1861-ben a trónra. A mondat szerint: »naturam expellas furco, tamen
usque recurret,« – vagyis a török közmondás után: »a természet a lélek
alatt van eltemetve« – t. i. az elsőbbet el kell távolítani, ha
utóbbihoz hozzá akarunk férni, – nem fogunk csodálkozni, ha azt
tapasztaljuk, hogy a Szultán ugyanaz maradt a ki trónörökös korában
volt, sőt hogy elvei és szenvedélyei hatalma emelkedésének arányában
növekedtek. Ha azelőtt környezetének szűkebb köre szenvedett szeszélyei
által, most már egy egész ország, egy egész nép azoknak elviselésére
volt kárhoztatva. A míg Fuad és Aali éltek, a míg a fivérétől reá
átszármazott hűséges tanácsadók közelében maradtak, a szultánnak, az
államot veszélyeztető hajlamai kissé korlátoltattak. Abdul Aziz e két
főurat lelke mélyéből gyűlölte s annyira rettegett tőlük, hogy rosszúl
érezte magát ha audiencziára jelentkeztek; minthogy azonban tőlök nem
mert s nem tudott szabadúlni, e fejedelem első kormányévei ő reá nézve
sem számithatók élete legboldog korszakának. Ehhez hozzájárult még a
körülmény, hogy III. Napoleon a Párisi világtárlat alkalmából egy
Szultánt is látni óhajtott vendégei között. A nagy frank császár
kivánságának nem engedni, nehéz lett volna. Abdul Aziz a csodaember,
megjelent tehát Európában s Fuad pasa által, ki a közvetitő szerepével
bízatott meg, az európai udvaroknál, és az európai világnak
bemutattatott. Mikép érezhette magát ő török Felsége az ily parádézás
alatt, azt könnyen képzelheti a nyájas olvasó. Ő gyűlölte az európai
városokat, az európai művészetet és ipart, tudományt és kulturát, s
mégis tanittatnia kelle magát Fuád, e megcsökönyösödött frank által,
mikép kell hitetlen küldöttségeket fogadni, hitetlen szónokoknak
kegyesen integetni és nyájasan tetszést mosolyogni. Mondanom kell-é még,
mily hasznot húzhatott e keleti fejedelem, vagy egy hozzá hasonló
szellemű, a nyugati kulturávali közvetlen érintkezésből? – Ezen európai
utazás a Szultánnak és országának nem csak hogy nem használt, de még
végtelen kárt is okozott. Bámulat és elismerés helyett, csak még
élesebben lépett előtérbe a gyűlölet és írigység s minthogy a török
társaságban mindig találkoznak emberek, kik a keresztény Nyugatot a
keleti kultúra rovására gyalázni és lealázni készek, s ezen emberek a
Szultán közelébe juthattak, a következmény az lőn, hogy az ifjúkorában
is már orthodox hajlamú fejedelem, reformátió-ellenes érzelmeiben csak
még inkább megerősíttetett. Eközben Fuad és Aali halála két terhes
tanácsadótól is felszabadítá. Resid pasa után ezek voltak az egyetlen
férfiak, kik a Törökországban szükséges reformok keresztül vitelére
képesítve valának. Abdul Aziz most a szó legszorosabb értelmében egyedúr
volt. Felszabadúlva a janicsárok és ulémák vad ellenőrzése alól, mely
atyját lépten-nyomon kisérte, minden félelemtől mentten, Európa
közvéleményére vonatkozólag, mely fivére előtt mindig ijesztő-rémként
lebegett, a mai uralkodónak azonban teljesen közönyös volt;
felszabadúlva végre az említett két kormányférfi tökéletes
alázatossággal alá terjesztett tanácsaitól is, kik, a mint már említök,
mély ellenszenvvel tölték el urukat s csak azért tűrettek meg, mert nem
merte őket kevésbbé tehetségesek által helyettesiteni; – Abdul Aziz most
már kénye-kedve szerint kezdett gazdálkodni s azon ismert
kormánypolitikával lépett föl, mely Törökországot rövid idő alatt a
romlás szélére vitte, s kivülről háborítlanúl engedé közeledni a
vészeket, melyek előbb-utóbb birodalmára fognak lecsapni. Ezen időtől
kezdve, Európa havonként, sőt gyakran hetenként is azon meglepetésben
részesült, melyet a Boszporus partjain egyre előforduló tisztviselői
változás neki szerzett; helytartók neveztettek ki, hogy még mielőtt
elérték volna rendeltetésük helyét, már is elbocsáttassanak; az
állomások oly férfiakkal töltettek be, kik az illető hatáskörről
legtávolabbról sem bírtak fogalommal; kegy és kegyvesztés gyorsan,
minden ok nélkül következtek egymásután, s mindez közvetlenűl az
uralkodó váltakozó, anyja, nejei és kedvenczei által befolyásolt
szeszélyéből eredt, minthogy szemeiben a kormányügyek alig bírtak
nagyobb fontossággal, mint a játékok és tréfák, melyekben egykor,
trónörökös korában az említett falusi birtokon keresett szórakozást.
