Szerkiz-t, az utját a parttól egész Stambulig folytatja, Stambul-ig
minden földi kincs, minden emberi remény, és minden végzethatározat e
páratlan központjáig. Itt külömböző carriére kinálkozik neki, melyek
közül szellemi és testi hajlamai és tehetségei szerint válogathat. A ki
a nemzeti müvészetben a csuszás-mászás, hajlongás, elsimulás és
megalázásban kiválóbb tökélyre emelkedett, szolgának szegődik egy
mohammedán házhoz, t. i. Aivasz lesz, vagyis a török háztartás azon
személyisége, mely a ház legrosszabb részében lakik, a szolgasereg
legutólsója, a legalacsonyabb szolgálatokra használtatik, azonban, a
mindenütt uralgó patriárkális szellem következtében, alázatos állása és
idegen volta daczára, itt-ott mégis a ház belső tagjának tekintetik, s
legtöbb esetben kis vagyont kapargat össze magának. Ha azonban az uj
jövevény csontjai keménysége és tartósságába több bizalmat helyez mint
jelleme simulékonyságába, akkor inkább Hammal lesz, t. i. teherhordó;
szemer-t, vagyis, egy kicsi, szalmával töltött bőrnyerget vesz magának,
azon kisebb terheket visz, vagy pedig a szirik-et, egy hosszu póznát, a
vállára veti, hogy egy vagy két társsal ama herkulesi tetteket vigye
véghez, melyek az európai nézőt, Pérában, jogos bámulatba ejtik. Néha
négy ilyen hammalt lát az ember a mint a két pózna egyszerü készülékének
segitségével 15, sőt 20 mázsányi terhet, gyorslépéssel visznek fel a
meredek hegyi uton. Meztelen lábuk minden ere feldagadt, a vér arczukba
szállt, a föld csaknem remeg nehéz léptük alatt – s ezen emberek, az
aczélos vállcsontokkal, a legegyszerübb eledellel, rosz helyiségekben
élnek, azonfelül még az éjjeli nyugalmat sem élvezhetik háboritlanul,
mert többnyire raktárőrökként is szerepelnek. A mint látjuk, az egyik
edzett csontok, a másik jellemhajlékonyság révén, haladt az élet
göröngyös utain, mindkettő kis összeget gyüjtögetett, s most
visszatérnek a szegényes hazai völgybe, hol Krözusok gyanánt
üdvözöltetnek, hol tapasztalataikat magasra becsülik, sőt magas rangu
urak egykori szolgái lévén, még félnek is tőlük. Ezen Ágopé-k és
Szerkizek némelyei Hadsikká válva térnek haza; megengedték maguknak a
Krisztus urunk sirjához való zarándokolás fényüzését; a feltámadás
ünnepén Jeruzsálem nagy egyházában imádkoztak, látták az örök
csodalángot, és kikapták a maguk részét a görög ütlegekből és békekötő
török markokból. A szent helyeken, verekedés utján szerzett sebek és kék
szemek csakhamar eltünnek, de a vallási lelkesültség fénysugarai élet
hossziglan környezik őket.
