lovagolható állatainak száma háborus időkben gyakorta 2000-re rug, csak
is Közép-Ázsiában találkozhatunk. Ilyféle karavánok Turkesztánból jöve,
utukat többnyire Heraton át Persia, vagy Kabul és Kandahar felé szokták
venni. Egy taskendi kereskedőtől hallám, s egy Jengi Ürgendsből jövő
özbeg kereskedő bizonyitotta, hogy gyakran az ilyen Orenburgnak és
Szemipalatinszknak tartó karaván megannyi állata, egy és ugyanazon ember
birtoka szokott lenni. Közönséges viszonyok közt egy turkesztani
karaván, mely ki-próbált utasok által megbizhatónak tekintetik, rendesen
300–500 állatból áll, mig Persiában az ily számu állat-seregre csak a
Jezd és Meshedből Tebrisz- és Erzerumba tartó karavánoknál számithatunk.
A karaván létesülése erősen hasonlit egy város keletkezéséhez. Valamint
utóbbi előnyők és szabadalmakból növekszik, szintugy a karaván is annál
inkább fog felszaporodni, minél tekintélyesebb és hatalmasabb annak
üzleti ura. Egészen illő is, ha utóbbit vándor városnak, vagy is jobban
mondva, vándor kereskedelmi városnak nevezzük, mert ez utazótársaságok
többsége üzleti czélokat követ, s csak imítt-amott találkozunk
karavánokkal, melyeknél kéjutazók, vagy zarándokok, – mi Keleten egyre
megy, – képezik a társaság zömét.
Persiában, hol évenként körülbelül 500,000 ember kel vándorlásra,
legyakoribbak a zarándok-karavánok. A karavánok összehasonlitása egy
várossal még más pontokra nézve is találó, mert valamint Kelet
városaiban, a vagyonos emberek a középrészekben s a szegényebbek a város
végein laknak, ugyszinte a gazdag kereskedők és előkelő utazók is, a
karavánok középpontját szokták elfoglalni mig a vagyontalanok, vagy
oldalvást, vagy elő- és utóvédül szolgálva, a karaván két végén vannak
alkalmazva. A karavánoknak megvannak a maguk rövidárusaik,
mesterembereik, imámjaik, koldusaik és csoda-orvosaik; sőt mi több,
Persiában még hetärák is csatlakoznak a karavánokhoz, s s már két-három
napos együttélés után oly jól ösmerik egymást az utazók, mint valamely
ázsiai kisváros lakói. A mily szerepet játszik az utóbbiban a Ketkhuda,
(polgármester) oly főlénynyel bir itt a karvánbasi, és a zarándok
karavánoknál a Csaus. A Ketkhudá-k nem megvetendő hatalommal vannak
felruházva, és Khiva és Khokandban még élet és halál fölött is itélnek;
szintugy a karavánbasik is; ezek vándor fejedelmek, kik magukkal viszik
titkárukat és imámjukat, s annyira beleélik magukat ezen állásukba, hogy
még nagy kincsek megszerzése után is szivesebben vándorolnak évhosszant
a sivatag pusztákban, semhogy hazai városaik valamelyikében nyugodtan
élnének a szerzett vagyon élvezetében. A karavánokhoz használt állatok,
többnyire tevék, lovak és öszvérek; utóbbiak azonban leginkább csak
Persiában és Törökországban divatosak, miután a középázsiaiak
istentelenségnek tartják, ha a ló arisztokratikus vérét, a szamárral
viszonkeverés által, megfertőztetik. A teherszállitási ügyre nézve a
teve áll legelső helyen s minden tekintetben megfelel feladatának;
felényi gyorsasággal jár ugyan mint a ló, vagy öszvér, ellenben
amazokéhoz képest négyszeres terhet-hord s a téli idényt kivéve, nem
követel sem etetést, sem megvakartatást. Persiában egy ló teherre
rendesen 250 fontot számitanak, rendkivül, erős Persa öszvérek 300
fontot is elviselnek, mig a teve hordképessége a következő rendszerhez
idomul. A leggyöngébb tevék, a turkománok, az észak Persia melletti
sivatagból, Jezd, Siráz és Kirmán tevéi, melyek legfeljebb 400 fontot
birnak el. Ezek után következnek a kettős púpu Kazak-tevék, melyek
bizonyos korban öt mázsát vehetnek magukra, mig az utazási művemben
felemlitett Ner-faj, – az Andkhoi és Heratból való tevék, ugyszinte az
arab sivatagbeliek, – hat, sőt néha még nyolcz mázsát is hordanak. Ily
rendkivüli teherrel hátán, e szegény állat csak nagy erőmegfeszitéssel
bir lábra állni s ezalatt a teher könnyü meg-emelintése által kell
könnyiteni rajta; ha azonban már egyszer lábra állt négy öt órán át
szakadatlanul tovább halad az iszonyu teher alatt. A teve meg
terhelésénél nagy gond fordittatik a kötegek egyensulyozására. Oly
állat, melynek hátán a teher két oldalt kellő egyensulylyal van
felosztva, napokig, sőt hetekig is sértetlenül ballaghat el, mig
ellenben a teher hibás felosztása csakhamar gonosz hátsebeket idéz elő,
melyek a sokat szenvedő tevét már néhány mars után hasznavehetetlené
teszik. Mig a tevék terhe hosszu vagy széles rakománynyá alakittatik, a
lovak és öszvérek kötegei tömött gömbölyü, vagy négyszögletes alakuvá
göngyölitetnek. A kevésbbé türelmes öszvérek, oldalugrásokkal néha igen
ügyesen letudják magukról rázni terhüket, s a szolgálatot, folytonos
újabb felrakással erősen igénybe veszik. Az állatok gyorsasága s
teherhordási képessége lekinkább az utak minőségétől és az égalji
viszonyoktól függ. E szerint s ennek következtében az utazási idő
tartamához mérten váltakoznak az árak is, melyek az állatok
átengedéséért követeltetnek. Tavaszszal, midőn a marhát zöld
takarmánynyal lehet etetni, Persiában a lovak és öszvérek általi
teherszállitás, valamint Közép-Ázsiában a tevék általi olcsóbb; télen
magasabb bér követeltetik érette.
Aminthogy megalakult egy karaván, s elindulási ideje közeleg, minden
résztvevőn lázas igazgatottság vesz erőt. Az európainak idegrendszerét
leginkább az elindulás szokta megviselni; a folytonos elhalasztás és
elnapolás a legközömbösebb apróságok miatt, őt, kinek utazáson legfőbb
érdeke az előre jutás, csaknem beteggé teszi csupa kedvetlenségből; mig
a keleti gyakran hetekig nyugodt odaadással vár, a nélkül hogy csak egy
perczre is kijönne szokott sodrából. Majd a város kormányzója, majd
egyik-másik kereskedő szószegése, máskor meg valami kedvezőtlen
csillag-jóslat, vagy pedig a még meg nem állapitott biztonsága az utnak,
szolgál a halogatás ürügyeűl. Végre valósággá válik az »indulás«
boldogitó szava. A külömböző városnegyedekben minden izeg-mozog, kisebb
csoportok csatlatkoznak egymáshoz és kézszoritások, ölelések, kiabálás,
lárma, vad ide-oda futkosás közt végre kivonulnak a város szük
bazáraiból. A mint a város kapui hátra maradnak, s az ember valósággal
azt hiszi már most hogy haladni fog, alig félórányi ügetés után
egyszerre ujra megállapodnak. A városban indultak el először, a városon
kivül kell megtörténnie a második elindulásnak. S valóban, nem egy
keletivel történik meg, hogy csak e második elindulás akalmával jut
eszébe, hogy a többheti utazási elökészületek daczára, még egyik-másik
ruhadarabot, vagy valamely utazási készletet hagyott hátra. Félnapot
szentelnek még az elfeledt czikkek elhozatalára, s csak ekkor jön létre
végre-valahára, a végleges elindulás.
Hogy mily képet nyujt egy nagy karaván uton, azt a nyájas olvasó csak
ugy képzelheti el kellőleg, ha egy egész város lakosságát, vagyonostól,
mindenestül, szokásaival, egész nemzeti jellegével együtt, közös marsra
egyesülten, elvonulni enged lelki szeme előtt. Az odább ballagó,
mindennemü árucsomagokkal megrakott teherszállitó öszvérek, lovak és
tevék hosszu sora, a vándor bazár leghivebb képét nyujtja. A vonat
mellett, előtt és mögött lovagló kereskedők, nyergükben ép ugy
kiabálnak, alkudoznak esküdöznek, mint boltjaik támlánya mögött. Itt
valamely hivatalnokot, vagy gazdagabbat látunk szolgái környezetében, –
kik lóháton theát főznek, vagy pipákat készitenek, – ép ugy átengedve
magát mindenféle kényesztetésnek és szeszélynek, mintha divánja duzzadó
párnáin, és nem valamely lovagolható állat párnázott nyergében ülne.
Amott egy molláhval találkozunk, ki méla-komolyságu arczczal üget odább.
A papság vagy tudósok által utazáson használt állatnak, nem szabad
firtató kedvvel birnia; mint ura, ugy az öszvér, ló, vagy szamár is
mélyebben lehajtott fővel kénytelen ballagni; innen ered a csendes
lovagolható állatokra használt kitétel: »molláh-lovak.« S válóban, a
tudomány és Istenség e képviselői Keleten, nem bőrrel, de posztóval
kipárnázott, puha magas nyergűkben, ép oly hatást tesznek, mint a
tanácskozás alatt, vagy a mecsetben. A karavánban minden egyes
egyéniség, a rangját és állását meg illető helyet foglalja el, s azt nem
is lépi túl, soha; csak igen ritkán kénytelen a Karvánbasi, auctoritását
érvényesiténi, ámbator nem keveset tart, bizonyos tekintetben, királyi
méltóságára. A Karvánbasit mindenkor amolyan udvar nép környezi s
kötelessége követeli, hogy az efféle hiú és alázatos utazótársakat saját
költségén tartsa el. Az ilyen karavánbohóczok, ha igy fejezhetem ki
magamat, Közép-Ázsiában, egy nagyobb utazótársaságban sem hiányzanák, s
már öltözetük, s az általuk lovagolt állatt minősége is elárulják
mesterségüket. A letelepedés alatt gyakran előadásokat rendeznek,
dalokat adnak elő, vagy történeteket mesélnek, s a társaságot
pihenésközben mulatni igyekeznek, s miután a keleti alig rendelkezik
otthon is nagyobb kényelemmel mint igy utközben, előszeretete az
utazgatás iránt, mely folyvást szórakozást és változatosságot nyujt
neki, igen érthető.
Ha a karaván-életet teljesen akarjuk élvezni, s kényelmesen óhajtjuk
folytatni utunkat az ilyen társaság közepette, legjobban cselekszünk ha
lovat választunk, még pedig egy poroszkálót, vagy jorgá-t, a mint
törökök és persák nevezik. A poroszkálásra, mely alatt az állat
kellemesen hintázó mozgást vesz fel, ugy lehet a lovat szoktatni, ha a
két első lábára alkalmazott kötél segitségével lépteit kellőleg
irányozzák. Eleinte, ez a jarásmód igen nehezére esik, a térdizmok
fájósan feldagadnak, s csak hosszas, több havi gyakorlat után, lehet a
lovat megszabaditani kötelékeitől. De a dreszirozás eredménye fölér a
véle együtt járó fáradalommal, mert az igy iskolázott lovon, ha a
mellett még jó palannal (posztónyereg) van ellátva, még a
leghosszadalmasbb utazás sem válik terhessé. A nyugati embernek a ló
rendkivül lassu lépése aligha fog tetszeni, a keleti ellenben, ki azon
elvnek hódol, hogy: Sietség az ördög dolga«, sokkal jobban szereti, ha a
mosolygó kék ég alatt, a szabad természet ölén, kényelmesen odább
vitetik a ringató nyeregben. S igaza van! mert a ki megismerkedett a
keleti-utazás vonzó bájaival, egyet fog érteni velem, ha azt mondom,
hogy nincs oly teve ló, vagy öszvér-lovaglás, mely oly fárasztólag s
idegrázkódtatóan hatna, mint a mi vasuti utazásaink, legyen az bár a
London és Liverpool közötti gyorsvonaton, vagy a legnyomorultabb osztrák
kósza-vonaton.
A ló a legkellemesebb lovagolható állat karavánoknál vagy kisebb
utazótársaságban; az öszvérnek ugyan szinte kellemes járásmódja van,
azonban időnként, a legmegátalkodottabb teremtés a nap alatt. Ha a
karaván marsban van, csak nagy nehezen lehet megállitani az öszvért, s
ha lovasa nehány napig arra szoktatta, hogy más öszvér mellett haladjon,
nincs földi hatalom, mely e megcsökönyösödött állatot rá birhatná, hogy
állását megváltoztassa. Meg áll, s ha halálra kinozzák is, megveti a
lábát s csak ugy folytatja utját, ha tegnapi társa ismét oldalánál
ballag. Még nagyobb kellemetlenségekkel jár a szamáron való lovaglás. Az
állat apró, rövid lépései lovagja idegeit nagy mértékben felizgatják.
Azon felül minden viz és pocsolya előtt halálos félelem fogja el. Ostor
és tövís csak az elsőnapokon képesek az állatot engedékenyé tenni, s a
folytonos unszolás ép ugy kifárasztja a lovas kezeit és lábait, mintha
gyalog tette volna meg az utat. Hát még a fülhasitó kiáltásról mit
mondjak? – Az európai szamár, mi hangja erejét s szinpompáját illeti,
nyomorult kontár ázsiai testvérihez képest. A leghatalmasabb orditók, a
bokharai és khokandi szamarak; utánuk következik az egyptomi szamár, s
harmadik sorban állnak a jezdi és kirmání szamarak; az ismeretségemhez
tartozó legszerényebb szamarak, kétségtelenül a ködös Angliabeliek.
Csak a szegénység vagy a sivatagbeli utazás kényszeritheti a keletit
arra, hogy tevén utazzék. Nem annyira az állat hullámos mozgása melynek
következtében a tengeri betegséghez hasonló allapotot idézi elő, az ok,
mely a tevét oly kevéssé kedvelt utazási közvetitővé teszi, mint inkább,
a csaknem elviselhetetlen szag mit a sivatag idomtalan hajója négy-öt
lépésnyire terjeszt maga körül. E semmi mással össze nem hasonlitható
szag mindig érezhető; legnagyobb mértékben a nyári hónapok alatt gyötri
az utazót, s legfőkép, a mikor a szegény állat, a sivatagban tenyésző
bogács-kóró megemésztéséhez, mely rendes eledelét képezi, nem talál elég
vizet. A lovat ily esetben csak nagy kényszer mellett lehet a teve
közelébe hozni, az ember azonban órákig kénytelen a hátán ülni, a
büzhödt levegő beszivására kárhoztatva. Bizonyos ruhanemük, melyeket
tevelovaglás allatt hordtam, csak egy év letelte után veszték el a maró
s oly végtelen kellemetlen szagot. Azonfelül még az állat nehézkes és
igen lassu járása is kellemetlen. Szóval a teve teherhordó állatnak
teremtetett s örökre az is marad. Dromedárok igen ritkán találhatók s
azonfelül igen drágák is. A mit az utóbbiak szélsebességéről beszélnek,
korántsem mese. Csakhogy kivételes eset. A beludsok és araboknál
állitólag találhatók olykor ilyféle dromédárok; Turkesztánban saját
tapasztalatom szerint igen keveset tudnak rólok; mert a sebeslábuaknak
ismert kazak tevék a középszerü ló mögött is elmaradnak. Ennyit a
lovagolható állatokról…
De még más közlekedési módok is léteznek, melyekről szolni akarok.
Ezekhez tartoznak mindenek előtt, a már többször emlitett kedsevé-k
(lógó kosarak), melyek a déli Közép-Ázsiában és Indiában Paléki-nek
neveztetnek; ha ló vagy öszvér nyergekre aggattatnak, rendkivül
kényelmetlenek; még elviselhetőbbek a tevenyeregre alkalmazottak. Hogy
az európai, órákig, sőt napokig három láb hosszú fakosárban guggolva,
nem igen szeret utazni, nem csodálatos; az ily fogat használata
valóságos kinzás reá nézve, mig Kelet fia az utazás e nemét, melyhez
gyermekkora óta hozzá szokott perczig sem találja kellemetlennek. A
Kedsevék gyakran könnyü tetővel birnak s nők számára függönyökkel vannak
ellátva, s az ilyen himbálódzó kalitkában, néha a leghosszabb utak
minden fáradalom nélkül tétetnek meg. Valamivel kényelmesebb a
tevehátára alkalmazott hordkosarak, mert szélességük négy-öt, hosszok
nyolcz lábra szokott terjedni. Ha vagyona engedi, az utazó málháit,
vánkosait és szőnyegeit is ily kosarakban szokta elszállitani. Csak a
tevék egy veszedelmes szokása, visszariasztó ez esetben; ha t. i.
rovarok által bántatnak nagyokat ugranak a levegőbe, s ily esetben a
fakalitkát utazóstól nem épen szeliden szokták a földre lerakni. A
legnagyobb kényelmü közlekedési mód Keleten egyesegyedül a hordszék,
Takht-i-Revan, azaz egy vándor trónus. A menyezetes ágy formájával bir,
mely elől és hátul egy-egy villában járó állat által hordatik. E jármü
természetben a legdrágább utazási mód, s csak a legelőkelőbbek szokták
használni, ámbár véleményem szerint, még ennél is kellemetesebb a jó
poroszkáló ló. A hordszék kivételével, a Keleten divatozó járművek és
közlekedési eszközökre nézve bő tapasztalokat tettem.
Legislegfáradalmasabb a jól felpakolt teherállaton való lovaglás, a
forró nyári hónapokban, mert nem csak e szegény kinzott állatok remegő
járásmódja reszketteti meg az ember testét-lelkét, de még hozzá járul a
hátsebek rendkivül kellemetlen szaga is, – melyektől pedig e kinzott
négylábuak közül csak igen kevesen menttek, s ez szinte íszonyuan bántja
az utazót, s erős fejfájást is okoz. Ilyen állaton lovagolni
augusztusban, vagy pedig halotti karavánban lenni a bagdadi uton,
tőkéletesen egy és ugyanaz. A közép-ázsiai taliga, nyolcz-tizfoku
kerekével, szinte csonttörő hatást tett reám. E jármű, melynél tengely
és kerék egyszerre fordulnak, az első órákban mindig erős tengeri
betegséget hozott a nyakamra, idővel ugyan hozzá lehet szokni a
himbálózó mozgáshoz, azonban tartár idegekkel és izmokkal kellene birnia
annak, ki a folytonos ide-oda hányatásból sebek és gümők nélkül
szabadulna ki.
De hová tévedtem a lovagolható állatok sorozatával? Hisz e sajátos
keleti életkép néhány költői vonását is ecsetelni óhajtottam volna!
Kövessen tehát a nyájas olvasó Persiába, azon országba, mely ős-eredeti
jellegét a Kelet minden országai közt, leghivebben őrizte meg, s
kisérjen el velemegyütt egy karavánt éjjeli utjára.
Az iráni nyáréj mesés csillapja, mely az izzó napi hőség után jóltévő
enyheségben pihenő vidék fölött milliárd fényét ragyogtatja, már
számtalanszor iratott le, de ha mindjárt e leirások oly számosakká
válnának, mint az ég csillagai, mégsem fog soha toll vagy ecset létezni,
mely e varázsos képet a természet csodabájával és mesés szineivel csak
legtávolabbról is ecsetelni képes volna. Mily bádgyadtaknak apróknak
tünnek fel égövünk csillagzatai, a mint boruló-derülő láthatárunk
közömbös kékjében vesznek el Kelet ezüstfényben, lángsugárosan
felragyogó csillagvilágához képest. A csillogó, folyó fény okozta-é mely
ez égi testeket körülfolyja, vagy az engemet környező légkör tisztasága
– de ama fénysugáros csillagképek amott a keleti égboltozaton sokkal
közelebb látszának lenni hozzám, mint itt a hideg Európában! – És ily
éjben, képzelje el magának a nyájas olvasó a karavánt, a mint hosszan
elnyuló sőtét fonalakként végig vonul a rónán. Méla, nesztelen csend
terül el utain; az est hűvössége elől beburkolódzó lovasok fáradtan
ülnek a nyeregben; a meglazult kantárszár s a hajtsár mindinkább
hanyatló hangja az állatokra is altatólag látszik hatni, mert fejeik
egyre mélyebben konyulnak le a föld felé. A patkóütés, majd puha földön,
majd keményebb talajon tompán viszhangozva vész el a messze távolban a
csendet csak, a harang kongása szakítja meg, melynek csodálatosan
megható csengéséről énekli Hafiz:
»Panaszosan szól a harang,
»Ha a tevét megrakják terhivel.«
A természet ellentállhatatlan szépsége ilyenkor, még a karaván
legalacsonyabb tagjaiban is kőltői hangulatot ébreszt. A mester hangja
közelébe hijja azokat, s a mint bizonyos dalok nótáit kezdi énekelni a
szolgák és öszvérhajtsárok soraiból felhangzanak karban a legkedveltebb
költők ghazéljai. Ha csekély távolságra hátra maradtam a karaván mögött,
vagy rövid darabon megelőztem, e jelenetek mindig lebilincselőleg
hatottak reám, s remegve követém a Pléjádok utját az égboltozaton, abból
számitva ki, mennyi ideig fog még tartani e hasonlithatlan, idegen báju
élvezet. Hetekig, sőt hónapokig magányos esti marsokat tettem, nem
törődve a fenyegető veszélylyel, hogy turkománok kirabolhatnának vagy
rab-szolgaságba hurczolhatnának, s az éjjeli nyugalomról is
megfeledkezém, ha a karaván varázsos képét láthatám éjjeli utja alatt.
Virrad, és itt a reg! A keleti láthatáron a pirkadó nap hajnal sugarai
mint czikázó lángostorok mind magasabbra s magasabbra emelkednek; a
csillagok fénye elhalványul, mintegy megszégyenülve vonulnak vissza az
Orion elől, mely a hegyek mögül felmerülve a keleti hajnal magasztos
világosságát árasztja szélylyel. Én Ázsia több részén élveztem e
páratlan természeti tüneményt, de legnagyszerübben fejlődött szemem
előtt a Persia és Khiva közti sivatag pusztán. Alig hogy észlelhető lett
az éjjel átmenete a regbe a hüvösebb légáramlat által, midőn már
megszólal a muezzim (imára hivó) szomoruan ünnepélyes szózata »Hejua
esszelat!« (fel az imára,) a félig még alvókat teremtőjük iránti
kötelességökre intve. A szózatot még az állatok is megértik, mert
megállapodnak. Mindenki leszáll, mosdásait végzi, s minden jel, minden
utasitás nélkül az imádkozók hosszu sora képződik, melynek élén egy
őszszakálú Imám szerepel. – E közben egyre világosabb és világosabb
lesz, a hideg reggeli lég csaknem dermesztőleg hat s mig az utazók
ájtatos imádságba merülnek, az állatok, pihenve az éjjeli mars
fáradalmai után, mozdulatlan állnak, mit a mohammedán természetesen
kegyeleti ösztönüknek róvására tesz. S ha a térdelő igazhitüek egész
csapata végre égfelé emelt karokkal az utólsó »Allahu Akher!«
kiáltásokat hallatja, Phőbus teljes sugárfényében megjelen, a fü hegyén
és bokrok levelén csüngő csillogó harmadcseppeket myriád gyöngygyé
változtatva át. A karavánok e reggeli képe kiváltképen mohammedánok vagy
tüzimádóknál lebilincselő, sajátos varázszsal bir; az indusoknál már
kissé hanyatlik romantikus szépsége, de legtökéletesebbé fejlődik
valamely nagy zarándok karaván soraiban, a mint a Kerbelai nagy Meshedi
uton találja őt a dicső, feledhetetlen keleti hajnal.
