helyet foglalnak el a modern európai életben a tőzsde, a kávé- és klubb
termek, a sétahelyek, vagy más mulató és összejöveteli helyiségek, – oly
fontossággal bir a Keletire a bazár. A férfi, ha családja szük körében
unalom lepi meg, vagy ha a viszály és más kellemetlenségek elől kitérni
óhajt, a bazárba menekül, hogy a hullámzó néptömeg zsongás-bongásában
szórakozást leljen. A nő azért siet a bazárba, hogy a tarka-barka
fényüzési czikkekben és pompás ruhaszövetekben gyönyörködjék, hogy
órákig ácsorogjon a fényes kirakatok előtt, nehány apró vásárlás
kedvéért, s nem ritkán azért is, hogy a zür-zavaros tolongásban
kalandokra vadásszon. A kemény évszak alat itt keres kárpótlást az
árnyas lombsátor és ruganyos pázsit szőnyegért, – mi tekintettel az
egészségtelen levegőre, mely e helyiségekben uralg, valóban szomoru
kárpótlás lehet. A tisztviselő és tudós is a bazárban fecsérli el pihenő
óráit, magas hivatalnokokkal is találkozhatunk, sőt voltak fejedelmek
is, kik a központ kupolaszerü bolthajtása alatt, kis fülkéket
rendeztettek be maguknak, melyeknek sürü rácsozatu ablakaiból élvezettel
nézték alattvalóiknak sürgés-forgását, vagy pedig, onnan kiosonva,
kedélyes inkognitóban az általános tolongásba vegyültek el.
A bazár nem csak a kereskedelmi czikkek vására, de az ipar és mű-ipar
mindennemü termékeire nézve is a legalkalmasabb kiállitási hely.
Valamint az ugy szólván szántszándékos szabálytalansággal épült
csarnokok egyes osztályainak a külömböző áruczikkek kirakatására kellene
szolgálniok, mi azonban a keletiek a regényes tarka-barkaság iránti
előszereteténél fogva soha sem történik, ugy szinte a külömböző iparosok
munkáinak is külön osztályokban kellene össze csoportosulniok. Ez lenne
az eredeti bazárrendszer, mely azonban, lelkiismeretesen se ma, s
valószinüleg azelőtt sem követtetett soha. Vannak ugyan külön osztályok,
p. vászonkereskedők, szatócsok, lakatosok és szabók, festők, könyv és
papirárusok, vegyészeti, füszer és dohánykereskedők, czipészek és
sapkakészitők, kardcziszárok, aranymivesek, kőfaragók, stb. – számára,
de az is csak névszerint áll, mert systématikus rend, a keleti szemre
oly jótékonyan ható össze-visszaságnak hátrányára válnék, s igy hát a
bazárok főkép Persia és Közép-Ázsia némely városában, a legtarkább
zürzavar és legváltozatosbb összevisszaság képét nyujtják.
