– Úgy hát, András öcsém – folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a
más kezével egy kis szivességet tenni – ti átmehetnétek Iszlóra, nektek
sok szekeretek van.
– Szivesen! – válaszolt igen nagy örömmel a legény.
– Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg
hal! – biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt.
– Hallod ezt, András? – szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap
kocsija eltünt a sokadalomban. – Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép
kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját.
András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a
legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen.
Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem
veszik-e: lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló
ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár
mindjárt csak maga lesz a vásáron.
Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona
tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé. Nem követelte most
András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem
vigyázta, nem nézte, merre, hol van. Mehetett a fiú, a mikor akart s
arra a merre tetszett.
Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte
hazafelé.
Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s
pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony
nevetgélt, beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes,
bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral.
Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a
kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta. Vanda kisasszony
ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább
ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek.
Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a
főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó
lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta.
– Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, – szólt jólelkűleg a
főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, – az
emberek irigyek, örökké azok is voltak. Miért kényszerítené fiát, hogy
az paraszt legyen? ki követeli ezt? Én látom tisztán, hogy az a fiú nem
arra született, hogy kapáljon, kaszáljon s fuvarozzék. De láttam is
mindjárt. Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza,
magatartása. Leányomat meg kellett pirongatnom, annyira dicsérte. Úgy
van, annyira magasztalta. Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol
lehet? «Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám.
– Az én Sándorom – vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné – nem
kapál. Van nekünk elég napszámosunk.
– Bizonyosan mezei munkát végez! – mondám.
– Azt a béreseink végzik.
– Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki
napszámos. Ő másra született. Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút
emberré, s úri emberré tenné.
Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette.
– Igen is, úri emberré. Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én,
hogy mit csináljak.
– Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? – kérdé alázatosan,
örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya.
– Mit?
S a nagysás asszony – mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs –
élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha
gondolkoznék, s lassan, pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a
tanácsokat.
– Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla.
– De…
– Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák? Hadd szólják, majd el is
fogják hagyni. Úgy van az mindennel. A kinek magasabb czélja van, az
ilyesmikkel ne törődjék. Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte
legelőbb, a kik legjobban kikaczagták. Béreljen földeket.
– Hiszen nekünk, hála istennek, – mondá az anya sok kevélységgel, – van
elég.
– Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s
maga úr lehet. Élhet úgy, mint egy művelt ember. Könnyű az.
– Ugyan?
S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát,
a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első
padba ül, az úri asszonyságok közé.
– Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a
gazdálkodáshoz.
– Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés!
– Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké…
– Csak az enyém, – szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, – uramnak édes
kevés része van benne. Bese-juss, Bese-birtok, anyai. Földesúri rész.
– Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de
sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt.
– Lehetetlen az, nagysás asszonyom! – szólt Bokrosné egyszerű, de
természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás
tücskét. – Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk
megkétszerezni.
– Van-e pénzük? – intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre
földmívesnővé változott asszonyhoz.
Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult. Érezte, hogy ez
oly kérdés, a mit föltenni illetlen.
– Először is pénz kell – magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal
– nehány ezer, de én tudok szerezni azt is. A gazdaságot berendezzük
tudományosan, veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg
fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag
ember, úr. Így történik ez Németországon is. A kinek hat-hét hold földje
van, meggazdagszik.
– No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél.
– Az sok, az több, mint elég. Tehát kezem alá vehetem a fiút? Igen,
igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül
vittem. A pénztől sincs miért megijedni.
– De van is, a mennyire szükségünk van! – tevé hozzá nyugodtabban a hiú,
de nem pazarló asszony.
– Hát adósságuk van-e? – vetett oda egy kérdést újból a nagyságos
asszony.
Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá:
– Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem.
Most nyílott ki a nagysás asszony szeme. Mosolygott, s igyekezett
kimutatni, hogy ő sem ismeri.
– Nagyon jól van, nagyon pompásan! – hajtogatá magát a főadószedőné,
vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve. – Igy könnyű lesz a
munkához fognunk. A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni.
– Úgy, úgy, – mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, – csak
vegye a keze alá.
(Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.)
– Verje ki belőle azt a parasztságot, – folytatá újra föltámadt
hiúsággal s úri asszonykodással, – mert attól a paraszt apjától és
bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt.
– Majd társaságba viszszük.
– Mert eddig csak olyan ni – a többit a kezével mutatta – legényekkel
barátkozott.
– Ezután másokkal fog.
– Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember.
– Lesz most már.
– Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó
szíve van, de hát még feje! Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott
olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje
volt. Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett
micsodák.
E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a
kocsizörgés megakasztotta. Sándor jött meg a vásárról.
– Jőjjön csak, jőjjön csak – kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás
adószedőné – tudja-e, hogy maga az én tanítványom?
– Kié, mama? – ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő
piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel.
Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a
nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta
kifogni a lovakat.
IV.
A régi, csöndes Mihályfalva, mióta várossá lett, akkorát változott, mint
egy házasságra lépett ember. Fösvényebb lett és hiúbb; zárkózottabb és
egyúttal tolakodóbb, czifrább és éhesebb, templomkerülőbb és
korcsmajáróbb, okosabb és feslettebb. S e sok újabb hozománynak –
kimondom – mind a sörház volt a forrása s a hirtelen elharapódzott
idegen műveltség.
Az új mezőváros hirtelen fölemelkedett. Annyi lett benne a nagysás úr,
de még a méltóságos is, hogy a mihályiak egész elkevélyedtek e szerencse
által. A helyt lakó ténsurak egy pár hónap alatt mind átnagyságosodtak,
úgy hogy most már tekintetes urat, ténsasszonyt keresve se lehetett
kapni. Hogy azonban e magyar titulus se veszszen ki, a főbiró s a
főadószedő egy pár módosabb, hízelgőbb magyar földmívest
megtekintetesuraztak.
Vörös Gábor uram kapta meg legelőbb e szép czímet, mely naptól fogva a
régi juhász el is tünt, mert a mostani Vörös Gábor úr nadrágot visel és
hozzá pörkölt kávé színű posztó kabátot nagy czifra gombokkal és bársony
nyakkal, mint az urak. Vasárnap húz keztyűt is, csakhogy akkor kezei a
meredtség és dagadtság miatt hasznavehetlenek.
A műveltség terjesztésében igen nagy munkásságot fejtettek ki a kisebb
fizetésű cseh és német nagysás asszonyok és kisasszonykák. Bár alig
törték a magyar nyelvet, mégis a legkészebbek voltak megbarátkozni a
mihályi gazdagabb földmívelő osztály asszonyaival és leányaival. Csak
fogták ám kis kosárkájukat, melyben a gombolyag mellett alkalmilag egy
kis rétes és fánk is elfért s mindjárt átrándultak a szomszéd
nagyasszonyhoz. Ott számtalanszor bevárták az ebédet, az ozsonnát, sőt
hogy barátságos igaz vonzalmukat egészen kimutassák, még a vacsorát is.
Egyéb régi szokásokra nézve is tett a műveltség helyes és czélszerű
változtatásokat.
Ezelőtt ugyanis a falu öregei – ha az idő arra való volt – vasárnap
délutánonként künn üldögéltek a ház előtti tuszókon, gerendákon, padokon
s így beszélgettek át egyik sorról a másikra csak úgy falusiasan; most a
jobbmódú gazdaemberek a művelt csehek és németek példájára ott ülnek a
sörkorcsmában, kártyáznak, isznak és kugliznak a velük barátságosan
összekeveredett nagysás és méltsás hivatalbeli urakkal.