népre is rá illik, azon egy különbséggel, hogy amazok az elnyomók és
csalók, ezek pedig az elnyomottak és megcsalottak. Külső megjelenésében
a maronita erősen emlékeztet az örményre, de kevésbbé a görögre; jelleme
azonban, mindkettőnek vegyülékét tünteti fel. Akár falun van, akár
városban, akár csizmadia, szabó, takács vagy földmüves, a maronita
ritkán emelkedik tul a kiskereskedőn. Bár szint oly szögletes, nehézkes
és esetlen mint az örmény, annak kitartását és állhatatosságát teljesen
nélkülözi, s habár a görög ravaszságát és furfangosságát utánozni
igyekszik, mégsem képes annak szellemi ügyességét felmutatni. Szóval e,
legföljebb 200,000 lelket számitó népecske, melynek ősei hajdan a
keresztes háboruk idejében oly fényes szállitó-űzletet vittek, teljesen
érdemetlen azon nagy szeretetre, melyet a katholikus Francziaország,
legalább azelőtt, iránta tanusitott; szintugy tévedés is volt a franczia
kormány részéről, hogy a maronitákból faragott emeltyűt és támaszt
keleti befolyása számára. A malkitákról, az alig 50,000 számitó
görögkatholikus arabokról, általában dicsérettel szólnak. A mint
mondják, ugy külső- valamint szinte jellemük fővonásaiban keveset
különböznek mohammedán törzstársaiktól. Soha sem koldultak európai
protectióért, az arab nyelvnek szenvedélyes ápolói s ép oly büszkék
nemzetiségükre, mint a próféta tanainak vastag turbános követői.
Meglehet, hogy épen ezen tulajdonaik következtében a malkiták kevésbbé
valának kitéve üldöztetéseknek, mint a Libanon többi keresztényei, mi
Kurdisztánban a nesztóriánusoknál szinte ugy volt, kik évszázadokon
keresztül bántatlanul éltek rabló kurdok közepette, s csak akkor látták
kitéve magukat egy Bedr-khanbey iszonyu irtóháborujának, miután amerikai
hittéritők jelentek meg, a kezdetleges, de boldog állapotban élő
keresztény kecskepásztorokat a »valódi hit« áldásaiban részesitendők.
Igen, még ezen »áldások« kiosztása miatt is, összevesztek az amerikai
missionáriusok az anglikánusokkal s az apostoli szent munka érdekébeni
lelkesültségben, a szegény nesztóriánusok addig-addig hurczoltattak
ide-oda, mig végre a rabló s gyilkoló kedvü kurdoknak estek martalékul
és a Zab folyó, több mint 100,000 keresztény vérétől pirosodva folyt alá
a völgybe. Az irtózatos esemény a versenyző protesztáns missiók
működésének a török-Kurdisztánban, véget vetett ugyan, Iránban azonban,
t. i. azon hegyek keleti oldalán még iszonyubban ismétlődött. Itt Róma
jelent meg Lazaristáival harmadik bajnokképen a hittéritő harczban.
Urumieh és Szauds-Bulak szegény nesztóriánusai egészen elámultak
ugynevezett európai hittársaik oly váratlanul nyilvánuló eleven érdeke
fölött, miután eddig már azért sem gondoltak sokat velük, mert saját
fogalmaik a kereszténységről igen zavartak, s mert az idegen országbeli
hittéritőkben nem amerikaikat, angolokat és francziákat láttak, hanem
egyszerűen csak frengi-ket, s nem khaldani-kat (vagyis
nesztóriánusokat), tehát nem keresztényeket. Hisz eleinte e
missionáriusok még ezen ősrégi keresztények hittételeiről sem birtak
biztos tudomást szerezni, mert papjaik a műveltség legalsóbb fokán
állanak, s szigoru theokratikus alkotmányukban a patriárka és többi
papság nem tudományossága és az esztraugèló (ó-szír) nyelven irt
hitkönyvekbeni olvasottsága szerint tiszteltetik és becsültetik, hanem
nyájaik és földeik száma szerint. Ma, körülbelül félszázad folyt le a
persa nesztoriánusok megtéritése óta s eredményei mégis határozottan
nemleges természetűek, ha csak abban nem akarnak sikert látni, hogy
nesztoriánus papok koldulólevelekkel barangolták be Európát. Az utolsó
években, csak magában Magyarországban is, három hosszu szakálu és hosszu
ruháju ugynevezett püspök tolvaj és csaló gyanánt fogatott be s a
rendőrség által utasittatott ki.