Mig a kereskedő a magasan feltornyosuló zsákok vagy árucsomagok közt,
szentkép gyanánt, irigylésre méltó nyugalommal ül boltjában, bizalommal
várva a vevőket, kiket a mindenható fátum neki kegyesen küldeni
szándékozik, tőszomszédságában az esztergályos kereke zummog, s a
piaczi-szakács üstje forr és sistereg, a rajongó fatalistának egy
oldalról fürész port hintve szeme közé, más oldalról meg az ételpárával
s pecsenyeszaggal csiklandozva meg orrát. Egy másik helyen, egy rézmives
mühely közepette, melynek tüzei szikrákat szórnak, fuvói dolgoznak,
kalapácsai pokoli lármát csapnak, egy város-negyed oskolája van
elhelyezve. A piszkos és szegényes kinézésü, de gyakran ritka szépségü
gyerekek, félkörben ülnek a sovány, vézna tanitó körül – pádagógia és
elhizottság mindenütt össze férhetetlen ellentéteknek tartatnak, – s
minthogy a megsiketitő lárma következtében egyetlen egy árva szócska sem
juthat el fűleinkhez, csak a nagyra nyilt szájak, s az arczizmok mozgása
jelöli a tanitás folytatását. Nem messze e kovács mühelytől, valamely
zugban egy nyilvános irnok telepedett le ki, kissé nagyot hall –
valószinüleg az örökös kalapácsolás következtében – s valóban rejtélyes
marad előttem, mikép birja megérteni az elfátyolozott hölgy susogott
tollbamondását egy levél, – tán billet-doux számára. Amott átellenben
borbély mühelyt látunk. A vendégek egyikének arcza és koponyája épen be
van szappanozva, és Figaró mester csorba borotvája könyörületlenül össze
vissza barázdálja a szerencsétlent, mig a felesleges szappanhabot ujáról
kilöki az utra, mintsem gondolva az elmenőkkel, kik esetleg tán épen
meleg süteményt tartanak kezükben, mely nem épen javul a szappanhab
fölöslege által. Egy másik vendég a foghuzás fájdalmas mütéte alatt
ordit, mig a mellékboltban egy fegyverárus az ajánlott kardot pengeti,
hogy a vevőt a valódi khoraszáni aczél ezüstös hangjáról gyöződtesse
meg. Az egyfelől egészen nyitott bazárok belseje, a legkülömbözőbb,
legsajátosbb ellentétü életképet tárja fel a szemlélő előtt, melyhez
hozzá foghatót aligha látott azelőtt valaha.
Ennyit a boltok belsejéről. A sokkal érdekesebb és vonzóbb látványt,
kétségtelenül a bazárhelyiségben kora reggeltől késő estig
kaleidozkópszerü tarka-barkaságban hullámzó embertömeg nyujtja, melynek
zsongása-bongása s szakadatlan zajlása az épület bolthajtásos
csarnokaiban annyira viszhangoz, hogy a bazár elhagyásakor az ember
egyszerre halotti városban véli magát az aránylag mély csöndü utczákon.
A moszlimvilág keleti, még hamisitatlan részében, a bazár már a kora
reggeli órákban megnépesül. A távozó éji őr utolsó lépteivel összhangzik
a megnyiló bazárkapuk nyikorgása. Az ut közepén elterült kutyák még
reggeli álmukat alusszák, midőn már a boltok megnyilnak s az első vevők
megjelennek. A társadalom mindenütt bizonyos szabadalmazott henyélő
osztálylyal bir, s Ázsiában az rendkivül terjedelmes; ezek képezik a
bazárlátogatók főcontingensét, kik legelsőknek szoktak ott megjelenni,
czél nélkül ácsorogva helyről helyre, mig végre bizonyos pontokon
letelepednek s ugyanazon helyen a legnagyobb kedvteléssel órákig
ellebzselnek. Ezekhez csatlakoznak a házalók, kik külön, állandó bolt
hiányában, árukészletüket egyik karukon hordva, a másikkal valamely
vonzó tárgyat mutatnak fel s egyuttal hathatós hangon s még hatályosabb
kitételekkel hirdetik áruczikkeik előnyeit. Ezen üzleti baryton dalba e
közben az élelmiszerárusok, vándor, piaczi szakácsok, pékek, sajt,
zöldség, gyümölcs és sütemény árusok dünnyögő, nyafogó kikiáltása