Minthogy e typikus két egyéniség kiséretében szerencsésen falura
jutottunk, egy füst alatt az örmény földmivest is szemügyre akarjuk
venni. A földmivelés örök idők óta kedvencz foglalkozása volt e népnek,
melynek a testi erő és kitartás a rögmivelésében ép oly mérvben válik
előnyére, mint a görögnek a kereskedelmi téren szellemi és testi
mozgékonysága. A kellemes és jövedelmező élet-hivatások sorába, a
földmivelés az örményeknél nem számitható. A verejtékes munka szerény
jövedelmén először is a pap csipdes, – az örményeknél szerény és
lelkiismeretes csőröcskével; őt követi az adóbehajtó, itt is oly
nagybélű mint Isten egyébb országaiban, ki már nagyobb harapásokat
szakit magának, – s ha az örmény földmives ekkép eleget tett »Istennek
és Császárnak,« még mindig nem biztos a maradékra nézve s a szomszéd
kurd rablók által egy évben legalább tizszer kiraboltatik és meglopatik,
sőt néha, birtoka védelme alatt még agyon is üttetik. Ez korántsem
tulzás, mert utazásaim alatt gyakran vonultam át örményfalukon,
melyekben a fegyverképes férfiak évről évre, napról napra
felfegyverkezve, házaik lapos tetőzetén őrt állva töltötték az éjt, hogy
a kurd megrohanások elől megvédhessék magukat. Az ily élet valóban vas
kitartást igényel! S daczára e szomoru állapotoknak, az örmény mégis
többnyire vagyonossá válik, sőt gazdaggá is, előszeretettel visz pénz,
rectius, uzsora-üzletet, s ott a hol a helybeli hatóság, persze drágán
megvásárolt oltalma alatt, biztonságban érzi magát, a
legkönyörtelenebbül tudja kizsákmányolni a karmai közé jutott
szerencsétlent.
A mint egy kis tőkét takaritott meg az örmény, már a kerületi fővárossal
cseréli fel rongyos faluját; ezután még tágabb tért keres
tevékenységének, s a kerületi várósból a székvárosba megy lakni, a hol
csak ugy hemzseg a sok lusta és pazar efendi, beg és pasa, s a hol az
uzsorás obscurus állásából a »Multezim,« vagyis az adóbérlő, vagy házi-
és udvari-bankár hangzatosabb állására emelkedik. Ezentul a Cselebi[8]
(ur) czimét viseli, az előbbi Csorbadsi helyett. De csak névszerint ur;
csak látni kell, mily kutyaszerü alázatossággal, mily hajlongások és
görnyedezések közt szokták ezen urak pénzüket és személyüket
felajánlani, hogy megértse az ember, mily gazságal szivják mindazoknak
vérét, kik pénzügyekbe bocsátkoznak velök. Azelőtt, a török kényuralom
szabad idejében, gyakran az ellenkező viszony állt elő; az efendi, bey
vagy pasa egész türelmesen tönkre tétette magát az örmény által, de alig
telt meg az örmény erszénye a megpukkadásig, midőn röviden bántak el
véle, a bankár árulással vagy csalással vádoltatott, lenyakaztatott vagy
felakasztatott s a csöppenként elvesztett vagyon egyszerre, tömegesen
tért vissza egykori birtokosához. Ezen önkénytelen halál aztán a szolga,
pártfogója iránt tanusitott ritka hűségeképen proklamáltatott. A
gyöngédtelen módon örökre elaltatott sirkövén egy alak ábrázoltatott,
mely fejét vagy hóna alatt hordá, vagy lábai közt heverteté, a mi által
a kiszenvedett családja nem annyira a rajtuk elkövetett gyalázatot, mint
inkább megadásteli alázatosságát akarta kifejezni, mert volt rá eset,
hogy a kivégeztetettnek fiai, atyjuk gyilkosánál ismét bankár állást
foglaltak el, ismét meggazdagodtak, hogy harmad vagy negyed iz-ben ujra
a leirt módon fejezzék be életöket. Valóban, mindkét félre nézve
egyaránt gyalázatos!
Ma, hol a Boszporus partjain nem a törökök, de az európai követségek
hangadók, hol ezen örmény uzsorások valamely követség nyilt vagy titkos
oltalmában részesülnek, s e kizsákmányolás a jövendőbeli megtérités
veszélye nélkűl mehet véghez, a török társadalom végképeni
elszegényedése van munkálatban. Az egész tőke, igen kevés kivétellel az
örmények kezében öszpontosul, kik mellesleg a galatai tőzsde
főmatadórjaivá növik ki magukat. E ravasz, lelkiismeretlen s fondorkodó
pénzemberekkel szemben nehéz valamit keresztülvinni s az öreg
Rothschildnak tökéletesen igaza volt ama hires mondásával: »Zárják be az
egész világ zsidait és örményeit egy börzecsarnokba, s egy félóra
leteltével az elsők minden pénze az utóbbiak zsebében lesz található.«
Külömben, modern örmény tőzsdematadórok dicséretére legyen mondva, hogy
az olykor piszkos, olykor tiszta uton szerzett pénzből, szivesen
áldoznak nemzeti – humanisztikus czélokra, s a látogató ki kitünő
iskoláikat Konstantinápolyban, tanintézeteiket Velenczében, Párisban és
Rómában szemléli, tekintettel a művelődési törekvésekre, a
szerzemény-forrás minőségéről meg fog feledkezni.