Az ily irányú és szellemü uralkodó, nem csinálhatott Törökországból
egyebet, mint a mi csakugyan lett is: merő ellentéte annak, a mi Abdul
Medsid kormányzása alatt volt. Törökország hanyatlásához a jelenlegi
uralkodó természete igen sokkal járúlt. Míg ifjúkorában szenvedélyesen
űzte a testi gyakorlatokat és férfias játékokat, most minden testi
mozgást kerül s gyakran órákig hever palotáinak ruganyos kerevetein,
anélkül hogy helyéből kimozdúlna. Hiányos keleti műveltsége s az európai
nyelvek teljes tudatlanságának folytán, igen kezdetleges természetű
szórakozások helyettesítik nála az olvasmányt, – mindenekelőtt az asztal
élveit pártolja, – 40-50 étel hordatik fel, melyekből a Szultán csak
annyit vesz magához, a mennyi az egyszeri belemártás után az ujakon
marad; hasonlóan jár el a kávéval és pipával, melyekből mindig csak
egyetlenegyszer szörpöl és szippant – ezután következnek a baromfi
gyüjtemény megtekintése, mulatságos képtárak, bohócz-előadások
látogatása – stb. stb. Mig Abdul Medsid, gyakori betegeskedése daczára
naponta legalább egy órát töltött a kabinet-irodában, a jelenlegi
uralkodó csak igen ritkán lépi át annak küszöbét, s a hivatalos okmányok
aláirását, saját lakosztályaiban szokta végezni. A kormány-ügyek igen
közömbösek előtte, érzéktelensége csak akkor tünik, ha pénz
előteremtéséről van szó, hogy katonai dicsvágya időnként fellobbanó
tüzét éleszthesse, vagy új paloták emelése által fejedelmi tekintélyét
növelje.
II.
A második egyéniség az ázsiai moszlim fejedelmek rangfokozatán,
Naszreddin Sah, Persia királya, a Szultánnál, a szó szigorúbb értelmében
nagyobb autokrata, mert valamint országán s annak társadalmán, melynek
csúcsát ő képezi sokkal több ázsiai ódonság észlelhető, úgy fejedelmi
személyisége is, a keleti hatalom és kényuralom sokkal rikitóbb
czafrangját tünteti fel. Ő korlátlan kényúr, mindazáltal azonban
épenséggel nem irígylendő földi nagyságának fényeért. A mint tudjuk,
Naszreddin Sáh örökös félelemben nőtt fel, egy őt gyűlölő atya és oly
anya cselszövényei előtt, ki minden áron el akarta őt távolítani az élők
sorából. Nem csoda tehát, ha a rettegés, melyben a királyfi gyermek- és
ifjú éveit tölté, a trónra lépett uralkodóban is még hosszas utóérzést
hagyott hátra, jellemének a határozatlanság jellegét kölcsönzé s mi
több, férfikorában szellemileg gyermeknek hagyá. A Boszporus partján élő
fejedelmi társával szemben, Naszreddin Sáh, szelid jellemű férfiúnak, jó
szándékú fejedelemnek s modern kiadású keletinek mondható. Keleti és
nyugati kulturával enyelgett, nemzete történelmében és irodalmában
futólag tájékozta magát, és izlésének s hajlamának megfelelő nehány
nyugati tudománynak is meghódolt. Ő t. i. persa verseket ír, – igaz,
hogy igen alárendelt értéküeket – országa történelmének főkorszakait
ösmeri, földrajzról is van fogalma, s egyátalán sokkal tágabb fogalommal
bir a frenk társadalom és politikáról, mint számos alattvalója és
fejedelmi elődje, ki Irán trónját díszesité, és a műveltség sokkal
magasabb fokán áll, az Ottománok mai uralkodójánál.