vegyül. Az egyik nyelvével csattan, czikkei izletességére
figyelmeztetve, a másik folytonosan ismétli csalógató szavait: »Ó de
finom! Ah be czukor-édes!« »Ó be édes!« stb. s mindegyik bizonyos
hagyományos hangnemben, hagyományos taglejtéssel, időnként tulkiáltozva
egy tova rohanó dervis: »Ja Hu! Jak Hakk!« kiáltása által. E máris
tiszteletre méltó hangzavart még növeli az isszonyuan nyomorék,
undoritólag rongyos koldusok siránkozó, nyögdécselt
»Zahib-ekh-khajrat!«-ja, (Ó te, a jótétemény embere!) vagy az élesen
kitörő »Sein lillah!«-ja (Isten szerelméért, valamit!) mig
kolduscsészéiket ronda kezeikkel magasra feltartják az emberár fölé, a
könyörületes adományokat várva. Tetőpontjára a hangverseny akkor ér,
midőn egy karaván elhagyja a karaván-szerailt s a felpakolt tevék és
öszvérek hosszu sora magának utat törni kénytelen, a sürü ember
tömkelegen át. A tevék nyögése és röfögése, a karvánbasi dühös
parancsolgatása, melyet az általa lovagolt kis szamár éles orditása
kisér, e hangcháoszt valósággal észzavaróvá, elviselhetetlené teszi. A
legcsodálatraméltóbb e mellett a körülmény, hogy a felpakolt teherhordó
állatok hosszu sora, a sétálók és vevők leirhatatlan pêle-mêle-jében, a
félős asszonyok, sikoltozó gyermekek, szundikáló kutyák és őrültek
gyanánt ide-oda rohanó dervisek közepette, mégis nyugodtan megtalálja
utját, még pedig anélkül, hogy maga vagy általuk bárki más a
legcsekélyebb kárt szenvedte volna. Bámulatos simulékonyság és
békeszeretet látszik lakni ez emberekben. A mily ügyesen és vigyázva
hajlik el, vagy vonul vissza az ember, ép oly rendkivüli elővigyázattal
mozog a külömben oly nehézkes és durczás kinézésü teve. Tolongásban
agyontiportatni, vagy agyon nyomatni, a mint az Európában aránylag
gyakran fordul elő, Ázsiában hallatlan esemény.
Az bizonyos, hogy a bazárokban egyáltalán igen lármásan megy a dolog s
erre nézve csak a nap külömböző óráibán észlelhető némi változás.
Tetőpontjára a bazárlárma az első délelőtti és utólsó délutáni órákban
ér; déltájban, s főkép a nyári hónapokban, aránylagos csend uralkodik
ott. Az általános látogatottság az évszakok szerint változik, és
leginkább a népelemek külömbözősége szerint észlelhetők azoknak egymást
követő változatai. S tény, hogy a bazár a nép jellegének és szokásainak
leghivebb tükre. Valamint Törökországban a kereskedő boltjában a
legfeltünőbb lelkinyugalmat tünteti fel, áruinak kinálásában soha fel
nem hevül és tolakodóvá nem válik, ugy a hullámzó néptömegnél is
bizonyos nyugodtság észlelhető. Azonban a persa bazárokban épen az
ellenkező eset forog fenn. A kereskedő, áruczikke felajánlásában
ékeszólásának egész árját szokta megereszteni. Kezei, lábai, arcza,
hosszu szakálla, sapkája, egyidejüleg mozgásban vannak; a próféta, a
szentek mind, még a kóran is előhozatik állitásai igazvoltának
tanuságaul; nem beszél, de rábeszéli a vevőt és csaknem ráerőszakálja
áruját, s miután a vevő, ismerve a cseleknek e nemét, hasonló
fegyverekkel áll készen, az egész per-alku inkább heves veszekedési
jelenetnek látszik, mintsem üzleti megegyezésnek. S ugy mint az egyes,
ugy tesz a folyosókon tolongó tömeg is. Tebriz, Teherán, Iszpáhán, Siráz
és Meshed bazárai, az iráni nép szellemi és testi mozgékonyságának
egészen sajátos képét nyujtják. Ott gyorsabban mozognak, hamarább és
hevesebben beszélnek, egyátalán ott indulatosabbak és ingerültebbek mint
Közép-Ázsia és Törökország hasonló helyiségeiben, s a hány verekedés
Délpersia valamely nagyobb bazárában egy nap alatt szokott támadni,
Törökországban ily helyeken egész év alatt nem fordul elő.
A többire nézve a bazárok létezése s a vélök összeköttetésben álló
sajátságok, kimaradhatatlan, vagy tán jobban mondva természetes
következményei a moszlimvilag alapjában oly csendes, kényszerülten
elrejtett és titkolt családi életének. Csak végig kell járni a keleti
városok, halotti városra emlékeztető kihalt, emberszegény utczáit, – s
rögtön érezni fogjuk, hogy a mostani állapot ellentéte, egy ellenkező
véglegesség elodázhatatlanul szükséges. E másik véglegességet, ezen
ellentétet a bazár közvetíti, mely alatt a szó tágabb értelmében, nem
csak vásári csarnok, de egyátalán a nyilvános élet értetődik. A mi a
bazárba jut, az a nyilvánosságra jött; a bazár nem csak magánemberek, de
a kormány előtt is forumképen szerepel. A kinek kezét vagy fülét-akarják
lemetszetni; a kit egy vagy más módon meg akarnak bélyegezni, az a
végrehajtás előtt vagy után a bazáron vezettetik keresztül; sőt
Persiában, a bünös a levágott tagot maga szokta egy csészén körül
hordani, könyöradományokat gyüjtve vele. Ha egy nővel roszul bántak, ha
valakit megsértettek, az illetők a bazár legnépesebb pontjain helyet
foglalnak, s az elmenőknek elmondják bajukat, hogy rokonszenvüket
felébresszék. – Itt mindent félelem és szégyen nélkül megbeszélnek,
megkritizálnak. Meglepő ama villámszerü gyorsaság, melylyel itt valamely
kósza hir elterjed, s minden sürgönyzött értesitést megelőz, mely
alkalommal az természetesen a terjedés mértékéhez képest szinre és
terjedelemre nézve is valtozik. A négy szó, mit a bazár egyik végén
kimondunk, annak másik végén már húszra szaporodott fel. Példázgatásul a
mondottakra a következő kis épizód szolgáljon:
Hét nappal miután Heratra érkeztem s épen a bazárban ácsorogtam, egy
persa zsibárus bolt előtt egy pár ócska, de még nem igen megviselt
csizmát találtam elárusitás végett kiakasztva. Nyomasztó szegénységem
daczára, a zord időjárás által mégis arra indittátám magamat, hogy
utolsó filléreimet e fényűzési czikk megszerzésére szenteljem s e
czélból társalgásba elegyedtem a persával. Az ócska csizmákról,
beszelgetés közben uj csizmákra jutottunk, uj csizmákról utazásra,
utazásról idegen országokra és nemzetekre s miután az alig egy
negyedóráig tartó beszélgetés folyamában elárulám, hogy az ingiliz vagy
frengi (angolok, európaiak,) obscurus népéről is némi kétes fogalommal
birok, iráni rókám csakhamar bennem is amaz aranydús emberfaj egy
álarczos képviselőjét vélte felismerni, rendkivül nyájasnak mutatkozott,
s későbbi fényesebb nyereség reményében, egy csekélységért engedte át a
csizmát. Én kitaláltam a dolog miben voltát, de nem törődtem tovább
vele, s a csizmákat hátamra vetve odább ballagtam. Alig tiz perczczel
később egy eleség-árus boltjába léptem, kenyeret veendő. Itt, legnagyobb
meglepetésemre azt kérdezték tőlem, nem tartozom-é ama
zarándok-társasághoz, melynek soraiban egy álruhás, dúsgazdag angol is
utazik, s igaz-e, hogy ezen angol Herat városát, mely akkoriban csak egy
rom-halom volt, mindenestül meg akarja venni? A karaván szerail-ba érve
azt találtam, hogy e hir a leghallatlanabb módon nagyobbitva, már is
megelőzött s egy sereg kiváncsit csalt oda. Csak midőn az állitólagos
britt Crőzust, a cellák legszegényesbbikében, a puszta földön ülve,
teljesen keleti foglalkozásnál találták s mi több, látták, hogy
irígyeitől és bámulóitól egészen szakértő tolakodással alamizsnát kért,
csak akkor hagytak végre békét nekem, ámbár a gyanú még mindig nem
oszlott el. Hasonló dolog történt velem Bokharában is, s hogy az
ugynevezett Bazár-gossip (Bazár-pletyka) mily hatalmassá, mily
veszélyessé válhatik, azt a Szepoy-forradalom alatt 1857-ben, az angolok
a legszomorúbb példák által tapasztalták.
Ma, hol a mohammedán Keleten minden gyors hanyatlásnak indult, ma, hol
nagyság, pompa, fény és élet csak egy rég elmult s valószinüleg soha
többé vissza nem térendő korszak bádgyadt tükrőzése képen áll előttünk,
a bazárok jelentősége szinte láthatólag fogy. A régiek romlásnak
engedtetnek át, s ujakat nem épitenek többé. Minek is? A hol az állami
lét minden köteléke meglazult, a hol igazságügy és nyilvános bizottság
már csak névleg léteznek, még ott rendszeres kereskedelemről és
forgalomról nem lehet szó, s ennélfogva áru raktárak, karavánszerailok
és bazárok egészen feleslegesekké válnak. Még a jótékonysági hajlam is,
a vágy, fényes épületek által egy nevet megörökithetni, ama nemes
passió, melynek Ázsia nem egy bazára köszöni származását, végkép letünt,
s hol vannak ama dusgazdag kereskedők, magas tisztviselők és fejedelmek,
kik vagyonukat ily módon akarnák felhasználni és azt megis tehetnék? Az
ottomán császári birodalomban a bazárok már csaknem teljesen
elvesztették előbbi fontosságukat: Persiában már csak romok merednek
felénk, igaz, hogy nagyszerü, pompás romok, melyek a történelmi emlékek
világitásában, még mindig hatalmasan megragadják képzeletünket. Mily
gazdag életet láthattak p. annak idejében Tebrisz bazárjai? A
bolthajtásostermekben egy gigantikus világváros fogalma tükrőzödött:
khinaiak és mongólok, tatárok, indusok, persák, arábok, görögök és
olaszok legtarkább viseleteikben hemzsegtek ottan s tág raktáraikban a
legtávolabb égaljak természeti és műipari termékei halmozódtak össze. A
mint a középkor utazói beszélik, napok kellettek reá, hogy a selyemáruk
és brokátok árucsarnokaiban tájékozhassa magát az ember, s a
vászonkereskedők által fizetett bér-összeg elegendő volt több nagy
egyetem tanári karának és tanitványainak fentartására! Hát még Iszpahán
bazárja a Szefidák alatt, milyen lehetett az? Thevenot és Chardin
csodadolgokat regélnek annak meseszerü gazdagságáról és pompájáról s a
benne fel s alá hullámzó embertömeg fényes voltáról. Még ma is órákig
tévelyeghet az utazó e bazár végkép elhagyott, puszta helyiségeiben, s
én magam sem fogom soha elfelejteni a mélyen elszomoritó, leverő
benyomást mit egy séta e viszhangozó csarnokokban, lelkemben
hátrahagyott. Ott, hol hajdanában egy egész világ kincsei és fényüzése
ki valának állitva, ma síri csend uralkodik, s hol azelőtt naphosszant
viszhangzott egy tevékeny néptömeg zaja, ma már csak kisértetiesen
repdesnek a világosságot kerülő bőregerek. A bazárok fénykora mind
örökre letünt!
Keresztények és zsidók.
Már az elnevezés is »keleti keresztények«, melylyel Ázsiában a
keresztény hitsorsosokat czimezni szoktuk, kétszeres és nem közönséges
érdeket rejt magába. Az utazó e keresztényekben lehetőleg rokonérzelmü
és egy közös hit kötelékei által hozzá szíttó embereket vél feltalálni,
mig másrészt a művelődés történészei és diplomaták bennök akarják
felismerni ama kiváltságos közvetitőket, kik a nyugati kultura és eszmék
Keletre való átültetésére s ezen elaggot világrész megifjitására
hivatvák. Mindkét nézet egy végképen téves felfogáson alapul, mert a ki
helyesen akarja jellemezni a mi kedves ázsiai hitfeleinket, az szedjen
össze minden vétkes és hibás tulajdont, minden előitéletet és
türelmetlenséget, mely Mohammed külömböző szinü és nyelvü hivőinek
sajátsága, toldja meg e tekintélyes summát jó adag szolgaisággal és
elsatnyulással, hazugsággal és csalással, melyhez kiváló takarékossági
hajlamot és szívós kitartást is mellékelhet, s meglesz a mindenesetre
igen tarka keleti-keresztény lakosság hű typusának összlete. Hogy az
ilyen kép vonásai, a vallási érzelgősség szépitő máza nélkül szemlélve,
általánosságban még visszataszitóbbnak és ellenszenvesebbeknek tünnek
fel nekünk, mint maguk a mohammedánok jellemvonásai, ez egészen
természetes. Ez szomoru, de igaz tény, melynek okait egyenlően kellene
kutatni, ugy történelmi, mint vallási és néprajzi téren – oly
fogalkozás, melytől ezuttal tartózkodom. A tuczat számot meghaladó
keresztény hitfelekezetek különféleségének elősorolásától is megkimélem
a nyájas olvasót, miután a kicsinyes perkérdések fejtegetése,
Krisztusnak fél, negyed vagy egész istenségét illetőleg, e helyen nem
tartozik reám. Figyelmünk csak a három főnemzetiségre terjedjen ki,
ugy-mint: az örmény, görög és szyrokhaldäi keresztényekére, melyeket a
maguk kendőzetlen valóságukban, családi, politikai, és vallási lételük
egész térjedelmében fogok bemutatni.
I.
Kisebb kirándulások, vagy hosszabb utazás alkalmával Keleten, kinek ne
tüntek volna fel ama csontos, széles vállu emberek, széles fejjel,
széles szemöldökkel, sötét vagy fénytelen szemekkel és vastag
arczvonásokkal, kikkel a Paropamizusz hegységtől a Dunáig, a Kaukazustól
egész Jáváig, egyenként vagy tömegesen, minden müvelődési fokozatban, a
legkülömbözőbb társadalmi állásokban, mindennemü viseletben és színben,
találkozunk. Élesen előtérbe nyomuló jelek által oly összefüggésről
tanuskodnak, melynek létezése külsőleg alig észrevehetőleg, csak gyengén
pislogó mécsképen tünik fel, titokban azonban, a végtelenbe gyürüző
lánczszemeken hatalmas tüzként vonul át, s azokat tömör,
elválaszthatatlan tömeggé olvasztja össze. E nép, mely földrajzi
elszórtsága tekintetében csak is a zsidók és czigányok mögött marad el:
az örmény, melyet Keleten Ermeninek neveznek. De óvakodjnnk e név
általánositó használatától, mert az örmények Rómán csüngő fraktiója,
egész a neki vadulásig tiltakoznak ellene, ők, katholikusoknak nevezik
magukat. Az örmény nevet sértő gunynak tekintik, pedig a szó szoros
értelmében inkább örmények a többieknél. E nép virágzó fénykora, Nagy-és
Kis Arménia politikai nagyságának ideje már igen rég letünt, és Ani és
Szisz kőhalmazai, Erzerum és Erzingian közelében sokkal nagyobb érdekkel
birnak az európai utazóra nézve, sem mint Parthia és Róma egykor
hatalmas elleneinek, környékbeli utódai előtt. De hát mit is jelentenek
düledező falak, ha a szentelt hagyományok és legendák eleven szava,
százezrek, söt millió emberek emlékében él és titkos ruganyképen
folytonos tevékenységben működik nemzedékről nemzedékre? Hadsator
(Crucidatus) az öszvérhajtsár, ki a ponti hegység meredek utain
mellettem üget mit sem tud örmény templomok romjai létezéséről.
