kevesebbet érintkezett a Nyugattal a moszlim-világ még legtávolabb eső
lakóinál is. A nagy félszigetnek csak külső határai voltak hozzáférhetők
az európai befolyásra nézve, de belső magva, melyről csak egyes utazók
hoztak koronként kósza hireket, a letünt századok állapotában maradt
meg. Még az európai kereskedők, is, Nyugat e merész előharczosai sem
találtak utat arrafelé. Ki sejthetné téhát előre, miként alakulandnak a
viszonyok azon esetre, ha egykor az óriás közlekedési tervek valósulása
Ázsiában, hosszas álmából felfogja zaklatni azt a sok millió arabot,
kiknek ősei tetterejök oly nagyszerü emlékeit hagyták hátra?
De hová jutottam? Nem történelmi elmélkedésekbe akartam én bocsájtkozni,
de néptypusok festése lenne feladatom e helyen. Igy hát hátrahagyjuk az
arabokat beláthatatlan sivatag hazájukban s körülnézünk oly népelemek
után, melyek a régi fő utakon Ázsia belsejétől kezdve a fekete és közép
tenger keletibb partjai felé évszázadok, sőt évezredek óta sürgölődtek
és mai napság is még félnomád életet folytatnak. Kétségtelenül
legérdekesebb a hosszu láncz, melyet a török nép a Léna fagyos
partjaitól az Adriáig képez, melynek egyes lánczszemei még ma is egy
ösrégi mult alakjában tünnek fel, s ugy szólván a történelmi sorozat
fejezetei gyanánt kapcsolódnak egymáshoz.
Az idegen elemek által gyakran keresztezett, anyagilag ugyszolván már
félig törökitlenitett oszmánokhoz, Keleten az iráni törökök
csatlakoznak. Derék emberfaj, mely a persákkal, több mint hatszázados
benső viszony daczára, mégis nem egy jellemző vonást őrzött meg az
őseredeti török typusbul. A mai Persia csaknem egész északi szélét ők
lakják, Transkaukáziának nagy része szinte általok foglaltatik el, s már
első látásra feltünően elütnek a persáktól, ugy hatalmas testalkatok,
széles arczvonásaik, valamint bizonyos nehézkesség által beszédben és
gondolkozásban. A sok századokig tartó, intim összeköttetés daczára,
melyben e nép Persia simulékony, szellemes és eleven fiaival állt, ez
iráni török még sem birt egészen persává változni. Ugyan szintugy
hazudik és csal, mint a déli nap gyermeke, de hazugsága és csalása
esetlenebb, átlátszóbb. Test és szellem kevésbbé hajlékony nála de annál
képesebb az ellentállásra s ennélfogva birtokában maradt mindazon
tulajdonoknak, melyek kiszámithatlan idők óta biztositották neki a
harczos és uralkodó szerepét. Szívós kitartással csüng ősrégi szokásain
hajlamain és erkölcsein, melyeket ősei még a középázsiai sivatagokból
hoztak el magukkal. Nász-és panaszdalai ugyanazok mint a sivatag
fiainál, mulatságai is megőrizték ősi jellegüket s a hol megakarták
akadályozni nemzeti szenvedélyeit ott elhagyá az országot s inkább a
kivándorlást választá semhogy alávetette volna magát a kényszernek. –
Mindezt tanusitják a század eleje óta orosz hatalom alá került
Transkaukázia és a Kaspi tenger nyugati partja. A Terekmék,
Karakalpak-ok, Sahszewend-ek és más félnomád törökök száma, az orosz
lefoglalás óta legalább egy harmaddal fogytak meg. Inkább a szunnita
szultán gyülölt területére költöztek, inkább a kurdokkali örök
ellenségeskedést választák, semhogy aláremdelték volna magukat a
»nacsalnik« (orosz tisztviselő) parancsainak. Igaz, hogy a törökök Iránt
egyrészt megvédték külső támadások ellen, azonban egyuttal uj hazájok
szellemi fejlődésének is gátul szolgáltak.