Némely előnye elvitázhatatlan; de hát mit használnak ezek, szemben azon
szomorú különbséggel, mely az ő szellemi miveltsége és népei közt
létezik? Persia értelmisége t. i. legalább is egy századdal maradt hátra
a Törökországi mögött az europai kultura elsajátitásában… Az utóbbi
nevezett országban, már egy századnál tovább, erőszakosan a modern
világnézletek iskolapadjára kényszerittettek, e kényszer következtében
egyet-mást el is sajátitottak belőle, s ha csak meg volna az akarat,
Törökországban is már jóval előbbre haladtak volna, mint az fájdalom,
tényleg megtörtént. Persiát azonban még mindig az ó-ázsiai világnézlet
és ó-ázsiai képzelődés és büszkeség sürű köde fogja át. A nyugati
kultura napsugarai még szét nem oszlathaták e sürű ködöket; az ország
kissebb és a nép szegényebb, semhogy, a költséges kultur-kisérletek
fényűzését megengedhetné magának, s ez az oka, hogy a persa kitünő
szellemi tehetségei, minden más keletit túlszárnyaló előnyei daczára,
még mindig az Ázsiaiságnak sok hátrányában és hibájában szenved s még
mindig csak egy darab Ó-Ázsiát képvisel sajnos kinövéseivel együtt. Ily
népnél fejedelmének felvilágosodottabb világnézlete és szellemi iránya
nem is jöhet kérdés alá. Csak igen lassan és igen csekély mérvben
lesznek észlelhetők tevékenységének nyomai s ha az uralkodó e mellett
még határozatlan és félénk is mint Naszreddin Sáh, – nem
csodálkozhatunk, hogy negyedszázadnyi uralkodása még eddig csaknem
nyomtalanúl vonúlt el népe fölött. Meglehet, hogy reménytelenség és
lehangoltság is nagyban hozzájárultak e szomorú eredményhez. Naszreddin
t. i. feltünő ellenszenvet tanusít udvara, kormánya, szóval egész
környezete eránt. Udvartartásának költségeit távolról sem lehet
összehasonlítani a Szultánéival, mert a mennyit ez egy hónapban elkölt,
az egész évre elégséges amannak. Háreme csak kevés nőből áll, palotákról
szó sem lehet, s a persa király egész fejedelmi fénye és pompája nehány
láda tartalmára szorítkozik, melyeket azonban még kisebb
vadász-kirándulások alkalmával is magával szokott elvinni. A dicséretre
méltó különbség, mely a két uralkodó személyes tulajdonaiban észlelhető,
szenvedélyeikben és mulatságaikban is világosan kitünik. Naszreddin t.
i. igen mértékletes étel- és italban, s utóbbira nézve nem csak
alattvalói közt, de még a művelt Európában is dicséretes kivételképen
említhető. Tivornyázások a Szultán palotáiban divók styljében, a persa
király udvaránál úgyszólván sohasem fordúlnak elő. Míg Abdul Aziz
palotáját napokig nem hagyja el, Naszreddin férfias mozgásban,
vadászatban és lovaglásban gyönyörködik. Még a legkeményebb télben is
rendeztetnek vadászkirándulások s nem egy udvaroncznak kell
beletörődnie, hogy esőben, hidegben, hetekig kövesse fejedelmi urát az
Elburz hegység vadonutjain.
