MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
50. KÖTET
AZ URAK
Irta
TOLNAI LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
AZ URAK
REGÉNY
IRTA
TOLNAI LAJOS
HEYER ARTHUR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
I.
Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához,
egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi
országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha
akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós
adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki
épületekkel. Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény
és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli
posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a
jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s
rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig
csizmaszáros atyafiak?
Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár
zsidót tanakodás végett. Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát
is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent. Járt-kelt
utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után
kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak
nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek
az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők. Itt akarnak a
Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni. Micsoda
dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint
csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van
attól az embernek.
A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak
is. A jó ital sokaknak tetszett.
Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a
derék, emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta
sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek.
Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral.
Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések
tartattak, most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény
füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell
lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut. Kocsi kocsit ér; egyik
gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon – a
szomszéd magyar és német falukba.
Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem. Itt is így történt.
A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a
szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck
serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság
megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos
kinevezését a szegvári adóhivatalhoz.
– Hát hogyan, mikép? – kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, –
hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk. De bizony csak nem
eresztjük a jegyző urat – szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb
esküdt ember – megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is. Hisz nem
bántottuk tán, vagy mi?
– Ugy, ugy – bizonykolák mindnyájan – eltemetjük annak idején itt.
Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak
nótárus. Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is? Juttatunk, ha
tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen. Nem jobb
lesz-e ott a Sánta ispán mellett? vagy ott a rugott kasznár mellett a
Krisztián takács szomszédságában?
Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította
vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette
éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő
a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas
kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé,
hanem város.
– Tyjüh! – kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon –
nonó!
– Mit nonó? – kiáltott rájuk a jegyző. – Küldjenek kendtek deputatiót
nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök
Kripszkrapsz urhoz, s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását.
Németül beszéljenek kendtek, tudják?
– Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem.
– De nem ám! – indult meg a közös meghökkenés.
– Azt mondom, hallják kendtek…
– Üm! de kendez, – mormogott egy tanácsbeli.
Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt
strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok
kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel
atyafiságos jelek.
– Itt ezután – s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra – minden
a művelt német nyelven fog menni. Ugy! Itt járásbirói hivatal lesz,
adószedői hivatal. Ugy!
Erős csend állott be.
Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel.
Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát.
Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is.
A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös
gondolatra, hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a
német szó. Az lesz még egyszer a furcsa mulatság!
A várossá-tételről mondott örvendetes hír – mert sokakra nézve az volt –
hamar elterjedt a faluban. Örege, apraja vitte házról-házra. A fiatalabb
birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német
nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a
fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami
árvíztől.
Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes
szívből. Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt
is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint
a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi. Most kevélykedjenek aztán
azok a kényes, koldus szegvári leányok! – kiáltának fel többen a
mihályfalvi asszonyok közül.
Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát
lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a
legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba. Hallhatott ott
eleget, sokat. A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta
fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös
következménye lesz, és pedig főkép a női világban. Az asszonyok
czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak,
fösvényebbek. Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang
által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el
annyira, hogy még koldusbotra is juthat. A templomot is elhanyagolják,
csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha
készül. Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a
Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli. Fölzavarodott az egész
község. Hittek is a beszédnek, meg nem is.
Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is
olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor.
A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről
álmodoztak. A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy
városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket
egy falusi bátran nyomorgathat. Képzeletében már orgonát is látott,
szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak
templomában vagyon. Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült
asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak
tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott
nyomott egyet-kettőt. S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most
igen magasan, majd nagyon is mélyen. Felesége a mint a szokatlan nagy
éneklésre betekintett, megrémült. Uram teremtőm – sóhajtott fel – mi
baja ennek az embernek?
– Semmi, asszony, ne busulj – kiáltott jó kedvvel a rektor – orgonálok.
– Min?
– Ezen a bölcsőn ne!
– Minek azon akkorákat rugni?
– Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak.
– Rugott ám rajtad valami.
– Mért nem!
S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre.
Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára
nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új
paraszt kastélyban! A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke
haját, gömbölyű, vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép
három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy
ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s
három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás
is volt.
– Hát ugy lesz az… hogy is lesz, no? – tanakodik magában jókedvvel Vörös
Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe – ugy lesz, hogy
most már máskép csinálunk egyet-mást. Ha a vidrai ispán, mikor két
kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még
számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel
tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most
gondolunk egy másformát. Ki az első gazda a faluban? Én, mert a kinek
volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony
az ur; ez a két-három compossessor – hisz mind a zsebemben van; no hát,
ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak? Ugy, ugy, Vörös
Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut. Most maradnak a
leányok – meglátom, hogy az urak közül üm – ki tudja? A Szeliczey uraság
felesége csak egy vámos leánya volt… no, ilyenformán az én gyermekeim se
születtek épen parasztok számára. Meglátom, azok közül a német asszonyok
közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni. Mindjárt
többre nézne engemet is a vármegye. Ugy lesz, hogy most már minden
máskép lesz. Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt, hogy ezeken a
szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen. Mert tudom, ha élek,
ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója.