Az iráninak gyakran emlitett szép tehetségei tekintetéből ez igen sajnos
körülmény. A régi persa nép alig három milliónyi utódai, ha arabok és
törökök által le nem nyügöztetnek, kétségtelenül nagyon átalakitották
volna az ó-világ sorsát. Oly emberfaj ez, mely minden tekintetben
érdemes teljes figyelmünkre. Külső megjelenésében csak igen keveset
külömbözik őseinek azon képmásaitól, melyeket a Perszepolisz,
Naksi-Rusztem és más helyeken látható ezredéves monumentális emlékeken
bámulunk; másrészt alig lehetne eleget mondani e népecske tevékenysége,
ravaszsága és körmönfontságáról. A persának hosszudad arcza, finom orra,
szép formáju homloka s egész kifejezése már felismertetik benne a
szellemi tehetségü embert. Öltözete, élelmezése, házának felszerelése,
minden izlésről és szépészeti hajlamról tanuskodik. Még a persa
öszvérhajcsár is elevenebb, hajlékonyabb szellemű, a török ex offo
irodalomi lángésznél. De mit használhat neki mindez, ha évszázadokig
tartó zsarnoki kény őt a hazugság, álszinüség és csalás jelképévé
változtatták, ha eszének csak rosz uton veheti hasznát s ennek
következtében egy egész nemzet szédelgőkké nötte ki magát? E szomoru
jellemrajz még csapodárság és állhatatlansággal is megtoldandó. A persa
szellemdus gyermek, mely soha sem érlelődik szellemdus férfiuvá. Lelkes
lendületreképes hogy nagyot vigyen véghez, de annak kivételéhez erő és
kitartást nélkülöz.
Az oszmán népelemtől keletre, az iránitól nyugatra, és az arabtól
északra a kurdok vannak beékelve Észak-Mezopotámai hegyi vidékeibe.
Kiszámithatatlan idők óta itt lakik e nép, s minthogy hegyilakók
mindenütt, nem csak az idegen vándorra, de idegen kultur-befolyásokra
nézve is kevésbbé megközelithetők a nyitott, szabad rónákban élőknél,
alig tudunk külömbséget találni a jó öreg Kardukhói, Herodot jellemzése
és a mai kurdok között. Tény, hogy e kurd nép valósággal meglepő, s a
maga nemében egyetlen; a letünt idők romantikájával, egy kezdetleges
társasélet erényei és büneivel s azon sajátságokkal van eltelve, melyek
minden éghajlat s minden korszak hegyi lakóit első látásra jellemzik. Ha
te, nyájas olvasóm, a kurd különcz alakjáról korrekt képet óhajtasz,
képzelj magadnak egy nap-barnitotta arczu férfiut, erélyes vonásokkal,
merész szemekkel, finom sasorral s szállongó holló feketeségü hajzattal,
kinek fejét tarka kendőkből csavart hegyes turbán repdesi körül, kinek
vállairól dusredőzetü, rikitó szinü aba (köpeny) hull alá, ki hosszu,
zászlós lándzsát, paizsot és kardot, olykor ujkori lőfegyvereket is
nélkülözhetetlen, személyes necessaire-jéhez számit. A mily elentétben
áll bibliai fegyverzete a belga munkáju lőfegyverrel, szintugy elüt az
ember durva, harczos kinézése köpenyének szövetétől. Minden rajta
ijesztő hatásra látszik számitva lenni, s ha a kurd, gazdagon
felkantározott s felsallangozott lován, vad harcz-kiáltással valamely
hegytorkolatból előrohan, s a mit sem sejtő, békés utazóra tör, csaknem
mindig biztos zsákmányra számithat. »Vetköződjél, s meg se’ moczczanj!«
kurdul annyit jelent, mint jó napot kivánni. Az embernek mindenét
nyugodtan oda kell raknia a kurd elé, s örülnie ha sértetlenül
menekülhet.