Ha jellemének meglepőbb vonásait összefoglaljuk, sok dicséretes mellett
mégis sok oly tulajdont nélkülözünk, melyek fejedelmek és autokratáknál
jótékony következményekkel vannak a népre. Naszreddin kétségtelenül oly
gyöngéd, oly igazságszerető, a milyen a persa, vagyis a keleti főúr csak
lehet. A pompavágy és önhittség is kevésbbé észlelhetők nála, mint azt
az állása és méltósága által rá erőszakolt tettei után várni lehetne. A
pazarlás szinte nem tartozik hibáihoz, inkább az ellenkezővel vádolják,
s egészséges esze sokkal jobban fogta fel Irán mai politikai
álláspontját, semhogy azon csalárd ábrándoknak engedné át magát, melyben
fejedelmi fivére a Boszporus mellett oly előszeretettel ringatódzik. Ha
tehát kormányzása alatt kegyetlenségről és barbár tettekről van szó,
azok inkább a népszokásoknak és uralgó erkölcsöknek tulajdonithatók,
mintsem személyes kezdeményezésének. Még jellemének elhiresztelt
ingadozása ellen is a legutóbbi események nem megvetendő bizonysággal
szolgáltak, mert a Sáht egy igen egyenetlen, nehéz harczban látjuk
elegyedve, az orthodox papsággal és egész népének szigorúan ázsiai,
ó-konservativ nézeteivel. Habár a persát méltán vádolhatjuk mindazon
bűnökkel, s azon hanyatlással, mely az ó-ázsiai régi megszokást
jellemzi, királyuk egyéni személyét a legkisebb vád sem érheti, mert
csak az, ki tüzetesen ösmeri az országot és lakóit, fogja kellőleg
értékelni a persa nép és uralkodója közt létező erkölcsi és szellemi
különbséget.
III.
A Khoszroék régi birodalmáról tekintsünk a Pháráók Nil melletti még
régibb birodalma felé, hogy ott az Iszlam világ félig európaizált
fejedelmi hármas uraság harmadik személyével ismerkedjünk meg. Iszmail
pasa minden tekintetben érdekes egyéniség, kinek kétes fejedelmi
fényében híven tükröződik nagyságuk egész csalékony játéka. Mindazáltal
a három közűl mindenesetre a tehetségesebb s eddigi működése
eredményének tekintetéből, legalább az újabb időig mindenesetre a
legszerencsésebbnek is nevezhető. Ázsiában mint pasa és a Szultán
képviselője, Európában ellenben mint önálló fejedelem lépve fel,
Mehemmed Ali ezen unokájának eddig még legjobban sikerült, Nil parti
országában hatalma megalapitása mellett egyúttal Európának is port
hinthetni szemébe elannyira, hogy nem csak hatalmasnak, de egyszersmind
kormánybölcsnek, s az Iszlam uralkodói közt legczivilizáltabbnak
tartassék. A ki szemtanúja, miként antichambriroz Iszmail pasa
Konstantinápoly császári palotáiban, – s antichambriroznia mindig kell,
még pedig soká, – a ki látja mint áll mélyen lehajolva, keresztbe tett
karokkal Abdul Aziz előtt, – kit szellemileg messze túlragyog, – s merő
tiszteletből még többszöri felszólitás után sem mer leülni – az aligha
ismerné fel benne amaz »Egyptomi alkirályt« ki Berlin, Bécs, Páris és
London udvarainál az uralkodó fejedelem egész tekintélyével tud
fellépni. Amott: hajlongások, mély Temenná-k, gazdag megvesztegetések;
itt: nagy jövőre szóló tervek, egy félvilágrész meghóditása, a
Ramszesz-ek birodalmának helyreállitása stb. stb.! Ezek csakugyan erős
ellentétek, de Ibrahim pasa negyvenötéves fia teljesen megfelel nekik.