A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga
rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta
magával a beszélgetést.
– Üm, dehogy van, azért sem adom. Még az a kevély, boldogtalan Bokros
Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj,
csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is. S Vörös
Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már
el is foglalta volna ezeket a szobákat. Alig várta, hogy jőjjenek már,
hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint.
Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához,
kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben
élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német
urakat.
A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a
jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott
embereiben.
– Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram.
– Fő adószedő – mondá a jegyző ur – elsőrendű hivatalnok, tán
pléhgalléros, nagyságos ur.
– Pléhgalléros? – mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; –
ugyan az volna? Aztán fia van-e?
– Nincs, de van leánya.
– Úm, üm – mondogatá a juhász magában – nekem is leányaim vannak.
– Jó lesz! – kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát.
– Válaszszunk másikat.
– Én is azt gondoltam. Jó lesz a főbiró.
– Kiféle, miféle?
– Özvegy ember.
– Az?
– Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke.
– Igen aprók? – Vágott a szóba Vörös uram.
– Aprók biz azok.
– Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! – tevé hozzá
jólelküleg a furfangos juhász.
A jegyző elnevette magát, s szólt:
– Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel.
– Azt tartom.
– Hej, jó helyt jár a komám uram esze!
[Illustration: – Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám
uram.]
S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra.
– Ebben maradjunk, komám?
– Nem bánom.
– Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne.
– Hát a Zsuzsimból? – veté oda dölyfösen a juhász.
– Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját.
– Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük? Annyiszor üljük
meg, a hányszor én akarom.
S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet,
föl is út, alá is út. Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül.
– Kölyök! – szólt meg akaratlanul – még te akartál rajtam paczkázni?
– Kicsoda? – kérdé a jegyző.
Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével,
vállával rántott egyet.
– S ugyan miért? – folytatá kitöréseit, – mert anyádnak valamelyik
öregapja esküdt volt a vármegyén? Megállj, hát ha most meg… de nem
mondta ki, elnyelte a szót.
– A koma vője főbiró lenne! – egészíté ki a jegyző.
– Hát mért ne lehetne? – veté fel Vörös uram barázdás homlokát.
– De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? –
szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző.
Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott:
– Becsületes ember voltam mindig, vagy mi?
– Szent igaz.
Egy pár perczre elhallgattak.
Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta:
– Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére?
– Itt a kis biró, átküldjem?
Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát
emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért.
El is ment csakhamar. Hogy azonban a jegyzőt – a kitől, mint hivé, sok
függhet – meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort.
Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra
nem bukkant, keresztül is vitte. Biztos lehet benne a falu most is, hogy
Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz.
Mentek a napok különben gyorsan. Egyszer megjött a felsőbb rendelet,
hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak
számára. Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni,
ott használják a törvény szigorát. A melyik ellentáll, az olyat vasra
kell verni.
Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák
készséggel önkényt ajánlkoztak. Szives ember a magyar, csak bánni kell
vele tudni. A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha
egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna.
Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is. Hogy meszeltek,
tisztogattak, mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves
vendégeket vártak volna. A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény
új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt
szellőztetett. Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában,
csakhogy jó hírnevüket növelhessék. A várva-várt dicső időt, mikor
Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral,
heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon
csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a
serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak.
Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken. Mennyi
gyermek, mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri
familia. Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete.
No kedves Mihályfalva, erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha,
tudom!
Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing,
peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta.
Járja a táncz.
– Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! – kiálthat fel
valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a
jövevényeken s mulató sokaságon.
– Igy bizony! – válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a
legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit
(szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas
szép utczai szobákba.
– Erre, édes angyalom, kis urfiak! Csak ugy éljenek ám itt, mintha a
maguk tulajdon hajlékában volnának. Ugy ni, lelkem adta gyönyörő
galambkáim. Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az
drága, vagy no nem bánom – tevé hozzá szokatlan engedékenységgel – vagy
ha egyet abból is kipattantanak. Csak teljen a kedvük.
Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a
kiborotvált állú, tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke
német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi
széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar
beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos
markát. Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly
bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra.
– Gut, gut! – hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az
orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes
nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen a ördögbe,
mert itt most sok a dolog.
Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos
orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s
franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott
indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a
vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit.
Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb
kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel. Meg akarta mutatni, hogy ő
milyen nyájas, emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem
lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól.
Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt
egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga
formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta
magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel
mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak
lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok. Aztán majd a jó
vacsora sok dolognak megadja az útját.»
S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak.
Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis
német kocsisnak.
– Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé.
– Micsoda? – kiáltott felé Vörös uram – hát maguk is kaptak valakit?
– Igen bizony. A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló
németet mi is fogadjunk magunkhoz. Már mit csináljon az ember, ha a
vármegyén ugy parancsolták.
– Hát aztán kifélék, mifélék? – kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a
léczkerités széles párkányára könyökölve.
– Ahol ott ni ő kegyelmök! – mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira.
– Üm, hát két felekezet is? – mormogá Vörös uram, odatekintvén a
vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy
pontosan megmérje: ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az
övéi.
Ezek a vendégek bizony sokat mutattak.
Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi,
a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen
vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú,
mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában,
egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy
kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott
arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen
köszöntéseket vélt nyerhetni. Csinos, barátságos asszony volt, még az
öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét.
E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke,
vöröses, nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké
mosolyogva, nevetve.
Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is.
– Mifélék? – kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz.
– Tán a főbiró! – válaszolt illedelmesen az öreg.
– Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van. A főbiró az enyém.
– Hát tán az adószedő?
– Már az lehet.
S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó.
Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől,
illedelemmel, s vitte a németeket.
Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a
szállóknak; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné
asszonyom már – hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának – a
legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s
a hátulsó szobát a külön konyhával.
Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által
történni fog, megérdemli a szives előzékenységet.
Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a
fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni. Adott
hát mindent kezükre a vendég uraknak.
A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső
öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt,
mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta
magát előkelő uri modorban, nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment
megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás
arczú Bokros Mihálynét.
– Oh! lelkem – mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben – oh!
édes galambom…
S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való
atyafiságos csókolkozás is. A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők
csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten
hozta, isten áldja!
Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is
odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű
fekete bajszú, piros ábrázatú fiatal legénykéhez.
– Ki ez? – kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal.
– A fiam! – mondá elragadtatva a boldog édes anya.
A leányka meghajtotta magát s mosolygott.
Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva.
Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek –
később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták
– egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól.
Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az
öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan.
Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás,
mellényes legény lépett a szobába. Nem volt olyan csinos, szép arczú,
mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei
kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt. Hogy a
családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát
üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett.
A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás
legénynyel, gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres. Nem a béres
volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a
bátyja: András.
Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak
hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha
mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te
ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé? Nem tudtál egy kicsit
megkésni? Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna
meg azért az a liszt.
András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett
csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával. Majd odatekintett az
asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral
beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján.
Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó
ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba
vonultak.
II.
A vastag adószedőné, miután innen is, tul is jól megnézegette magát a
nagy fekete rámás falusi tükörben, s látta, hogy a jó étel s az erős bor
ugyancsak kipirositotta fehérre puderezett arczáját, nevetve fordult
férjéhez, mondván:
– Venczel, ha itt eszed lesz, eleget ihatol.
– Meg ehetek is! – szólalt meg az öreg pápaszemes úr bő, lötyögős zöld
kabátjában. – Finom egy sültek! hah, mi pompás!
S az öreg penzionatus hivatalnok csak úgy csettegtetett a nyelvével,
miközben sok szegénységet láthatott fejével olyan finoman bólintgatott,
mint mikor az ember édes ellágyulásában azt szokta mondani: óh be jó, óh
be jó!
– Csak egy hiba volt! – állott elő szerényes megjegyzésével a zöld
szemellenzős, fájos szemű öreg asszonyság is. – Nem volt egy kis jó
kávé, pedig majd meghaltam érte.
– Már az igaz, a fekete nekem is hiányzott! – járult a megjegyzésekhez a
főadószedő úr is, egy kis fésűvel kegyetlenül fésülvén csuf vörös
szakállát, s vörös kese fejére ragasztott nehány szál sárgapiros hajat.
– Mert te Venczel bizonyosan legénykorodban is mindig feketéztél! –
mondá gunyos fejbólintással a főadószedőné.
A főadószedő úr erre nem válaszolt, csak köhécselt, s ránczolta a
szemöldökét. Ő bizonyosan jól tudta, hogy ez idején jött megjegyzés hová
czéloz.
– Tedd csak, édes Venczel, a mit én mondok, azután beszélj minél
ritkábban.
Valami elszomorító jelenség az, mikor a feleség minden félelem, sőt
önmérséklés nélkül gúnyolódhatik, kisebbítheti férjét ott, a hol akarja,
s akkor, mikor neki tetszik, s a férjnek mint egy leigázott oroszlánnak
csak morogni szabad, ezt is magában, s a fogait vicsorgatni, s ezt is
úgy, hogy az asszony meg ne lássa.
A főadószedő úr most épen ilyen kedvetlen látványt nyujtott; izgett
mozgott, forgolódott, s a bajuszával s szakállával tömögette a száját,
alkalmasint azért, hogy egy bátor szó valahogy ki ne csuszszon az őrt
álló fogak közül.
Az öregek, kik a fiatal asszonynak szülei voltak, leányuk eljárását igen
természetesnek találhatták, mert csak el sem komolyodtak.
– Mama, gyere csak! – kiáltott fel a leányka, ki az ablakon könyökölt az
egész beszélgetés folyama alatt.
A mama kecses tánczlépésekben odalibegett.
– Nézd csak, mama – mutatott a leány a kapuajtó felé – hát nem szép fiú
ez?
[Illustration: – Hát nem szép fiu ez?]
A mama hunyorított egyet apró fekete szemeivel, s rögtön végignyalta
ajkait, hogy azok pirosabbak legyenek.
– Szép fiú! – mondá.
– Nézd, milyen nagy, fekete szemei vannak.
– De az orra szép, egész uri hajlott, s milyen finom!
– Milyen sötét, vastag szemöldöke van. Nézd, milyen tüzesen tud nézni.
– Nekem termete tetszik! – mondá az anya, szemeivel méregetvén az
utczakapuban álldogáló legény karcsú, magas termetét, széles vállait s
domború mellét.
– Milyen jól áll neki anyám, az a kis pörge parasztkalap.
– Csinos parasztfiú.
– Anyám, nézd, milyen csúf pipa van a szájában! Én adok neki egy
szivart.
– Micsoda? – kiáltott e beszédbe az apa – te szivart, annak a
parasztlegénynek?
S a vörös arcz kigyuladt e botrány hallatára.
– No igen, szivart, – állott a férj elé a feleség – s jól teszed, ha egy
finom szivart magad nyujtasz annak a legénynek. Náluk ebédeltünk, s azt
hiszem, holnap is náluk ebédelhetünk, ha a tanácsomon jársz. Aztán kinek
a házában lakunk? s vajjon ki tudod-e fizetni a házbért? Az a szivar nem
kerül olyan sokba. Adtam neked is, mikor hozzánk jártál.
– Jól van! – vágott a szóba az adószedő úr, s kivett tárczájából egy
cuba-szivart s kinyujtotta maga a legénynek. De azt akarom, hogy Vanda –
folytatá az apa – ne beszélgessen.
– Menj csak Venczel, fordulj egyet a városban! – noszolá a nő férjét. –
Jól teszed, ha kijárkálod magadat.
Nem úgy volt ez mondva, hogy tőled függ, menj vagy maradj, hanem úgy,
hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül.
A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad
levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve
szerint.
– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el.
– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság.
– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó
házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda.
S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták.
– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e
mindig akaratodnak?
– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az
elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy
ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik,
gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki
tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a
legényhez nyájas.
Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte
a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a
finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak
volna.
Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az
első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy
kicsiny részt vettek el az idegen birtokból!
Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok,
beszélgetések.
– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros
Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni
örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel
közölje a nagy édes titkokat.
– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához –
hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek
tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! –
ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így
beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett
Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit
tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most
jöttek, s máris csupa barátság mindenik.
Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort
szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért
föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta
szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb
beszélni.
Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan.
– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek.
– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is.
– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem
tud magyarul, pedig ő is Németországból való?
– Ugyan? onnan való volna?
– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak
úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság.
– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával.
– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik!
S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból.
– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn
szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy…
– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába
belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy
maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát
tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha
tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei
esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna.
– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én
mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér.
– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a
fejét.
– Én igen, ténsasszony.
– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony.
– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura
ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták,
az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e,
Bokros uramat nem titulálták tens urnak?
– Nem azok.
– Tudtam!
– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet!
Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak.
– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is
mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való.
– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan
kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak
azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok,
csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép
nemzetségünkre.
– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz
elgondolkozással az elemében levő szabóné.
– Ugyan, aztán mikép?
S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz.
– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában!
– Már mint az én familiámban?
– Épen abban.
– Az lehetetlen!
Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy,
mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész
bolondságot.
– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet.
– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is?
– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem
váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép
kisasszonynyal?
– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha
csak együtt gyerekeskedtek volna.
– Ez már valami!
– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony.