Még csak a karavánok állomásairól és megállapodási helyeiről kell
emlitést tennem, melyek szinte igen különleges, idegenszerü képeket
tárnak elénk. A karavánok legszivesebben városok és faluk közelében
telepednek le, de nem azoknak belsejében. Alig érkeznek meg, midőn az
utazók már a közeleső várost vagy falut felkeresik, hogy ott
vásároljanak; az állatok élelemmel láttatnak el, az emberek szinte
élelmi szerekről gondoskodnak, s aki csak szerit teheti, megrakottan tér
vissza az állomásra; még a szegényebb is telegyüjti tarisznyáját
koldulással, vallási szédelgések és áldásthozó adományok utján. Igen
érthető, hogy csaknem mindenki szivesebben élvezi a pihenést karaván
társai körében, mintsem az ismeretlen városokban, mert az utóbbikban
idegenek, mig itt kiki ismeri egymást. A leereszkedés Keleten soha sem
vétetik rosz néven, s mindig kellemes mulatságot találtam benne, ha a
megtelepedés alatt egy csoporttól a másikhoz menve, látogatásokat
tehettem s időnként egy pohár theát ihattam társaságban. A karaván egy
zárt családi társaság; az ember beszélget és nevet a külömböző tagokkal,
s oly barátságos viszonyba lép velök, mintha megannyi ifjukori
játszótársa volna. Az állomás-helyek igen fontosak azon vidékek
gazdászati viszonyaira nézve, melyeken át vezetnek az illető utak.
Például Közép-Ázsiában és Persiában sok falu és telepitvény
egyes-egyedül a karavánok után él. Minden háznak megvannak ott bizonyos
látogatói, minden kereskedőnek bizonyos vevői és semmi sem magyarázza
meg jobban a keletinek kiváló előszeretetét a hagyományos, állandóvá
vált megszokás iránt, mint épen azon kellemetes részletek, melyeket
hosszu utjának egyik-másik állomásán bizton feltalálni remél. Os-tól
(Us, város Khokandban,) jó hosszu az ut Trapezunt-ig s ezen ázsiai vidék
egész hosszában, a marsrouteokon alig van nehány oly állomás, mely egy
vagy más kiváló előnyéről hires ne lenne.
Indián kivül, melynek kulturélete igazgatásának európai szelleme által
már közeledni kezd Nyugathoz, ezen ösrégi anya-földrész nagy
szárazföldjén eddig az egyetlen vasuti vonal az, mely Smyrnától Aidin-ig
vezet. Más vonalok Bagdadtól Kerbelaig és Teherántól az egy kis órányira
fekvő Sáh-Abdul-Azimig, mégcsak az előmunkálatok stádiumában vannak. Igy
hát még jó darab ideig fog eltartani, mig gyorsvonaton lesz lehetséges
Közép-Ázsia egyik részéről a másikra jutni. De még ha Oroszország a
tervezett vasutat a fekete- és kasp-tenger közt s Angolország az óriási
vonalt Bagdadon át Indiába létre is hozná, Kelet valódi fia mégis azt
fogja tenni, mit ma Alexandria és Suez közt teszen, t. i. ha csak szerét
teheti, a kedélyének, természetének és szokásainak inkább megfelelő
karaván-utazást fogja választani a vasuti helyett.
Bazárok és bazárélet.