Fiatalságát Párisban tölté, a Szajnapartján tanulmányozta a politikai
komédia művészetét és francziázott török létére, hivatalosan arab
nemzetiséggel, következőképen az iráni, turáni és sémi faj sajátságok
vegyülékével birva, nem sok hijja van már, hogy a komédiát a történelmi
valóság egy fejezetévé ne változtassa, hacsak az európai diplomátia
ezermesterei és párisi és londoni pénzemberek el nem rontják ügyes
játékát.
Egyptom sokkal közelebb áll Európához és a mi érdekeinkhez, mint a
moszlimvilág más részei, s épenséggel nem meglepő, ha Kairó, európai
mellbetegek e téli tartózkodási helye, az utolsó évtizedben már túl
kezdte ragyogni a Boszporusparti székvárost. Ez ugyan csak a jelenlegi
Khidiv személyiségének tulajdonitható, oly személyiség, mely
meggyőződtető bizonyitékúl szolgálhat az iszlamvilág művelődési
képességének kérdésében. A számos, jól értesűlt irók véleményét a mai
Egyptom s a Nilparti reformok valódi értékét illetőleg, teljesen osztom.
Mily értéküek az alkirály nagyhangzású kormány proklamatiói, melyekkel
népe boldogitását, az adminisztrátio egyszerűsitett szervezését, a
pénzügykezelés változását, az igazságügy megjavitását hirdeti; mit kel
tartani közoktatási reformjairól, a kereskedelem- és ipar emelése körül
kifejtett erélyéről – erre nézve Ázsia tüzetesb ismerője, nem fog igen
vérmes reményeket táplálni. Azonban egyet feltétlenül el kell ismerni:
Iszmail pasa eddig a legkielégitőbb bizonyitékokkal tanusította
vallásbeli tolerancziáját, sőt a mult és jelen moszlim uralkodók közt az
egyetlen ki teljes elégtételt adott a Giaur- és Kafir elnevezéseknek s
igen nyájasan veszi fel, ha többi fejedelem-társaitól szinte giaur-nak
gyaláztatik. Iszmail pasának jelenleg keresztény külügyére van. (Nubar
pasa); egy keresztény (M. D’or) a nép közoktatás javitásával van
elfoglalva; keresztények állnak pénzügyei élén s minthogy többnyire
magasb rangu keresztény tiszteket használ birodalma déli határainak
tágitására, azon érdekes látvány tárul fel szemeink előtt, mint
szolgálnak nagy keresztény tehetségek eszközül a félhold terjesztésére
Afrikában – s pedig az Iszlam hóditásai e világrészben igen
tekintélyesek.
Ismétlem tehát: Sok réklámszerű, feltünő van Iszmail pasa tetteiben s
eljárásában, azonban igen sok valódi és értékes is. Az alkirály ma élete
virágában áll s fényes reményeket lehetne kötni uralkodásához, ha nem
állná azoknak útját azon alapos félelem, hogy előbb-utóbb ki fog fogyni
a szuszból, azaz, hogy a puncto pecuniae azon kalamitásnak fog
martalékul esni, mely által pártfogója a hét halom örök városában, az
Oszmán birodalom katastrophája közeledtét annyira meggyorsította.
Iszmail pasa ugyan régen megtette már azon, ázsiai létére igen meglepő
lépést, hogy fejedelmi tekintélyével a kereskedő és iparos állását is
egybeköti, és rizszsel és pamuttal üzérkedik, – de másrészt meg az
alkirály az európai kereskedelmi szellem mellett nagy uraink modorát is
tanulmányozta és azoknak hű utánzására törekszik. Palota-szinháza,
Corps-de-ballet-je, óriási fényűzése az udvari háztartásban, európai
közlönyöknek szánt országos segélypénzei, s ehhez még hallatlan
ajándékai Konstantinápolyban, fatális arányban állnak egy alkirály
fizetésével, s még egy pamutkereskedő főkönyvével is. E számadások
hatalmas ingadozásainak következtében történt, hogy a khidiv legújabb
időben a Suez-csatorna vállalat részvényeit az angol kormánynak volt
kénytelen eladni, oly egyezés, mely a jelenlegi pénzügyi válságon még
sem segített s ennélfogva még mindig megoldatlan maradt, a kérdés:
meddig folytathatók még az eszeveszett pazarlások, s vajjon Nyugat a Nil
parti főúr elismert előnyei daczára, nem fog e mégis arra
kényszeríttetni, hogy az ottani eseményekbe tettlegesen beavatkozzék?