Lakhelye, életmódja, vendéglátasa szinte ezredéves szokások jellegét
hordja magán. A visszaemlékezés oly estékre, melyeket kurdok közt, – hol
ember és állat együtt tanyáz, – néha negyven bivaly társaságában
töltöttem, minden inkább, csak nem elragadó. Födél alatt természetesen
csak télen laknak. Olykor ötven bivaly kigőzölgése tölti el az egész
helyet, mert a kis nyilás a tüzhely fölött, mely egyidejüleg kürtö és
szelelőlyuk is, oly piczi, hogy épen semmi észrevehető levegőt sem
bocsájt be. De a jó Kurdnak az ily existenczia a földi comfort non plus
ultrájának látszik, s ha esetleg azt beszélnék neki, hogy Frankhonban az
állatok istállókban s az emberek háló kamrákban hálnak, bizonyára nagy
megindulással, és sajnálkozva mondaná: »szegény frenkek!« Élelmezése
szinte megfelel e kezdetleges életmódnak. Tej és árpakenyér árpakenyér
és tej folytonosan fedezik szükségeit, s csak koronként váltatnak fel
sajttal és füstölt hussal. Hagyma és foghagyma nyalánkságul szolgálnak
neki, de a pecsenye, daczára annak hogy ex proffessó marhatenyésztő, a
ritkaságokhoz tartozik. A kurd egy szép vonása, mely a szomszéd
emberiségre nézve nagy szerencse, a vendégszeretet. Habár ezen erény nem
is tünik fel nála oly erélyesen mint a távol Ázsiában, mégis csekélyebb
mértéke is elegendő arra, hogy a közlekedést vele s a területén való
utazást, lényegesen megkönnyitse.
Ép oly nehezen mint minden más kulturbefolyás, ép oly nehézségekkel
tudott az Iszlam, Ázsia ezen őseredeti hite benyomulni a kurd hazájának
szük hegyszorosaiba, hogy ottan meggyökerezzék. A kurdok moszlim
vallásosága t. i. igen rosz lábon áll. Csak opportunitásból
mohammedánok, harag és keserüség nélkül közlekednek keresztényekkel és
ördög-imádókkal, s a felekezeti szinezet, ámbár siitákba és szunitákba
osztatnak fel, egyedül csak fékezetlen zsiványkodási vágyuknak szolgál
ürügyül. S e nép, különcz szokásaival, durva erkölcseivel az irán család
egy ága, testvérgyermeke a persáknak, kiknek nyelvétől az övé csak
tájszólásilag kölömbözik, s kikkel szellemi tehetség tekintetében szinte
igen sok rokonvonással bir. Ez főkép török körökben válik érezhetővé s
az oszmanlik nem egy hires tudósa vagy államférfiuja, tartozik
eredetileg a kurdokhoz. Az iszlamvilág kozmopolitizmusában az ily esetek
észrevétlenül mosódnak el, azonban a népismeretterén buvárkodóknak
figyelmét, fontos utmutató létükre ki nem kerülhetik.
Mielőtt felvennők ismét az Irán északi szélén elejtett török népleirási
fonalat, egy pillantást akarunk vetni az afghánokra, kiknek hegyvidéki
hazája Irán keleti táján fekszik. – Az afghánokat egy időben zsidóknak
tartották sőt a biblia tudósai, s Izrael rafongóbb gyermekei bennök
akarták feltalálni az elveszett tiz törzsöt. Mindenesetre sajátságos
kitüntetés, melyhez az afghánok maguk nem kevéssel járultak hozzá, a
mennyiben ők családfájukat egyenesen Szaul királytól származtatják. A mi
e furcsa rokonság népismei bizonyitékait illeti, a legfőbb súlyt az éles
és gyakori torokhangokra fekteték, melyekben az afghán nyelv kűlönösen
gazdag, nem kevésbbé azonban a nagy, hajlott orra is, mely őket kiválóan
megkülönbözteti valamennyi más ázsiai fajtól. Az emlitett
nyelvészeti-elmélet nem szorult komoly ellenvetésre, ugyanebből az
afghánok ind-ázsiai származására is teljes bíztonsággal lehet
következtetni. Még kevésbbé szolgálhat bizonyitékúl az orr corpus
delicti-je mert annak magas, sasorrszerű alakzata tökéletesen illik a
nép merész, határozott külséjéhez, s teljes összhangzatban áll annak
harczias jellemével – mit aligha lehet mondani a zsidókról – s
fékezetlen szabadságvágyával. A férfias szépséget nem lehet eltagadni az
afghántól. Akár a pásztor egyszerű redőzetes vászonruhájában, akár a
római szokás szerint a vállon tóga-szerüleg átvetett lepedőben, akár egy
szerdár (főnök) harczi diszében áll éllőttünk – az afghán mindig magára
fogja vonni figyelmünket és mint az ázsiai harczos valóságos
eszményképe, bámulatra fog ragadni. Született harczosok. A pásztor a
furulya helyett hosszú csövü puskát akaszt vállára, a földmives karddal
az oldalán lépdel ekéje mögött, a kereskedő egész kis fegyvertárt hord
magánál – hát még a harcos! Ujkori és régi vágó-szúró és
döföfegyverekkel annyira el van boritva, hogy azoknak nagy részétől még
álmában sem válik meg. A kiválóan harczias jellem, az afghán népnél
részint hegyes hazájok természettéből eredt, részint vallásából, miután
a Gazneaidák óta, India határ-vidéki bráhmai lakóival mindig harczkészen
kelle szemben állniok, mi ma ugyan már nem szükséges, minthogy a
Visnu-imádók helyére az angolok s Északon az oroszok léptek, s az
angolok és oroszok többsége és hadi tudományok ellen, az afghánok nem
képesek fellépni. A harcz- és zsivánkodási vágyon kivül az afghán az
ázsiai harczos többi fény, és árnyoldalában is osztozik; durva és nyers,
babonás, olykor vendégszerető, s bizonyos becsületességgel biró, s
minthogy a magasabb szellemi tulajdonokat nélkülözi, adandó alkalommal
és viszonyok közt egyszersmint oly árulkodó és boszuálló is, mint alig
egy más nép a világon. A mint látjuk, az afghánt különösen jellemzi az
erények és vétkek egész vegyüléke. Ma még szabadon emelheti égfelé
paizsát, még szabadon hódolhat korlátlansági hajlamának, – de a mint a
viszonyok alakulnak, már alig fog meghagyatni nehány évtizedik eddigi
kiváltságainak élvezetében.
S most hát térjünk vissza a törökökhez, a katexochen törökökhez; mert
Közép-Ázsia turáni népességét azoknak kell neveznünk, habár ott is a
városi lakosság természetesen erős kisebbségben, az iráni ős népséggeli
keresztezés következtében sokat vesztett ős-eredeti török typusából.
Közép-Ázsia népei kétségtelenül külön typust, valamint külön jellemet is
tüntetnek fel, s ugyszólván elszigetelt helyzetökben, járatlan sivatagok
egész koszorujával körülvéve, mindkettőt sokkal könnyebben őrizhették
meg. Valódi szigeten találták magukat a száraz föld közepette s ha onnan
időnként előtörtek vagy rövid rablási kirándulásokat tettek, melyekből
rövid vártatva, kincsekkel megrakva tértek haza; vagy pedig rendszeres,
valóságos kivándorlást szerveztek, s Ázsia nyugati vagy déli része felé
vonultak, ott uj hazát alapitandók. Közép-Ázsia mai néprajzi viszonyai
szerint, két főcsoporttal kell foglalkoznunk; először a megtelepedett
törökökkel, kiket: Özbeg, Szárt, vagy Kurama név alatt ösmerünk;
másodszor a sivataglakókkal, melyek bármi néven nevezendők is, jelenleg
a rokonság szoros kapcsolatában állnak egymással. A városi lakó, vagy a
földmiveléssel foglalkozó török, kezdetleges nemzetiségének csak igen
kevés nyomával bir. Feje és tagjai alakitása, orra, homloka és álla
ugyan a törökök széles formáit tüntetik fel, azonban járásában, egész
életmódjában és jellemében, a röghöz való csatlakozása folytán, sokkal
törökösebb, mint sivatagbeli testvére. Erkölcsei és szokásainak képe, az
idegen moszlim vegyülék által szinte már nagyon elfajult, mig másrészt
mindennapi élete, s még szellemi iránya is, az általa lenyügözött nép
iráni kulturája által, erősen megváltozott. Az özbeg, akár Khivában,
Bokharában, Khokandban ugy Keletturkesztánban, becsületes lélek, oly
ember, mely saját hazája szokott zsarnoki kormányzata következtében, még
a keresztény hóditónak, legyen az orosz vagy angol – sem fog soha
ellentállni. Meg van ugyan benne is az ázsiai megátalkodottság és
felfogási makacsság, azonban engedékeny és megadásteli, ha hatalmas
körülmények arra kényszeritik, és a Czár uralma alatt már nehány évtized
lefolyása után azzá fog válni, a mivé lettek a Nogai-tatárok Kazanban,
és a Krimben, t. i. Oroszország békés és szorgalmas alattvalóivá.
A nomádokkal egészen máskép áll a dolog. Itt a fékevesztett
szabadság-vágy, az örökös vándor-élet szellemével találkozunk, egyesűlve
a legkezdetlegesebb életmóddal, mely Ázsia magas északi részétől kezdve
egész Irán széléig mindenkor jellemzé a sivatag lakóját. E szellem
észrevehető jelleg-külömbsége többnyire a sivatag egyes részeinek
terjedésén, a föld alkatásán s az égaljon, nem külömben a történelmi
zendüléseken alapul, melyeknek olykor szinhelye volt a sivatag. Igy p. a
turkomán, – kit nyájas olvasóm utazási könyveimből bizonyára már
kimeritőleg megismert – leghivebb tükre sivataghazája borzadályos
képének, fagyasztó hidegével, perzselő napjával, feneketlen homokjával s
a keserü savforrásokkal. Az Oxus posványos deltáit lakó karakalpak, ki
marha tenyésztéssel foglalkozik olykor földmives, külső megjelenésében,
egész lényében, modorában, cselekedeteiben oly élettelen és elnyomott,
oly nehézkes és esetlen, oly szin- és szellemtelen, a milyen emberi lény
egyátalán lehet, mely posványos vidékek mérges büzei közt, tizenkét láb
magasságu nád és sás közt kénytelen életét áttengedni. A karakalpak
mindig csak akarata ellenére volt nomád, kit a sors a Volgától a
Jaxartes torkolatához, s innen ismét jelenlegi hazájába hurczolt.
Turkesztán északi részén elterülő végtelen sivatagok további
szemléleténél, a kazak – hibásan kirgiznek nevezett, – mint földjének hü
ábrázólója lép elénk, mely földön ősei talán már évezredek óta laktak. E
sivatagon, mely távolról sem oly borzasztó mint a hyrkániai, savas
posványok tiszta tavakkal, homok tengerek kövér legelőkkel, tamariszkok
csipkebokrokkal sürün váltakoznak; innen magyarázható meg, a kazaknak
csak féligvad természete, ki már sokkal békésebb, vidámabb hangulatu, a
turkomannál is és a baranták (zsiványkodások) iránti ismert szenvedélye
daczára sohasem volt oly javithatatlan, hit- és becsületnélküli
emberrabló, mint a Jomut, Csaudor és Tekke.
Szint ez áll a kipcsákokról és Kara-kirgizekről is Kkokandban, kik a
Tiansan-hegység nyugati kiágazásainak völgyeiben, a hófödte Alaj
torkolataiban, és a »Világ födelén« (a Pamir-i fensík) vándorolnak
helyről helyre; nem csoda tehát, ha a hegyi lakó és sivatag gyermekének
sajátságait egyesitik s a vad természetben feltünőbb, kirivóbb mértékben
őrizték meg jellemök durva vonásait. Ezeknél a törökösséget
leghamisitatlanabb kezdetlegességében találjuk. Fajuk anyagi jellegeiben
erősen a kalmuk-okhoz és mongolokhoz szíttanak: erkölcseik és szokásaik
a valódi törökvilág keleti határát, utólsó státióját képezik, mert innen
távozva, már a buddhista-khinai befolyás tartományába lépünk s
Keletturkesztán lakosai közé jutunk, kik Uigur származásuk daczára, az
ó-törökségnek mégis kevesebb nyomait birják felmutatni, mint a
Kara-Kirgizek és Kipcsakok.
A jelenkor moszlim fejedelmei.
Szultán, sah, khidiv és khán, ezek a muszulman Kelet fölkent
fejedelmeinek czimei. Mindanyian »Isten árnyai a földön,« néven szokták
nevezni magukat, ámbátor e theokratikus melléknév jogosan csak a
szultánt illeti meg. S ezen árnyak nem Isten, de inkább a letünt nagyság
és elveszett fény árnyai, ólomszerüen nehezülnek országaik sivár
rónaságaira s népeik szegényebb osztályaira. Már azért is elmélkedésünk
körébe tartoznak, mert főokai ama nyomornak mely alatt népeik sinlenek,
s mert az ó-világ szomoru állapotának minden lehetséges javulása
személyiségöktől és akaratuktól függ.
I.
Az 1858-ik év egy forró nyári napján a Boszporus ázsiai oldalán,
Csibuklu tenger öblében, egy óriás platán árnyában a ruganyos pázsiton
végig feküdve, átengedém magamat a klaszikailag irt történelmi mű: »Hest
Bihist;« (nyolcz paradicsom) olvasásának. A nyolcz paradicsom az ottomán
uralkodói ház első nyolcz szultánjának uralkodási idejét, képviseli.
Gyönyörködtem a persa iró, nagyszerü képleteiben és hasonlataiban, midőn
hátulról szeliden megrázattam s ekkép szólitattam meg: »Ki vagy te, ki
ily nem illedelmes helyzetben folytatod olvasmányodat, – hol tanultad
ezen illetlenséget?« Hamar megfordultam, háboritóm szeme közé néztem s
távolról sem sejtettem volna, hogy épen egyik utódja áll előttem azon
hősöknek, kiknek bátor tetteiről, uralkodói bizalmáról és erős hitéről
olvastam az imént. És mégis ugy volt. A nélkül hogy fogalmam lett volna
róla, Abdul Aziz Efendi, Abdul Medsid akkori trónörököse állt előttem,
azon ember, kit akkoriban mindenki szántszándékosan került, mert a
fejedelem élete alatt a trónörökössel való szóba állás, szomoru
következményeket vonhatott maga után s előbbi századokban még az életet
is veszélyezteté.
Én magyar vagyok, felelém, Resid efendinek neveznek, s a mint látod, egy
Tarikh-ot (történelmi művet) olvasok. Egy vontatott, lassu – Úgy! – a
legmegvetőbb hangon, volt a válasz; azután tetőtől talpig végig nézett
rajtam az efendi, hamar sarkonfordult s utját folytatá, tekintélyes
kiséretétől követve, melyben a császári palota jeleivel ellátott nehány
szolgát is észre vettem. Csak később tudtam meg, hogy e férfi a fekete
szemekkel, daczról tanuskodó vonásokkal, barna arczszínnel, zömök,
erőteljes alakkal és sürü, fekete bajuszszal – teljes szakállt csak
trónralépte után növeszthet a trónörökös – Abdul Aziz Efendi volt,
Törökország mai uralkodója. Abdul Aziz azon időben különösen azért
szokta választani ezen utat, mely az öböltől nem messze fekvő falusi
birtokához vezetett, hogy annak tartama alatt a palota etiquette nyüge
nélkül, a félénk fivére által fizetett kémek argusz szemeitől mentten,
szabadabb életnek engedhesse át magát. A Boszporusz partjain,
Dolma-Bagdse pompás termeiben az egykori trónörökös nagyon is feszesen
érezhette magát, mert Törökországban az uralkodó és trónörökös közti
feszültség és ellenkezés régi idők óta napirenden van. Abdul Medsid
törekvése oda irányult, hogy az ujkori európai kultura valódi
képviselőjének tartassék. Gyöngéd természetü volt, gyöngéd eszméket,
gyöngéd érzelmeket, s a szó európai értelmében, mindenek felett finom
modort és finom izlést szeretett. Már a hagyományos ellentét kedvéért
is, fivérénél teljesen elütő szellemi irány lépett előtérbe. Azt álliták
róla, hogy Törökország javára sokkal többet vár a régi kormányalkattól,
s a nyugattali viszony régi felfogásától, mintsem a Nyugattal való
feltétlen azonositás és a freng világ vak majmolásától. Habár e
felfogásban a volt trónörökös szellemi tehetségei nem is nyilvánultak
valami nagyon kedvezőleg, mégis szivósan ragaszkodott meggyöződéséhez. A
testi erő többet nyomott előtte minden szellemi vagy erkölcsi
tulajdonoknál. Étkek, öltözékek és mulatságok csak akkor tetszettek
neki, ha a valódi ősrégi törökség jellegével birtak, s mig fivére
europai hangverseny-igazgatók által régi mestereink symphonisztikus
remekeit adatá elő, vagy a fényesen felszerelt kis házi szinházban opera
előadásokat hallgatott, – addig a trónörökös az emlitett kis falusi
birtokon athléták birkózásaiban gyönyörködött, sőt még nem is átallotta
néha-napján, személyesen is bele bujni az olajozott nadrágokba, hogy
valamely alattvalójával birkozva felsőbbségét és erejét is kimutassa. Ha
belefáradt, kakas viadalok nézésében pihente ki magát; söt cserkesz
leányok is párviadalban mutogatták magukat előtte, vig bohóczok európai
szokásokat karikiroztak az ő tiszteletére, s minél vastagabb, minél
durvább volt az előadás, annál lelkesültebb dicséretben s annál
gazdagabb jutalomban részesité a trónörökös ő felsége az előadókat. E
falusi birtokon letünt századok ó-török társadalmának erkölcsei
életmódja tükröződött.
Abdul Medsidet, ki előtt e dolgok nem maradtak títokban, fivére
parasztos hajlamai undorral tölték el. Hogy annak izlésével
megismerkedjék, termei feldiszítésére egy ügyes olasz festőt állított
rendelkezésére s nem kevéssé ijedt meg, midőn a szobákat biborvörösre
festve, ez volt Abdul Aziz kedvencz szine, – találta. A mint már
említém, Konstantinápoly akkori jobb társaságától félősen kerülve, Abdul
Aziz oly társalgók és meghittek körében élt, kik nyers török
természetének ínyére valának. Nevrez Pasa, egy ismert, feslett életü
ember Skutariból, – kit európai hirlapok még mindig életben mondanak,
ámbár két éve hogy a túlságos iszákosság következtében Bécsben meghalt –
már akkor is Abdul Aziz meghittje volt, s egy bizonyos Resád Koszrev-vel
egyetemben jóval hozzá járult, hogy az ó-török trónörökösből, ó-török
Szultán váljék. Már akkoriban is, Abdul-Aziz időnkénti lehangoltságban,
dührohamokban, sápadtkórban, gyomortágulásban s a rendetlen élet egyéb
szomorú következményeiben szenvedett. Igaz, hogy a titoktartás pecsétje
alatt, olykor hallatlan dolgokat beszéltek Mahmud ezen fiáról, melyek
gyors harag és zsarnoki eljárás tekintetében ugyan hasonlóvá tevék
atyjához, de annál kevésbbé tudták benne elárúlni elődje tetterélyét és
szorgalmát népe lehető boldogitására.