Utitársam, Ohán, egy Tebrizbe való kereskedő, távolról sejti, mig a
Vartabet, (barát) Ucs-Kilisszéből, egy zárda a bajazidi uton, a hol
éjjelezünk, már többet tud róla beszélni. Hosszu, sürű, őszbecsavarodott
szakállát simogatja, öszevonja a kolossális fekete szemöldeket s az
állitólagos efendinek, (t. i. szerény személyemnek) korrekt török irás
nyelvben kenetteljes előadást tart, a hajdani örmény egyház t. i. annak
papsága nagyságáról és hatalmáról. Mélyen beható, valóban lelkesült
módon, azonban csak az örmény iró Konstantinápolyban fog beszélni
nekünk, nemzete nagyságáról. Hazai történelmének egyes korszakait,
valamint az akkori szomszédországok politikai eseményeit tüzetesen
ösmeri, s az örmény nép fényes jövőjébe helyezett bizalma
megingathatatlan, miután tisztán kitudja mutatni, hogy az a hosszu
elnyomatás után végre mégis diadalmaskodni fog ellensége felett.
Hogy ezt az erőteljes, nehézkes, minden tekintetben szívós népet hiven
jellemezhessük, nem tehetünk jobbat, minthogy az utóbb emlitett négy
személyiséget a négy főosztály képviselőjeképen mutassuk be. Hadsator,
vagy nem bánom, Ágop, ha e névtán jobban tetszenék, Ván-ból származik,
egy örmény fészekből, mely magas sziklák közepette fekszik, melyeknek
meredek falai ékirásban hirdetnek persa hőstetteket; ezeknek kibetüzése
Schulz német tudósnak életébe került. E szegényes hazát elhagyva,
folyvást kurd lándzsáktól fenyegetve, Hadsator a part felé vette utját,
hol az árucsomagok elszállitására, széles, erős hátak és edzett izmok
szükségeltetnek, oly előnyök, melyekkel a természet igen gazdagon látta
el Arménia gyermekeit. Hadsator éveken keresztül czipelte az ördöngősen
nehéz freng-pamut és vászon csomagokat, megannyi tömör vaspántokkal
összetartott sulyos darabot, melyeket a trébizondi kikötőben állomásozó
hajókból, a magasan fekvő khánba kelle szállitania, mig végre oly
összeget teremtett elő széles hátával, hogy nehány tehervonó állatot
vehetett s szállitó üzletet kezdhetett. Mit azelőtt saját háta czipelt,
azt most iráni kereskedők contójára szamarainak háta viszi be Erzerumba
és más helyekre… s melletök a legjobb kedvben gyalogol a szállitó ur,
tréfálózva, játszva, de egyre számitgatva is, mennyi tiszta jövedelme
marad az expeditióból, ha a szalma, istálló, és abrak költségei
leszámitvák. Csak abrakra és szalmára gondol a jó ember, saját
fenntartása kevés gondot szerez neki, miután naponta háromszoros kenyér
és hagyma adaga mindössze is nem kerül annyiba, mint egy szerény kis
szamárka napontai ellátása. S Hadsator mégis egészséges és derék,
tenyeres-talpas legény s rongyos utazóruhája után senkise hinné, hogy
háza, udvara igen csinosan van felszerelve, hogy gyermekei jól
öltöztetnek, jól tartatnak és szint oly jól tanittatnak is.