Mint mesterember az örmény szinte nem játszik jelentéktelen szerepet, de
csak az ipar azon ágaiban, melyek már évszázadok óta törzse
sajátságaihoz tartoznak. A ki a nemes fémmel nem tud kereskedni, az
legalább feldolgozza s ezért a török birodalom legtöbb aranymivese
örmény. A szabók, szűcsök és szakácsok is örmények, mi az uralkodók és
uraltak közti hasonizlésre mutat, valamint egyáltalán a közösség
bizonyos foka észlelhető a kettőnek szokásaiban és erkölcseiben; – ugy
p. a hárem-szokás ép oly szigorral tartatik fen az örményeknél mint a
mohammedánoknál. S ebben talál magyarázatot ama sajátságos viszony,
melyben a kettő egymáshoz áll, holott az örmény valamennyi Raja közt a
legkevésbbé rokonszenves az oszmánli előtt, s ez mégis leginkább azzal
szövetkezik és szövetkezni kénytelen, mert az örmény minden kerésztény
közt, természeti hajlamainál fogva legkeletiebb. Nem csak a kisebb és
nagyobb főurak háztartásában, de még a császári palotában is, mindenkor
az örmény volt ez egyedüli idegen, kinek folyvást szabad volt a bemenet
s ki még a bizalomnak bizonyos nemét élvezé. Senki sem érti nálánál
jobban, mint kell a moszlin győsztes gyöngeségeinek hizelegni, és
zsarnok gyanuját a bókok és elismerés tömkeleges tömjénfüstjébe
fullasztani. Ez oka annak is, hogy a szívós, tömör örmény nép elem,
aránylag legkevesebbet szenvedett a zsarnokoskodó oszmán uralom alatt;
simult és hajolt, de megnem törött, mert mig százezrivel számitjuk a
boszniai, bulgár, albaniai, sőt görög mohamedánokat, egyetlenegy
törökhitü sem létezik, ki örményül beszélne. Meglehet, sőt tán valószinü
is hogy a moszlim-tatár hatalom virágkorában, t. i. a XIII. és XIV
században egyes áttéritések sikerültek, azonban a tömeges áttérés
példáiról alig hallottunk, s e szivósság, e fényesen ki-próbált kitartás
a legbiztosabb kezességül szolgálnak e nép nemzeti jövőjére nézve. Az
örmény nép nemzeti felélesztésének nagy munkája csendesen, zajtalanul, a
legcsekélyebb gyanu ébresztése nélkül vette kezdetét e század első
évtizedeiben, s mindennap előforduló dolog, hogy e népegyesületnek még
megcsökönyösödött matérialistái is tartósan, fáradatlanul támogatják a
szellemi törekvést. Az O-örmény történelem és nyelvészet, mit azelőtt
csak egy-egy öreg pap ápolgatott csendes cellájának homályában, ma már a
fővárosok elemi iskoláiban is tanittatnak, s közel vannak hozzá, hogy
közbirtokká váljanak; s épen mert e nép zaj és feltünés nélkül,
bámulatra- és dicséretre méltó kitartással látott az ujjászületés
munkájához, épen azért, annál valószinübb a siker és győzelem. Ázsia
minden keresztényei közt a közel három milliónyi örmény leginkább
érdemli meg Nyugat rokonszenvét és mindenesetre legméltóbbak egy jobb
jövőre.