A nesztóriánusokat 200,000 lélekre számitják. A nép maga arczvonásaiban
sémi-fajának csak igen gyönge jellegeit hordja s jellemére nézve a közel
lakó moszlimektől feltünőleg különbözik. A nesztóriánus a szigoruan
patriarkál uralom kötelékei által a papsághoz, az ország
aristokratiájához van kötve. Életmódjában mérsékelt, szerény, sőt félénk
s mindazon jeleket tünteti fel, melyek a szaszanidok, arabok, törökök,
mongolok és persák által sok századéveken keresztül szenvedett
elnyomatás természetes következményei. A keresztény időszámitás első
korszakaiban a nesztoriánus kereszténység befolyása, a keleti Ázsia
legtávolabb vidékeire kiterjedt. Merv, Szamarkand, Kasgar és Khoten
püspökségek valának és a kereszt igen közel állt a buddhizmus ellen
folytatott harcz diadalához s mily különböző módon alakult volna
Közép-Ázsia sorsa, ha az Iszlam mindjárt első keletkezésekor elnyomatik.
IV.
Nincsen meglepőbb, s mondjuk ki őszintén, nincsen szomorubb állapot,
mint a zsidók nyomorult sorsa a moszlim Ázsia kűlömböző országaiban, oly
sors, mely időnként tán enyhébb korszakot látott, egészben véve azonban
mindig sokkal nyomasztóbb volt a keresztényekénél. Ha Európa az ázsiai
történelem ezen élő múmiáit a lefolyt századok alatt üldözte, a
középkori nyerseség e tette részint a fanatikusok természetes
gyülöletéből magyaráztatik ki, melylyel Krisztus-nak állitólagos
ellenségei és keresztre feszitői iránt viseltettek; ellenben a moszlim
népeknél, a hol az egész keresztrefeszítést tagadják s a zsidók a kórán
Isza és Merjem-ével (Jézus és Mária) csak igen keveset jönnek
érintkezésbe, ez nem számitható be az ellenségeskedések okául s annál
feltünőbb marad, hogy a jahudi, dsehud, vagy csufut (zsidó) név, ott
minden gyalázat, gúny és megvetés quintessentiáját képviseli; sőt a
nyelv minden kitétele tehetetlen és gyönge arra, hogy a moszlimok zsidó
elleni undorának kellő kifejezést szolgáltasson. A ki azt hinné, hogy
Mohammed harczai Arábia zsidai ellen idézik elő e szenvedélyes
gyülölséget, az nagyon csalódnék, mert tizezer mohammedán közül alig
tudja egy, mily viszonyban áll prófétája Arábia zsidóihoz, s nem-é
rendkivül meglepő, hogy a két vallás szertartási formaságaiban létező
hasonlatok, p. a tartózkodás a tisztátalanoknak mondott állatoktól,
továbbá a kötelezett leöletés, vallásos mosdások, stb. stb. a két hittan
követőit, a több ezer esztendei együttélés daczára, nemcsak hogy nem
hozták egymáshoz közelebb, de sőt még tátongóbbá teszik a köztük létező
ürt, mint az a moszlimok és keresztények, vagy buddhistáknál mondható.
Igaz, hogy a zsidó a moszlimok szemében kétszeres hitetlen, mert
Mohammedet valamint Krisztust is tagadja, de ezt kevésbbé látszanak
tekintetbe venni; az Izrael fiai eránt táplált gyűlölség és megvetés
hagyományos, az ó-történelem népeinek egy szomorú hagyatéka, melyet a
következő nemzedékek hiven megőriztek.
S nem-e még meglepőbb, hogy Ázsia mai zsidói rettentő gyülölségre, és
ellenségeskedésre kevés vagy épen semmi okot sem adnak, mert jellemük
fővonásaiban Kelet keresztény lakosságánál sokkal többre becsülendők s
minden tekintetben, jobb bánásmódot érdemelnének. Nézeteiben a zsidó
ugyan keveset különbözik a többi keletitől. Ő is vak fatalista, ő is a
legszivósabban ragaszkodik a régi szokásokhoz, az ő vallása is a babona,
izetlen csoda-legendák s több effélék tarkaságaiból szövődött, ő is
ápolja a szentek sirjait s hires istenfélő emberek lábnyomait csókolja –
de az ezredéves elnyomatás lelkében még sem törte meg oly mérvben a
nemes érzelmeket, mint az keresztény sorstársainál észlelhető. Gyáva
ugyan, de nem áruló; szenvedélyes, boszuálló és tettei és magaviselete
által az idegennél inkább sajnálatot ébreszt, mintsem megvetést.