– A teinsasszonyék jól állanak.
Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s
miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált
uri asszonyság épen ő, válaszolt:
– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is.
Mindenem a Sándorkámé.
– Hogy? Hát a nagyobbik, András?
– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős.
Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a
rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor
mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is,
máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt,
csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne
csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet.
Goromba.
S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben.
– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van
ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha
szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek,
kedves tensasszony.
– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő.
– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis
gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog.
– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog.
Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve
szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden.
– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel.
– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh!
mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok
vagyunk ám már!
A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt.
– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy
Sándor már mátkás.
– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom
mátkás, ha akarom, nem mátkás.
– De Vörös Gáborék…
– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem
eresztem a fiamat.
– De a fiatalok szeretik egymást…
– Ha én akarom, nem szeretik.
S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra.
– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem
is tudom, miért fogja úgy pártját.
Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között
a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony
nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött.
A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes
legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is
kaphatna feleségül, még pedig egyenesen…
De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős
füstű égő szivarral.
– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép
legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban?
– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel.
– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge
bajuszod!
– Nem ott.
S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját.
– Hol vetted?
– A kisasszony adta.
– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya,
mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené.
– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott.
– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam,
hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz?
A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a
leendő nagy szerencse teljes tudatában.
Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját
kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy
hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog
majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni
a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész
esetet körülményesen.
– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény
édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban
Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd,
hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem
álldogálhatunk.
– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott
vannak a béresek.
S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az
utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden.
Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös
Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép
csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni.
Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját
se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még
valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte
félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta,
hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve.
– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már
a mi falunkban?
(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.)
Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé.
Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni
senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az
utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most
mindeniknél be van hajtva a vastábla.
– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény.
Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra.
– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő
béreshez.
– Biz itt jártak elegen, ifjú uram.
– S hát?
– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket.
– Hisz tán csak nem voltak czigányok?
– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé,
a Marika szeretője.
– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény.
Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja:
– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok
innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt
közületek többé egyet is!
– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd
én is elmaradok.
– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga
se jöjjön ezentul.
– S ezt kinek mondta?
– Zsuzsikának.
– Hogy én ne jöjjek?
– Biz úgy!
– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a
mellére ütött.
– Az ifjú úr.
– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt.
– Már azt én most ki nem hivhatom.
– Nem-e?
S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert.
– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs
bejárásom.
– S hol ül?
– Hol? odabent a német urak között.
A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában
lépegető legényhez szólt:
– Ahol ülnek ni!
Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető
kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s
a mutatott nyiláson betekintett a szobába.
Szép, pompás, uri világ volt odabenn!
Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A
hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább
ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az
asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz
évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz
eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a
kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény.
Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a
főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre
kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a
főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott
hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény
teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika
mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös
német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró
úr két kisebb fiacskájának nevelője.
E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a
gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett
ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott,
göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös
Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik.
– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? –
gondolja magában az öreg béres.
Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz
minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan,
mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak
egész gaz nemzetségén.
Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit
magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az
éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a
rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár
szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó
asszony és leány között.
Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint)
csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány
és kártyázó asszony között.
S kikből áll az a csomó asszony és leány?
A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül
egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában,
hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel.
A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s
az öreg papné szép fiatal unokájából.
A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő
saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is
tisztességes szerencsét mondjon.
– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb
figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond?
persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon.
A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják,
hogy ki lett, mi lett.
Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s
mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen
nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is.
– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép
szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll?
– Épen az?
Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így.
– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé
meg nevetve a rektor úr.
– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba.
– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes,
bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden.
– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot
csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni
fog.
A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki
az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony.
András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan
kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni
soha.
– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga
lakodalmában!
– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András
bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is
bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami
gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári
kisasszony, jól megvigyázza!
– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk,
meglessük.
– Aztán majd én itt megmondom.
– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép
szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek.
András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna
kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt.
A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen
szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon
üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag,
igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott
volna is, mi nevet adott volna?
Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót
is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott.
– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá
magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak
a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy,
kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket
tudom soha sem érek el a kezemmel.
III.
A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a
gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága
hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös
jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas
állást hoz.
Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné
asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró,
fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés
örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család,
mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész
az első szoba hófehér dagadó párnáin.
Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér
orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó
ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban
okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben
örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy
valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a
nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda
kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával –
a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó
csücskét.
Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna;
alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló
érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel
foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan
meg fogják mutatni a következő napok.
Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt,
közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor
őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E
vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek
sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.