Az örmények, kezdetben felemlitett földrajzi elterjedtségük daczára,
eddig mégis leginkább csak e nép Törökországban megtelepedett részéről
beszéltünk. Nagy mennyiségü örmény orosz hatalom alatt is áll, s Anglia
ázsiai birtokaiban, kiváltképen a kereskedelmi városokban, igen sokan
laknak. Turkesztánban soha sem türettek meg, azonban idővel Kabulban
mégis megtelepedett néhány család s a mohammedán birodalmak közt
Törökország után, örmény alattvalóinak tekintetéből még csak Persia
emlitendő. Az alig megnevezésre méltó csekély örmény lakosság az utóbb
nevezett országban, csaknem azon gondolatra hozza az embert, hogy a
Szaszszanidák és Nagyörmények közti régi gyülölség, mely ezer esztendőn
tul, minden barátságos és békés közlekedést meggátolt, még mindig él és
működik. Bizonyos tekintetben ez csakugyan áll is, mert Irán örmény
telepitvényei, nagyobbrészt úgyszólván erőszakosan kerültek oda. A persa
anarchia és siita fanatizmus, a keresztény idegent sohasem vonzhatta
különösen hivólag, s a régi előnyök daczára, melyeket a messzelátó II.
Abbasz Sah engedélyezett az Araxes partjairól Iszpahán egyik külvárosába
vándorolt örményeknek, Új-Dsulfa mégsem juthatott soha virágzásra, s
csak a püspökök nyakáról alálógó orosz Szaniszló-rend ragyogása, képes
némileg feléleszteni az egyházilag szétváltak – (az európai pártfogolás,
nehány család katholizásának előmozditása által, a legvadabb felekezeti
dühre adott alkalmat,) – s a persa hatalom hiány következtében minden
igazságtalanságnak átengedett keresztény alattvalók, reményeit.
II.
Hogy a keleti keresztény világ második képviselőjével
megismerkedhessünk, Törökország északi szélességétől kissé délnek kell
fordulnunk, a hol a lég enyhébb, a növényzet bujább, az ember
simulékonyabb és mozgékonyabb. Az utóbbi tekintetben, a görög csakugyan
égalji szélességi foka hű képviselőjének nevezhető. Már külső
megjelenése is éles ellentétről tanuskodik örmény hitsorsosával szemben.
Arczvonásai, beszédmodora, taglejtése, egész lénye, bizonyos
könnyelműség, vagy ha ugy akarjuk, bizonyos finomság nyomát árulják el.
Járás helyett akár tánczolhatna, beszéd helyett énekelne, gondolkozás
helyett rajongana s e könyelműség és frivolitás symptomáit, politikai és
vallási eljárásában, minden tettében, egész életpályáján annyira
felmutatja, mintha komolyság és soliditás, becsületesség és erély nem is
illenének a tisztességes keresztényemberhez. Hogy az ily természeti
hajlamokkal megáldott, ily szellemi tulajdonu emberek, az európai s
főleg a franczia Nyugattal való sürü közlekedés következtében igen
csodálatos szentekké fejlődtek, könnyen megérthető, ennélfogva perczig
sem tünhetik fel, hogy ezen emberek a Keleten található nyugati kultura
legügyesebb kómédiásaivá nötték ki magukat. Két évtizeddel ezelőtt
Perában még oly görögökkel lehetett találkozni, kik a kérdésre:
»Êtesvous Gréc?« egy: »Ze suis Français,«-val (az éles szisszenő hangok,
valamint az »ő«, »ű«, a görög szólás szervezetében hiányzanak,)
feleltek, s az ujonnan érkezett, a klassikai Görögországról álmodó
európai nem tudott eléggé csodálkozni, hogy az ó Hellének ivadéka még
nemzetiségét is szégyelheti, sőt meg is tagadhatja. – Ezen
ál-francziáskodás, külömben csak az ál-törökösségnek egyik ujjabb
változata a közel multból, midőn a hires fanarióták, melyekből még ma is
létezik nehány példány, remekeltek benne. Legelevenebben maradt meg
emlékemben egy logogetha (a törökök ugy mondják, hogy »lohfet«)
személyisége, kivel főnököm, az egykori külügyér házánál volt alkalmam
találkozni. Az ember, egy modern Ulyszes hirében állt, s tévelygő utai a
török nagyok konákjaiból az orosz követség palotájába, s Seikh-ul-Iszlam
házától, a görög patriárka lakásába, csakugyan megérdemelték volna, ha
nem is a megénekeltetést, legalább hát a leiratást. Emlékemben még
mindig szemeim előtt lebeg a korának daczára még igen simulékony és
könnyü lábu »lohfet« sovány alakja, a mint kifogástalan török
ildomosságal guggolt pasám mellett a divánon és halkan társalogva,
tüzes, gyanus szemekkel pillantott körül. Jelenlétem kiválóan utjában
látszott lenni, s ha zavarodottan felém pillantott, rendesen az Iszlam
és török hatalom előnyeit dicsérte valamely hallatlan hizelgéssel, vagy
más efféle szemtelen hazugságot bocsájtott ki keskeny ajkai közül. A
ravasz fanarióta sejtette, hogy az európai a török házban nyelvészet és
irodalom mellett, még a szokásokat és jellemeket is figyelemmel kiséri s
valószinüleg érdekében állt, hogy ne fényképeztessék le élethiven; ama
csodálatos rejtvény: hogy a porba alázott görög kereszténység mikép
huzhatott hasznot a győzedelmes Iszlamból, szinte csak akkor fejthető
meg, ha látjuk, mily ügyesen játszik a görög ravaszság a török
bárgyusággal, igen, csak igy foghatjuk fel a tényt, hogy a görögök nem
csak fenntartják magukat, de még magas állásokra és gazdagságra is szert
tehettek.
A Logothethak e mutatványában a görög társaság legfőbb csucsai képével
is megismertetem a nyájas olvasót. Oda legelőször is az ugy nevezett
értelmiség tartozik, emberek, kik lak-czipőt és glacékeztyüt viselnek,
ennél fogva, a nyugati kultura mázának képviselői, francziául csevegnek
és mindig leghangosabban beszélnek ha a pérai vagy szmyrnai kávéházakban
vagy pedig ujonnan érkezett európaiak társaságában török barbarizmusról
van szó. Halgassunk meg egyszer egy ily Dimitraki Paolaki-t vagy
Antunakit, a mint valamely pérai kávéház kerek asztalánál ülve, egy
pohár pálinkával támogatott nemzeti lelkesültséggel kel ki a törökök
ellen. Minden szó egy gyalázás, minden hang egy megvetés; szemeit
forgatja, öklét rázza, s ha közbe nem lépne épen a pinczér, ki
kinyujtott kézzel a pálinka árát követeli, – fizetni, mit a görög még az
egész törökfajzatnál is jobban gyülöl, – ki tudja, mi lenne e felindulás
vége! Ez igy megy Perában. De menjünk el egyszer Konstantinápolyba, s
vegyünk szemügyre egy ilyen Dimitriakit Paolakit vagy Antunakit, mikép
viseli magát a török konak-ban az efendivel szemben. Az ajtó melletti
utólsó helyet választotta, s merő szerénységből annak is csak a szélére
ül. Összetett kezekkel, szemlesütve, fejét félősen vállai közé huzva,
halkan és nyugodtan a dicséret czukor-édes szavait fogyasztja; nem
hallani tőle egyebet, mint a törökökre vonatkozó mély alázatosság és
hála kifejezéseit. Az ember olyan, mintha kicserélték volna, s valóban
próféta-szem kellene hozzá, hogy a pálinkás pohárnál látott Dimitriakit,
felismerjük azon egyénben, kivel most az efendi előtt találkozunk. Ezen
métamorphozis természetesen okkal-móddal jár, mert a közel Kelet e fajta
kulturahőse mindenekelőtt pénzt szükségel hogy pálinkát, lakczipőt,
glacékeztyüt és egyéb kulturtárgyakat vehessen magának; pénzt, melytől
azonban csak nehezen vagy nem is válik meg ha valódi mivelődési
czélokról, görög oskolákról és görög irodalomról van szó. E görögök
legérdekesebb jellemvonását kétségtelenül amaz éles ellentét képezi,
mely minden frenk csillám iránti rokonszenvükben, és magok a frenkek
(európaiak) eránti elkeseredett gyülölségében észlelhető, mert a
frenkeket, bizonyos körülmények közt még a törököknél is megvetésre
méltóbbaknak tartják, s legfőkép ujabb időben nem állhatják őket, a
mióta a Keleten megtelepedett európaiak a görögökkel üzleti téren oly
komoly versenyre szálltak, sőt alkalmilag, a törököket a görögök
megbizhatatlan kezére is figyelmeztetni szokták. Hogy e görögök téhát, a
lételérti harczban, az európaiakat frenkkutyáknak nevezik (Skylifrankoi)
tán következetlennek mondható, azonban legalább megmagyarázható; de hogy
e »Kutyáktól,« kiket minden nyomoruságért és szerencsétlenségért, mely
»a nagy hellén nemzetet« ujabb időkben érte, felelőssé tesznek,
határozottan segélyt követelnek a nemzeti ügyben, s köszönetűl aztán
megkövezik őket – azt soha sem tudtam kellőleg megérteni. Nemes halottja
Missolunghinak, Navarin szegény hősei, valóban, utódaitok más czimeket
érdemelnének!
A legalsóbb osztályról, t. i. a tulajdonképeni görög népről, e
Fallmereyer által már kimerétőleg ismertetett etnographiai egyvelegről,
tán még legtöbb jót lehet mondani. A görög dohány és füszer árus,
asztalos, kőmives, halász, stb., átlag tevékeny ugyan, de korántsem oly
dolgos mint az örmény, s mindaddig, mig bizonyos kis tőkét nem gyűjtött,
elég tisztességes ember, már t. i., annyira, a mennyire a görög
egyátalán tisztességes lehet. De alig tett valamit félre, a pap már
gyakrabban jelenik meg házánál, – az egyház emberei mindjárt megérzik
hol vannak afféle sárga madarak. – Felszóllittatik járulna hozzá egy
szentkép megvételéhez, érdeklődjék a szegény Egyház sorsa iránt. Az
Egyházból, a kasínóha jut, a hol rakit fogyasztanak, és végtelenbe
politizálnak, mert a Biblia után a hirlapok képezik a görögök
főolvasmányát; ott mindenki politikával foglalkozik, oly hajlam, mely a
hihetetlen műveletlenséggel, melyet egy lelkiismeretlen, tudatlan papság
a görög népnél istápol és fenntart, – sajátságos ellentétben áll. Ily
úton-módon, a már természeténél fogva a dolce far nienté-re hajlandó
egyén, csakhamar mindenféle bünökre vetemedik, s ebben rejlik oka annak,
ha szellemiruganyosság, testi-hajlékonyság és kiváló előnyök daczára, a
görög nép elsőbbségre vágyó törökvései eddig eredménytelenek maradtak;
csak igy magyarázható meg a körülmény, hogy a külsőleg nehézkes, vaskos
kinézésü örmény az ázsiai keresztények közt a solid nemzeti önállóság
megállapitására több kilátással bir, mint az évtizedek óta Keleten
világi kultur-hivatásával kérkedő görög.
III.
A görögök után, – és érdemeik szerint a sorozat egészen helyes, – a sémi
keresztényekről is emlitést kell tennem, t. i. azon keresztényekről, kik
ugyan Mohammed nyelvét beszélik, azonban Mohammed tanainak, tizenkét
századnál tovább, sikeresen ellentálltak. Igaz, hogy e siker inkább
sziklaföldjük keménységének és magasságának, mintsem jellemök
edzettségének és szellemi magaslatának tulajdonitható, mert ha
áttekintjük a földterületeket, melyek e népek által lakatnak,
meggyőződhetünk róla, hogy a Maroniták-, Malkiták- és Nestoriánusoknak,
csak azért, sikerült a moszlin hóditás magasan zajló hullámzása
közepette a keresztet fenntartani, mivel hazájuk völgyei és
sziklatorkolatai nem voltak ugyan ismeretlenek a hóditók előtt, azonban
sokkal rejtettebb fekvésűek valának, semhogy különös vonzerőt
gyakorolhattak volna, az elfoglaltatásra. A mig tehát e völgyek és
hegytorkolatok a moszlimoktól nem vétettek figyelembe, az európaiak
által meg nem utaztattak, a házi béke a szigoru felekezeti szellemért
rajongó keresztények közt egyrészt, s a jó viszony az uralkodók és
legyőzettek közt másrészt, nem igen lett megzavarva; s ezen állapot
mindaddig tartott, mig a keresztény Európa megérkezettnek találta az
időt, hogy ázsiabeli hitsorsosairól gondoskodjék. A szeretet első jelei
sárkányfogak valának, melyeket a katholiczismus vetett el, s midőn rövid
vártatva a diplomatia állitólagosan humanisztikus elvekből interveniált,
ekkor ama szomoru látvány fejlődött, hogy egy nyelvet beszélő, egy
származásbeli keresztények majd egymás ellen dühöngtek, majd meg az
uralkodó és tulhatalmas faj ellen hasztalan harczokban és
ellenszegülésben lázadtak fel. A hol a szenvedélyek fel vannak
korbácsolva, a hol mindig ökölbe van szoritva a kéz, ott szellemi és
anyagi fejlődésről nem lehet szó, s ennélfogva nem csodálkozhatunk, ha e
keresztény arabokat sülyedtebbeknek, mélyebb hanyatlásnak indultnak
találjuk mint az örményeket és görögöket.
Vegyük szemügyre a Maronitákat, Tarabulusztól Szaidáig, Francziaország
és Róma eme kedvencz gyermekeit, s azonnal felfogjuk ismerni, hogy a
szomoru körülmények okozója csak is a papság, mely itt feltétlen hatalom
birtokában lévén, az ájtatos nyáj – s itt az egész világ ájtatos – lelke
és erszénye fölött uralkodik és sokkal inkább kinozza a szyriai
keresztényeket, mint ama zsarnokiaknak elhiresztelt konstantinápolyi
kibocsájtványok, vagy a hajdankori hirhedett arab-moszlim kényuralom.
Néhány, részint Rómában elsajátitott, részint Róma által közvetitett
miveltségi foszlánynyal felczifrázva – sokan francziául, olaszul és
latinul is beszélnek, – ama keresztények egészen arra valók, hogy a
katholikus Európa rokonszenvét felébresszék, mely rokonszenvet igen
ügyesen csengő pénzzé tudják átváltoztatni, mert nincs Krisztus urunk
sirjához zarándokoló keresztény, ki a Libanon átutazása alkalmával
erszényét a maronita papok ékesszólása előtt elzárhatná. Hasonló
sikerrel működnek a katholika Európában szétküldött kolduló barátok.
Könyöradományokat gyűjtenek egy templom épitéséhez, egy oskola
alapitására, vagy egy kápolna restaurátiójára; – de mínt borzadnának
vissza az ájtatos adakozók, ha tudnák, hogy pénzük, szent épitmények
helyett, ő püspöki vagy patriarka méltósága házának javitására, vagy egy
uj terrasse emelésére, vagy az istállók tágitására használtatik; mert a
püspökök vagy patriarkák igen nagy urak ám, a szó legszorosabb
értelmében római pasák, kik az eredeti pasáktól csak annyiban
különböznek, a mennyiben pipahordozói, kengyelvastartói, vagy
püspökpálczavivői kiséretök nem közönséges emberekből áll, hanem
különböző ranggal biró papok vagy barátokból. A patriárka téli palotája
Szouk-on, vagy nyári rezidencziája Uadi-Kadisában, inkább valamely
keleti despóta fényűző háztartására hasonlit, mintsem egy évszázadok óta
moszlim nyűg alatt elszegényedett nyáj főpásztorának lakására.