IV.
A Khánokról vagy emirekről, a hogy szinte neveztetnek, azért beszélünk
egyszerre egy füst alatt, mivel nyugati fejedelem társaihoz és
hitrokonaikhoz arányosítva, az ó-történelmi jellemek hamisítatlan képét
nyújtják. Ők is utólérettek ugyan az európai befolyás által, de a modern
kultura fénysugarai nem érintették őket s azok ezentúl is aligha fognak
eljuthatni hozzájuk, miután Európa úgyszólván ellenzi a müvelődési
missiók kisérleteit e téren, minthogy az eddigi tapasztalatok oda
módosítják e kérdést: hogy előbb hódítani kell ott, a hol civilizálni
akarunk, s netaláni hódítások esetében, ama belföldi fejedelmek
személyisége alig vétetik tekintetbe.
A még most is uralkodó khánok közt, Emir Sir Ali Khán, Doszt Mohammed
fia és utódja, az európai helyzet ismerete és megitélése szempontjából,
kétségtelenül első helyet foglal el. Már első gyermekkorában e férfi
gyakran látta Albion szálas fiait a vörös egyenruhában, leborotvált
bajuszú férfiképeket s a »Frengik« sajátságos népe, a gyermek által már
korán kinevettetett, gúnyoltatott, de egyszersmind félve bámultatott is.
Darab ideig, még pedig az angolok szerencsétlen afghanisztáni hadjárata
után, a fréngik ördögi hatalmában is kétkedni kezdett, ámbár ravasz
atyja, az ellenkezőről igyekezett őt meggyőzni. Trónra léptekor mást
gondolt, vagy legalább úgy látszott; mert Afghanisztánban, valamint
egyebütt is pénz kell a kormányzáshoz, s pénzt, – a mint azt egész
Ázsiában és Európában egyaránt tudják, – leginkább az angoloktól lehet
kapni, – s ennélfogva az afghan fejedelem számot is vetett bizonyos
előitéletekkel és segítséget kereső tekintetét Pesaveren át Kalkutta
felé forditá. Ez volt művelődési törekvéseinek kezdete és főczélja. A
mit a frengivilágtól elsajátitani igyekezett, természetesen a jó
hadsereg volt, a jó fegyverek és telt pénztárak, úgy makacs alattvalói
megszeliditésére, valamint tán pénzvágya kielégitésére is, mert a
jelenlegi afghán fejedelem mindenekelőtt saját családja javáról
gondoskodik, s országa jövőjét illető bizonytalanságában, uralkodása
külön érdekei csak másodrangon állnak elő. Sir Ali Khán igen állhatatlan
jellemü, ennélfogva gyakran kegyetlen és könyörtelen, mint azt p.
tehetséges fiával Jakub khánnal szemben tanusítá, kit csak Angolország
és segélypénzei iránti tekintetből hagyott eddig életben, különben régen
már kivégeztetésre vitték volna a szűk börtönből. Máskor meg asszonyi
gyöngeséget árúl el és felindulása könyekre fakasztja. Természetében
tiszta afghán, öltözetében és szellemi irányában turkomán lévén, az
emberi tökély ideáljának még ma is azt tekinti, mit népénél már 500
esztendővel ezelőtt annak tartottak: t. i. a hadvezéri tehetséget és
mindent túlragyogó bátorságot Politikai combinátiók eránt nem tanusít
különös érdeket, daczára annak, hogy országa utóbbi időben a
Szent-pétervári és angol kabinet közt komoly viták és elmélkedések
tárgya volt. Jóllehet, a politikai combinátiók titkos rokonszenvet
tulajdonítanak neki egy birodalom iránt és ellenszenvet a másik eránt –
azonban, azok aligha fognak valaha valósúlni, mert Sir Ali ugyan
szívesen fogadna el subventiót mintkét frengi állam részéről, de
hajlamát azért egyik sem bírja.