Valamint a külső kényszer és elnyomatás a társadalomban mindenütt,
gyöngédebb családi viszonyt, sőt még a távoleső tagoknak is szorosabb,
szenvedélyesebb átkarolását eredményezi, ugy Ázsia zsidóinál ez még
inkább észlelhető, mint az európaiaknál. Konstantinápoly számos
zsidófelekezetei daczára, a Boszporus partjain még sem fogunk soha zsidó
koldussal találkozni. Akár gyufaüzlettel, vagy tolmácsszolgálattal, akár
a házaló vagy kufár pályáján – mert a keleti zsidó ugyanazon üzletágakat
képviseli, mint a nyugati – a szegény zsidógyerek minden áron már
tizedik évétől fogva, vagy még előbb is mindennap kenyerének keresetére
fog törekedni. Minegyik azt reméli, hogy »Camondo« (török Rothschild)
válik belőle s ha nem lesz azzá, legkevésbbé ő maga oka annak;
kitartása, mérsékeltsége példásak, s mig Péra vagy Stambul utczáin
bizonyos időkben részeg örményeket tántorogni látunk, vagy görögöket,
egy ittas zsidó látása a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Igaz, hogy
az ily erények szükségesek valának arra, hogy főkép Törökországban
fenntarthassák magukat. A zsidó ott nem csak a mohammedán, de még az
orthodox-görög és katholikus fanatismus alatt is szenvedett. Legkevésbbé
a törökök kinozták s legnagyobb mértékben a görögök; csaknem ugy
látszott, mintha utóbbiak a törökök által rajtok elkövetett erőszakért a
zsidókon akarnának boszút állani. Ez volt az erősen elnyomott keresztény
keleti fanatizmus egyetlen alkalma, haragját éreztetni, elannyira, hogy
a szegény zsidók, egy Szulejmán toleráncziája daczára, ki ezreket vélt
megmenteni a spanyol inquizitio bitófájától és máglyájától, mégis
korántsem nyugodtak rózsákon. Igy volt ez azelőtt. Ma, hol a görög
kérkedés a nyugati pártfogás által még növeltetik, s a zsidók csak
időnkénti igen gyönge oltalomban részesülnek Európa részéről, a
viszonyok csak keveset, vagy nem is javultak. A zsidó gúnyneve
Törökországban, »Kekeresz« s e kekeresz még mindig hosszú szenvedéseinek
leghivebb tolmácsa. »Que quieres?« t. i., mit akarsz? (a Törökországbeli
zsidók, egykori spanyol hazájuk egyik tájszólását beszélik,) a zsidó
egyetlen védelme elnyomója ellen. Ha egy fiút mulatságból kinoznak vagy
ütnek, ha egy öreget szakálánál czibálnak, csak a siránkozó »Que
quierest?« hallani. – Mit vétettem neked, mit akarsz?
Ha valamennyi zsidón végig tekintünk, a Boszporus partjaitól kezdve
egész a messze Khokandig, azon észleletre jutunk, hogy minél inkább
távozunk Kelet felé, annál inkább fogynak felekezeteik ugy nagyságra,
mint számra nézve is. Minél távolabb esik egy vidék Nyugat hatalmi
befolyásától, annál csekélyebb az ott megtelepedett zsidók száma. A mai
ottomán császári birodalom testülete mindig kedvencz tartózkodási helyük
volt, a középkorban annak keletirésze, s ujabbi időben a nyugati. Egy
regensburgi rabbinus (Petachia rabbi) ki 1217-ben meglátogatta ázsiai
hittársait, Moszulban 6000, Damaszkusban 10,000, Nizibiszben 8000 lelket
talált s azonfelül még Bagdad közelében tartott oly ünnepélyekről szól,
melyekben állitólag 80,000 zsidó vett volna részt, mig jelenleg e szám
felére becsülhető az ázsiai Törökország egész zsidó népessége. Bagdad,
melyet a zsidók különben a régi Babelnek tekintettek, Konstantinápoly és
Szaloniki után a legnagyobb zsidó kolónia Keleten. Vagy 20,000 fia
Izraelnek lakik e pasalikban s a régi panaszdal:
»Bábel folyóinál ültünk és sirtunk,«
ott nincsen többé helyén, mert a bagdadi zsidó, gazdag és befolyásos
felekezete árnyában, nem egy szabadalomnak örvend, melyet jogosan is
irigyelhetnek tőle keletibb országokban élő hittársai. Foglalkozása még
ugyanaz mint a khalifák alatt, csakhogy azon különbséggel, hogy modern
intézmények és a jelenkor tudományai megvonták tőle egykori dicsfényét.
A nagy kereskedőkből és feudál bérlőkből uzsorások lettek, ügyes
orvosokból kurúzsolók és fűszerárusok, még csak ugynevezett titkos
tudományokat és varázslásokat folytatnak, miben segitségükre jő a
titokzatosnak, sötétnek fogalma, melylyel a nép a keleti Ázsiában a
zsidó személyiségét környezi. Néhány mesterséget is üznek a Bagdabeli
zsidók, ezek közt különösen kiemelendő a selyemfestés, mely ha nem
csalódom izraélita emigransok által hozatott be Bokharából, valamint
aranyműves munkában is kiválóbb ügyességet tanusitanak. Egészben véve a
Bagdadi zsidó, – bár ott is mint Keleten mindenütt, szük ghettóba van
számüzve – sokkal biztosabban és szabadabban lép föl, mint az ázsiai
Törökország bármely más vidékén. Ugy látszik, még mindig él bennök az
egykori Nasszih (zsidó fejedelem) vagy Ros Geluthu (a fogság főnöke)
hatalmas befolyásának emléke. Ama Nasszik helyei ma kevésbbé töltetnek
be a hivatalos Khakham Basi (főrabbinus), mint inkább dúsgazdag bankárok
által; az utóbbiak egyike névleg Danial – az ázsiai zsidók Rothschildje
– még a Szultán első hivatalnokának is imponálni tudott.
Bagdad zsidói már nem beszélik többé a spanyol tájszólást, hanem
általánosan arabul, valamint a zsidók Persiában többnyire az erősen
héber szavakkal vegyített persa nyelvet használják. Mindkét ága e népnek
azt állitja, hogy az első fogságból hátramaradottak utódai s Irán déli
részében nehány családdal találkoztam, kik bizonyos patricziusi állást
fitogtattak, s aristokrata származásuk jeléül héberül beszéltek,
természetesen közbe-közbe erősen használva persa szavakat, mi még az
irás nyelvben is, mely általánosan héber, szinte észlelhető.
Politikailag valamint társadalmilag Irán izraelitája mélyen alatta áll
török hittársainak. A persa moszlimek szenvedélyesb fanatismusa, az
általánosabb kényuralom, s mindenekelőtt a nagyobb pénzvágy tekinthetők
e szomoru körülmény okaiul. Még a számosabb felekezetekben is, p.
Hamadán, Siráz és Teheránban, a zsidók a legmélyebb megvetésnek és
legkegyetlenebb elnyomatásnak vannak kitéve. Még legujabb időben is
hallottunk egy Hamadánban tartott auto-da-féről, s Teheráni
tartózkodásom alatt egy tudós rabbi csak a franczia konzul befolyása
által szabadittatott meg a biztos haláltól. A szegény embert t. i.
has-ütlegek által kellett volna halálra kinoztatnia, mert ellenségei
egyike oly varázslattal vádolta, melynek következtében a király egyik
kedvencz nejének első szülöttje, váratlanul meghalt. A rabbi esetleg
ugyanazon perczben lépte át Teherán kapuját, a midőn a gyermek kiadta
lelkét; e tényben a két eset okbeli kapcsát vélték felismerni, s
egyszerüen halálra itélték a szerencsétlent. Hasonló aljas, köznapi
okokból történtek az utóbbi évtizedekben előfordult zsidó üldöztetések
Iránban; igy az ismert öldöklés Meshedben, a hol egy szegény zsidóné
fájós keze gyógyitására, egy persa kuruzsló tanácsára egy utczai ebet
ölt le, hogy a fájós tagot annak meleg beleibe dughassa; a zsidókra
rendesen rá fogott gyermekgyilkolással vádoltatott, s önmagát, valamint
hittársait is végveszedelembe ejté. Az erőszakosan az Iszlamra
megtéritett izraeliták nyilvánosan még mindig az országos vallásnak
kénytelenek hódolni, mig titokban és Mesheden kivül ismét Jéhovát
imádják.
Akár városon, akár szabadban, soha sem találkoztam szomorúbbal, egy
együtt utazó zsidó csoportnál. Kiváltképen karavánokban meginditó
látványt nyújtanak. A legroszabb ruhákba burkoltan, a legelhanyagoltabb,
legrondább külsővel, szennyes, csontos, vén lovagolható állatokon ülve,
az ily zsidó csoport éjjeli árnyakként vonul tovább, kellő,
tiszteletteljes távolságban maradva a karaván fő zömétől. Félős, remegő
tekintettel lesik a távolt és közelt, mindenütt rosszat sejtve,
veszedelmet várva, nem száll-e feléjök innen egy kő, amonnan egy
puskagolyó, vagy egy-egy kardcsapás, mert merő szorakozásképen is a
persa nekik szokott esni, rondasággal dobálja őket és ruháikat
szétszaggatja. Az első támadásra, mindannyian remegő juhokként
csoportosulnak össze; karjaikat felemelik, de nem önvédelemre, hanem
szemeiket takarják el. Csak az őszszakállu merészel egy-egy: »Mekun
dsuni aga!« felkiáltást, t. i. »Oh ne bánts kedves uram!« s valóban
csodálatra méltó, hogy megszokás, hajlam, tán a hazaszeretetnek is egy
neme, elég hatalmas, hogy közel 20,000 zsidót oly országhoz csatoljon,
hol folytonos rettegésben élnek, hol házaikon ajtók helyett,
kályhalyukszerü nyilásokat alkalmaznak, meghajlott testtel másznak rajta
ki és be, hogy könnyebben védhessék magukat támadások ellen s a hol – ó
kegyetlen gúny! – e szomorú exiztenczia fentartására, a nyilvános
tánczosok és énekesek mesterségére vannak kárhoztatva, – persa zsidónak
lenni, s lelkiismeretlen kinzók és megvetők előtt kénytelenségből órákig
tánczolni és énekelni, a legiszonyubb sors, melyet képzelhetek!
Még csodálatraméltóbb, hogy a szivtelen turkomán emberrablók között is
laknak zsidók, és pedig Merú, a lánczcsörgetés főhelye, egész zsidó
felekezettel bir. A turkománok közt a zsidó természetesen félturkomán
képében tünik fel, a fürtök és fejruházat kivételével. A turkomán
zsidónak is meg van sátra, meg vannak lovai és persa rabszolgái, kiket
derekasan elver és megkinoz; börze árfolyama a népszokás szerint az Irán
belsejébe tett rablási expeditiók sikere után szabályozódik. Mi
leginkább bámulatos, az a biztonság melyben e teljesen törvénytelelen
törzs kebelén él. A turkomán t. i. a zsidót varázsnoknak tartja s
iszonyuan fél tőle, s azért hagyja nyugton, mivel el nem adhatja: mert
izrael gyermekei a sivatagon túl annyira megvetettek, hogy még üzleti
czikképen sem lehet tőlük szabadulni. Jelenleg Bokharában és más
közép-ázsiai városokban, az orosz befolyás következtében ezen állapot
tán némileg megjavult, de a ki az előtt a Zerefsan mentében látta a
zsidót, kötelet hordva dereka körül, a mint lováról vagy szamaráról le
kelle szállania, ha valamely igazhitűvel találkozott, s alázatossága
jeléül évenként két hivatalos pofont volt kénytelen a kormánytól
elfogadni, az rejtélynek fogja tartani, mikép lehet hazául választani
egy ily országot?
Moszlim néptypusok.
Ha több fővárosnak rójják fel hibáúl, hogy nem nyujtja hű képét népe,
erkölcsi és társadalmi sajátságainak, e szemrehányás sehol sem
indokoltabb mint Konstantinápolyban, a nyugati törökvilág e székhelyén
és fénypontján. Valamint a »sztambuli« nevezetü tájszólás, a hangok
lágysága, a tömegesen kölcsönvett idegen nyelvfoszlányok s mesterkélt,
csinált szójárások használata a törökök egyszerü, velős nyelvezetétől
elüt, szintugy külömbözik a stambuli török anatóliai törzstársától. A
ruha csinálja az embert, s ennél fogva csakugyan a fez vagy a turbán, a
hosszu dsübbe és a bőredőzetü nadrág az, mely a Boszporus-parti
százszorosan keresztezett faj-vegyülékben felismerteti a törököt.
Felbodrozott haj, kikeményitett gallér, frak és glacékeztyü, elegendő
arra, hogy a touristáink által bámult keleti emberfaj eszményképét
rendszeres európaivá változtassa Konstantinápoly törökje
fajsajátságainak egyetlen egy vonását, egyetlen gyönge nyomát sem birja
felmutatni; sem arczéle, sem szem-, homlok- vagy áll alakzata nem
árulják el benne a turánit. Épen igy, s tán még feltünőbben áll a dolog
lelki tulajdonaira nézve. A mai efendi-világ hanyatlása, laza erkölcsei,
s a nemes érzület és hazaszeretet teljes hiánya, e helyen nem emlitetnek
először s nem is először kárhoztatnak. Szomoru, hogy a valóság még
sokkal rosszabb mindannál, mit az eddig ismeretessé vált képből
következtetni lehet. Ez egy zsarnok kényuralom által felnevelt emberi
osztály, mely egy régi világrészlet erkölcsi fogalmaitól elidegenittetve
az elvesztettekért minden szellemi kárpotlást nélkülözve, csak
fékevesztett élvezet-vágya által tünik ki, mely a tivornyának, zajos
élvnek hódol, csak kincseket igyekszik gyüjteni, hogy legyen mit
eltékozolnia – igen, oly emberi osztály mely előtt semmi sem szent; sem
vallás, sem erkölcsi-törvény, s a nyugati kultura fénymázát fitogtatva,
felszabadulva a keleti deszpotismus Drákói törvényei alól, aljas
szenvedélyeknek tud már csak hódolni. Ezen itélet tán szigorúnak,
látszik, azonban teljesen igazságos s már azért sem hallgatható el, mert
az efendik ellenszenves torzképével akarják gyakran azonositani és
öszszetéveszteni az általános török-világot. Ez égbe kiáltó
igazságtalanság!
Megengedjük, hogy az ó-ázsiai példabeszéd: »El arab serifetun; el adsen
zarifetun w’et turk kesifetun,« – az arab nemes, a persa gyöngéd, a
török esetlen – sok jogosultsággal bir; azonban ezen esetlenségben jó
adag becsületesség és egyenesség rejlik, melyeket mindig bámulni valék
kénytelen, valahányszor alkalmam volt Anatólia török földmivelőjével
érintkezni. Szegény árnyai egy óriás léptekkel hanyatlásnak indult
népnek! Remegő áldozatai egy ügyelten hivatalnok-osztály
lelkiismeretlenségének; sajnálatraméltó példái egy ritka szelidség és
engedékenységnek! Vajjon ki maradhatna közönyös, ha Szivászban,
Enguruban vagy Kharputban valamely török földmivelő udvarába lép? A kit
most bemutatok neked nyájas olvasóm, ama bátor hösök ivadéka, kik a
távol Keletről jöttek ide, hogy a byzanti-keresztény garázda-uralom
romjain birodalmat alapitsanak maguknak. Körülötte és rajta mindene
elszegényedett, ruházata, lábbelije, mindene rongyos, s csak a szem és
fejhordozás emlékeztetnek még tavolról az egykori urra és parancsolóra.
Háza omladékos, földje parlagon hever, kertje elhanyagolt, kardja
rozsdás, lovagolható és vontatómarhája elsoványodott. Ha e nyomoruság
okát kutatjuk, eleinte azt feleli, »Kiszmet! Naszib (fátum,) s csak
huzamósbb faggatás után fogja bevallani, hogy a konstantinápolyi urak
rosz gazdálkodása e bajoknak kútfeje. Nehéz volna kerek e világon a
török nép egy ily tagjánál kinzottabb, nyomorultabb lényt képzelni,
melyet azonban az európai közvélemény, végzetesen összetévesztve őt
Kanstatinápoly elvetemült efendi-világával, mint a zsarnokság eszközeit,
a keresztényeken elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok főtényezőít
állit pelengérre. A szegény török akár paraszt, mesterember vagy
földbirtokos, igen ritkán oka a nevében elkövetett brutalitásoknak, sőt
mi több, legtöbbet szenved általuk maga, s ha Ázsia kerületeit a
statisztika meggyöző világával lehetne bevilágitani, a török nép oriási
hanyatlásának ijesztő képét látnók magunk előtt. Eltekintve a gyakori
háboruktól, a sok járvány, és a tisztviselők lelkiismeretlensége és
velök született lomhasága következtében nagy mérvben előmozditott
elhanyagoltság, irtóztató módon pusztitottak a török lakosság között.
Egész vidékek, egész területek, melyek e század elején még virágzó
állapotban s népesitve valának, ma kihaltak, elhagyatva állnak s vég
elpusztulásnak néznek elébe; még egy félszázad, s a végromlásnak indult
török-világ Anatóliában megszünt létezni. Az orosz hatalom emelkedése a
Kaukazus déli részében, ugyan sok oly turkomán törzset küldött, mely a
Araxes és Kur partjain nem folytathatván nomád-életüket és rablási
hajlamaiknak nem engedhetvén át magukat, a félhold oltalma alatt
óhajtották folytatni ó-ázsiai életmódukat. Anatólia e népszaporodása
azonban véleményem szerint inkább a viszonyok hátrányára, mintsem
előnyős fejlődésére fog szolgálni.
S valóban igen sajnálatra méltó dolog, hogy nem lehet a bajnak elejét
venni. Az oszmán, régi hazájában a mint azt kimutatni szerencsénk volt,
egy-egy jelleges hibája daczára, még mindig szép jelenség az ó-világ
népterületén. Nemeslelkü, őszinte, tiszta patriárchális érzésektől van
áthatva és mindig vendégszerető. Hányszor, ha betértem nyomorult födele
alá, juttatá eszembe egyszerü becsületessége a boldog homéri korszakot.
»Honnan jösz – mi vagy?« ezt csak bucsuzáskor kérdik. Legjobb szobáját,
legjobb falatját osztja meg vendégével s komolyan megvan sértve, ha
távozáskor pénzt kinálnak neki az élveztekért. Azon esték, hol a
szurokfenyü forgács világánál gazdáim nagy gyönyörüségére felolvasásokat
tartottam egy piszkos, rongyos könyvből, feledhetetlenek maradnak
előttem. Apraja nagyja, feleség és gyermekek, ur és szolga festői
összevisszaságban vették körül; feszült figyelemmel halgattak reám s még
a legszegényebb is ezen élvezet kedvéért szivesen eltartott volna
napokig lovammal együtt. Valóban, igen fájdalmas látványt nyujt a nehéz
nyomás alatt sinlő, török földmives, mely kormánya és saját
természetének hanyagsága következtében, jutott ily állapotra.
Valamivel jobban áll az arabok, a Porta moszlim alattvalói e második
osztályának sorsa. Az arab a törökök minden szenvedésében osztozik, de
eddig a nyomor még nem törte meg végképen. Nemzeti egyéniségének
egy-némely tulajdonai arra képesitik, hogy fejét magasabban hordhassa,
tekintetét merésszebben szegezze egy jobb jövőre. Ha az arab városi
lakót, az ipar emberét elszámitjuk, rögtön észrevesszük, hogy az ismert
mondat: »Nuhefai Arab,« azaz, a sovány szikár arábok, nem csak néprajzi
jelszó, de valósággal testi tulajdonokon alapul. A török tréfál ha azt
mondja: »Az arab és lándzsája közt az aba képezi az egyetlen
különbséget.« Azonban, valamint az elsőnél a testesség az ész
nehézkességével jár karonfogva, ugy az arab – a sivataglakóját értem –
az alak szikárságával szellemi mozgékonyságot és fékezetlen
szabadságvágyat párosit. Azonfelül, az arab mérsékelt, ritka nemzeti
büszkeséggel megáldott s a törököt, ámbár az évszázadok óta ura és
zsarroka, mégis mélyen allatta álló lénynek tekinti, oly barbárnak, kit
még az Iszlam nemessége sem képes megjavitani. Ha tehát az arabnak jobb
jövőt jósolunk mint a töröknek, ez nemzeti tulajdonainak kellő
méltánylása folytán történik, azon nemes önérzete következtében, mely
által tulmagaslik a Porta többi moszlim alattvalóin: Jelenleg csak a
vezércsillagot nélkülözi; de ha valamikor eseménydus forradalmak e népet
előtérbe szoritandják, nem kétkedhetünk benne, hogy szellemének ritka
ruganyossága s a Nyugattal való nagyobb azonositási képesség folytán,
Kelet arab vezénylet alatt, ha nem is képesittetnék teljes ujjá
születésre, de mindenesetre inkább felelhetne meg az új kor
eszményeinek, mint most, az oszmánok alatt.