Mindazonáltal sorsa mégis sokkal fényesebb Oxustúli
fejedelem-társaiénál, kik közűl kettő, t. i. Khokand és Khiva uralkodói,
már elvesztették függetlenségüket, mig a harmadiknak, Muzaffar ed
Dinnek, Bokhara urának, csak északi határ-vidéki szomszédainak
nagylelküsége engedélyezett még egy vékony önállósági fonalat. E férfi,
az ó-iszlamita uralkodók leghívebb prototypja minden erényeikkel és
bűneikkel egyetemben, azonban anyagi nagyságuk hatalmas támasza nélkül;
egy ideig azon ábrándban ringatá magát, hogy a Szamanidok és
Szeldsukidok fénykorát a tizenkilenczedik században újból felélesztendi.
S bármily őrült volt is ezen ábránd, mégis teljes erélylyel nekiállt
annak valósitásának miután az utóbbi századok óriás forradalmai és
változásai teljesen ismeretlenek voltak előtte. Még Európa létezésében
is kétkedett, s szintúgy mint atyja dühbe jött, midőn angolországot,
melyről csak az utóbbi hetekben hallott, füle hallatára birodalomnak
merték nevezni. Az orosz szuronyok azonban csakhamar meggyőződteték
Muzaffar ed Dint tudatlanságáról és csalódásáról; megtöretett, s hogy
véglegesen tönkre nem tétetett, ezt e molláh-fejedelem egyedül csak
vállalkozó szellemének köszönheti. A török példabeszéd szerint
cselekedett »Csókold a kezet, melyet le nem vághatsz!« s élete fogytáig
legalább az uralkodás árnyát menté meg magának. A mi utánna fog
következni azzal ugyancsak keveset törődik. Előreláthatólag ő házának
utólsó fejedelme, Mavera-un – Nehr, vagy Transoxánia trónján, – mi ugyan
ő rá nézve kétségtelenül szerencsétlenség, de nem nemzetére s egyátalán
az emberiségre nézve.
Még csak az Iszlamvidék legszélső keleti határán létezik egy fejedelmi
egyéniség, kivel a szíves olvasót meg kell ismertetnem. Ez Emir Jakub
Khán, Kelet-Turkesztán új uralkodója, ki legújabb időben a nyugati világ
szeme láttára óriás birodalmat alapított magának s úgyszólván az
ó-ázsiai történelem egy nagyszerü jelenetét rögtönözte. E férfi, egy
közönséges vámtiszt fia, karddal kezében, a hatalmas khinai császár
sárkány zászlóit lába alá tiporta, az egykori hóditókat visszaüzte hazai
határaikba s oly kényúri szigorral uralkodik, mely elevenen emlékeztet a
középkor moszlim fejedelmek nagyságára. Emir Jakub Khán erélyes, éber,
okos, bátor és kitartó, s kétségtelenül azon fából való, melyből a nagy
emberek faragtatnak; csak egy nagy bajban szenved, hogy t. i. történelmi
szerepét nem a 12, vagy 13-dik században játszta el, hanem ma, hét
századdal később – s hogy nem a khinaiak és más ázsiaiak ellen kell
harczolnia, de a hatalmas oroszországgal s az európai politika
konstellátióival szembe szállania. Ha ez másként állna, Emir Jakub egy
Dsengisz-é, vagy legalább is egy Timur-á nőhette volna ki magát. De
minden körülmények alatt e férfi teljes bámulatot érdemel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –