zarándokok az idegen néptől hemzsegő városban ki vannak téve, hallgatva,
egy pillantást akarunk vetni a Kaaba legszentebb szentélyébe, mely egy
nyilt csarnokokkal körülvett egyenszögű udvar közepén emelkedik. A
tompa, alig negyven láb magas torony, a zarándokolás idejében mindig
hosszú selyem függönyökkel van elfödve. A bemenet északnak fekszik s oly
magas, hogy a templomszolgák segitsége nélkül nem lehet bejutni. Egy
egyszerű lépcső ugyan legkönnyebben segítene e bajon, azonban meghagyják
úgy a mint van, mert a zarándokoknak nyújtott segitség az Isten
szolgáinak igen sokat jövedelmez, s tudvalévő dolog, mily jól fel tudnak
azok mindent használni. Ha végre belebotorkázott az ember e sötét,
félemletes helyiségbe, az oszlopzatokról alácsüngő lámpák fényénél,
jobbra a Makami Ibrahim-ot (Ábrahám lábnyoma) látja, melynek nagysága
szerint itélve a jó patriárka oly lábacskával birhatott, mint tiz egymás
mellé helyezett elefánttalp. Balra van a szent Zemzem-forrás, egy,
valószinüleg földalatt folyó csermely, kútszerű nyilással, melynek vize
a moszlimek által a legbecsesb nedvképen iratik le, messze el, a
legtávolabb régiókba hordatik szét s csodatévő varázsital gyanánt
tekintetik. Azt mondják: ha e viznek egy csöppje érinti a haldokló ajkát
az meg van mentve a pokoltól s minden kínjától; egyetlen egy csöppe a
női szépséget hervadatlanná teszi s gyermek-áldást biztosít meddő
asszonyoknak. A forrásnál magánál, csak keveset élvezik e vizet s ez
igen természetes, mert langyos, keserűsavas s az ájtatós zarándokoknak
gonosz dysenteriát okoz. Igen, az a jó, drága zemzem! Utazótársaim
Közép-Ázsiában hónapokig hordták öveikben, hitetlen csehek által
készitett kerekre köszörült üvegekben, s ha valami veszedelem
környékezte őket, jobban féltették Zemzem üvegeiket mint becses éltüket.
A legszentebb a Kaabában természetesen, a titokteljes fekete kő,
(Hadsari Aszvad) a keleti sarokban, nem messze az ajtótól négy lábnyi
magasságra befalazva. E kő, mely ma már csak töredék s aranyozott ezüst
karikával van átfogva, nemcsak e kis épületnek tulajdonképeni
fénypontja, de sőt az egész Iszlam-világnak; s csak félve és remegve
közeledik hozzá a zarándok. Már távolról kinyujták utána ujjaikat, s a
szent kő légkörét egyre ájtatosan csókolják. Százaktól körülvéve, mégis
csak keveseknek sikerül, hogy azonnal hozzáférhessenek, tehát többször
ismétlik a Taváfot s végtelen boldogoknak tekintik magukat, ha órákig
tartó várakozás után, végre jobb kezük három első ujjaival érinthetik a
világ legbecsesb kincsét s szomjas ajkaikkal megcsókolhatják. Ez, a mint
már mondám, az egész zarándokút tetőpontja. – A Kaabá-n kivül, a mecset
előudvarában fekszik a négy Makama, t. i. az orthodox felekezetek,
névleg, a Hanefiták, Saféiták Hambaliták és Malekiták alapitóinak
nyughelyei. E helyek naphosszant tarka néptömegtől, csupasz vállak és
borotvált fejek sürű gombolyagától, valóságos emberchaosztól
környeztetnek, valamennyien egy és ugyanazon eszmétől eltelve s csak
különböző nyelvük által árulva el, hogy csaknem minden égalj legtávolabb
eső tartományaiból zarándokoltak ide. A többire nézve, az élet a nemes
Mekkában is csak olyan mint minden vallási jelentőséggel biró városban,
t. i. végtelen romlott és feslett. A legájtatosabb imák, mindennemű
vétkes kihágásokkal váltakoznak s az Isten házának legközelében oly
orgiák ünnepeltetnek, melyek minden leirást felülmúlnak. Ez egyébaránt
nemcsak Mekkában van úgy; nehány persa búcsújáró helyen alkalmam volt
személyesen meggyöződhetni ezen istentelen állapotokról. Erre
vonatkozólag is ellehetne mondani: les extremes se touchent, mert az
erkölcstelenség és bűn szégyenteljesebb fészkei mint a persa Meshed és
Kum aligha találhatók valahol a világon.
Eddig a nagy zarándok út két főpontjáról beszéltünk; még csak a
harmadik, úgyszólván, az egész zárkövének leirása hiányzik, t. i. az
Arafa, vagy – a mint a törökök mondják, – Arafat hegységre való
búcsújárás. Itt t. i. a Zil-Hidse hónap 9-én hitszónoklat tartatik, mely
a végtelen nagyszámu hallgatóság következtében, valószinüleg csak a
legkevesebbek által hallatik, melyen jelen lenni, azonban minden
zarándok köteles. Már két nappal azelőtt, ezer meg ezer ihramjába tekert
zarándok siet ki Mekka északi kapuján, fel, az alig nehány száz lábnyi
magas dombnak tartva. Az említett hónap 7–8-án már rendkivüli a tolongás
a Zil-Hidse körül, a kopár szikla egész lejtője sürűn van elhintve
emberekkel, s hogy a 9-dik napot vidáman bevárhassák, kávéházakat,
borbélyműhelyeket és mindenféle mulatságokat rögtönöznek. E napon már
napkeltekor midenki a legtarkább összevisszaságban tódul fel a dombra,
hogy a tetején álló szónokhoz minél közelébb jusson. Valóban nem csekély
feladat! főkép Arábia izzó napsugarai alatt s csak a nyomorúlt ihramba
burkolva; e mulatság nem csak egynek kerül életébe is, ki jutalmúl aztán
az igazhitüek szemében, vértanunak tekintetik, kinek lelke egyenesen a
paradicsom felé emelkedik. Egyébaránt kétséget sem szenved, hogy ezen
emberekkel borított domb, az nap igen megható látványt nyújhat. Ezer meg
ezer szem tapad a szónokra, s valahányszor ez imádsága hevében karjait
ég felé emeli, mindannyiszor megmozdúl a lejtőket elfoglaló egész
embertömeg, óriás, ringó tengeri hullámhoz hasonlólag, s messze dörgő
Lebeik! Lebeik!-ot küld fel a fellegetlen éghez. Ez egyszer helyén is
van a Lebeik (= tessék), mert Ábrahám híres szavának ismétlése az, midőn
a patriárka, engedve Isten akaratának, fiát az áldozatkőhöz vezeté.
A mint vége van a prédikácziónak, mindenki, mint az őrült rohan le a
hegyről. E sietség szabályszerinti s valóban irtózatos jelenetté
fejlődik, ha a sok ezer ember részint lóháton, részint gyalog
tüskön-bokron, sátorköteleken és sátorpóznákon át az éj sötétében, vagy
egyes fáklyák gyér világitásánál vad rohanással száguld le az Arafat
lejtőin. E pokoli futásgyakorlat első állomásán imádság végeztetik;
összeölelkeznek s egymást üdvözlik a Hadsi új tekintélyében, melyet e
percztől fogva elértnek tekintenek. A mint ez állomást odahagyni készül,
minden Hads hét követ kénytelen maga mögé dobni, melyek sátánnak
szólnak, ki Ábrahámot kísértetbe akarta vinni. E kövek igen gyakran a
sátán koponyája helyett, valamely ártatlan zarándok fejéhez röpűlnek,
miből aztán természetesen heves verekedések támadnak, melyek a szent
szertartás zárjelenetét képezik. Végre Mina völgyében, Ábrahám áldozata
emlékeül, egy-egy állatot áldoz minden zarándok. – A szegényebbek beérik
egy báránynyal vagy juhval, gazdagabbak azonban tevéket áldoznak s a
leölt állatok száma gyakran több ezerre rúg. A hús felhasználását az
áldozók nem engedik meg s minthogy annak legnagyobb része ad majorem Dei
gloriam, szabad ég alatt, Arábia forró napjának kitéve hagyatik hátra, e
büzhödt légben leghamarább fejlődik a koléra első csirája, mely
ezerenként osztogatja a zarándokok közt az öröklétre szóló útlevelet, s
általok, a koléra-bizottság által szervezett szigorú intézkedések
daczára, Európába is átvitetik. – A bucsújárás e harmadik jelenetének
befejeztével, a zarándokok sietősen összeszedik Zemzem vizüket s egyébb
emlékeiket, hogy könnyű szívvel s még könnyebb erszénynyel hátat
fordítsanak Isten városának, míg Mekkában körülbelül, mint az idény
lefolytával Karlsbadban, igen vígan vannak ezután. Ájtatos
egyházszolgák, kútőrök, szállásadók, hôtelier-k, kereskedők,
kávéházbirtokosok, komédiások és hetärák összeadják az idény jövedelmét.
A jó Istenre, a fekete kőre, Arafatra és Zemzemvizre legkevesebbet
gondolnak, annál többet ellenben a jövő idényre, és Mekka serifje, a
próféta e vérrokonságban lévő ivadéka időnként még imádságokat is
rendez, Istentől minél számosabb zarándoklátogatást esdve.
Hát a zarándokok? Még elég vidám hangulatban kelnek a hosszú, fáradalmas
útra. Visszamenet Mohammed állítólagos lakházától egy kis porond vitetik
el selyemzsacskóban. E »Khaki mubarek« (áldott vég) legbiztosabb
gyógyszer legyen szembajok ellen. Annak idejében én is tartottam ily
selyem zsacskót övemben, azonban sohasem birtam rávenni magam, hogy egy
szenvedőnek oly mértékben hintsek port a szemébe, mint azt társaim
tevék. A hazatérés egyátalán sokkal gyorsabban történik. A szeretettek
viszontlátásának reménye felvillanyozza az ellankadt tagokat s
türelemmel türeti az utazás fáradalmait. A jutalom, mely a hazaérkezőket
várja, fel is ér aztán a kiállott szenvedésekkel és veszedelmekkel.
Rokonok és barátok több napi távolságra eléjök utaznak s szülővárosukba,
vagy otthonjukba való bevonulásuk mindenféle ünnepélyességgel jár. Egy
újjongó embertömeg diadalmasan hordja őket az utczákon keresztül,
mindenki közelükbe tolakodik, hogy láthassa, ruháikat érinthessék, azon
reményben, hogy a városok legszentebbikének egy láthatatlan porszeme
rájok talál ragadni, s ha jól emlékszem, a hazatérő Hadsi ölelése és
testvéri csókja, az egész Istennek tetsző tett huszadik részletét
képviseli. A Hadsi czím, mely a pecsétnyomó gyürűn valamint később a
sírkövön is díszlik, az illető egyéniséget a tisztelet és becsület egész
sugárkörével övedzi körül. Minden Hadsi patricziussá válik, a
felekezetben vezető szerepet játszik s ezáltal minden másnál jobban van
megvédve a hatóságok zsarnoksága ellen. S ezen előnyzés nem
indokolatlan, mert a ki évekig tartó utazásra kel, sok idegen országgal
és néppel ismerkedik meg s a legkülönbözőbb tapasztalatokon megy
keresztül, nem méltatlan a polgártársai közötti kiválóbb állásra. De még
a Kelet népei szellemi és erkölcsi életének ismeretére nézve is nagy
értékkel bírnak e zarándok útak; fennállásuk óta közvetíteni szokták, az
afrikai lakosokkal való közlekedést, s évenként úgyszólván
internationális gyűlést hoztak létre az Iszlam követőiből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mekka és Medina igen távol esnek, az utiköltség odáig, akár vizen, akár
száraz földön igen jelentékeny s a koldus tarisznyára s botra támaszkodó
zarándokok száma aránylag csekélynek bizonyúl; minthogy azonban az egész
világ utazni, azaz zarándokolni akar, az ájtatos szellem azon
mesterkélt, hogy az Arábiától távol eső tartományokban is vonzó
búcsújáróhelyeket puhatoljon ki. A szent sírok feltalálása soha, semmi
időben és egy vallásban sem volt különös nehézségekkel egybekötve. Az
igazhivő moszlim az éj sötétében tűzoszlopot, a keresztény egy
Madonnaképet lát felragyogni, itt Lourdes dicsőíti magát, amott meg
Imamzade N. N. s minthogy a papok akár Keleten akár Nyugaton gondoskodni
tudnak róla, hogy e csodahelyek kellőleg látogattassanak és
méltányoltassanak, könnyen érthető, hogy mindenkor s az Iszlamvilág
minden hitfelekezetében nem hiányzottak a szent sírok. Nem feladatunk
hogy e sírokról kimerítőleg szóljunk, ámbár a számos
»Teszkeret-ul-Evlia«-ban (szentek története) igen bőséges források
állanának rendelkezésünkre; azonban, itt csak arra akarunk utalni, hogy
Mekkán és Medinán kivül még számos búcsújáróhely létezik, mely nagy
hírnek örvend. Ezekhez tartoznak a keleti Szunnita tartományokban a
Szent Apak sírja Kasgav-ban, Ahmed Jeszevi-é Turkesztánban és Bahaeddiné
Bokharában. A Siita világnak megvan Meshedje, Kum- és Kerbelá-ja. Az
utóbbi három inkább nemzet-gazdászati mint vallási tekintetből
emeltetett vértanúvá. Irán nehány okos fejedelme, t. i. gátat akart
emelni, a sok pénznek Arábiába való évenkénti kivándorlása ellen s
ájtatos alattvalóik nagyobb kényelmére három nemzeti Szentet teremtett,
melyeknek imádása és tisztelete valósággal ép oly sikeresnek bizonyult a
nemzetgazdászatra mint nemzetvallásra nézve. E három siita búcsújáróhely
gazdagsága és pompája már gyakran iratott le; én is körülményesen
foglalkoztam velök »Vándorlásaim Persiában« czimü munkámban, s miután én
nem csak látogatóképen, hanem inkább mint zarándok tartózkodtam több
hasonló helyen, tanuságot tehetek róla, hogy a Meshed és Kumbeli
zarándokok, látszólagos ájtatosságban, lelkesedésben, sőt
töredelmességben csak igen keveset engednek a Medina zarándokoknak. A
siita Szentek nyughelyei kápráztató fényükben, aranynyal, ezüsttel és
drágakövekkel túlterhelve, a jámbor megtekintőt bámuló csodálkozásra
ragadják. Az ékszertárgyak többnyire kegyeletes adakozások, melyek
által, mint az a földi nagyoknál szokás, jóindulatra igyekszenek
hangolni az istenieket. Hisz még a példabeszéd is mondja: »O deris, o
Szent, pénz nélkül még a menyországban is szegény ördög vagy!« E sirok
már mint épületek is nagyszerűek. A meshedi Imam Riza kupolája több
centiméter vastagságú aranylemezzel van bevonva, mely a felkelő s
lenyugvó nap sugaraiban csodálatosan felragyog; sőt egy sugár torony
egész külfala is vastag arany lemezzel van borítva s a síremlék
rácsozata, Meshedben valamint Kumban is, tömör ezüstpálczákból áll,
nehéz arany ékítménynyel. Hatalmas vastag ezüst táblákkal fedett kapukon
át lép be az ember e síremlékek belsejébe, melyben mesés fény és pompa
uralg; száz meg száz fülke környezi a nyughelyet, a falak arany alapon
azurkék zománcz díszszel ékítvék, s könynyen megfogható, hogy a szegény
moszlim zarándok, ha e csarnokba lép, a szent egyéniséget környező
hallatlan, kápráztató gazdagságtól elvakítva, annak isteni tulajdonai
által elragadtatva érzi magát. Az egy vagy másik sír ezüst rácsait körűl
tolongó zarándok nép képe, zokogásuk, sírásuk és kiáltozásuk a
kiaggatott táblákról leolvasott imádságok alatt, az aggályos mohóság,
melylyel az olvasni nem tudók a mollák ajkairól hangzó szavakat lesik,
mindez örökre feledhetetlen lesz előttem. Könyzáport láttam végig omlani
gyermek arczokon, holló fekete és hófehér szakállakon; szemtanúja valék,
midőn még nők is oly hatalmasan ütve mellüket, hogy a bolthajtásos falak
viszhangzottak tőle, bűnbánólag mondák el a pater peccavi-t.
Kétségtelen, hogy a mély töredelmességnek alapja valódi ájtatosság volt.
Azonban, mért titkolnám? Mindazáltal sok tettetést, hazugságot és
csalást is találtam e búcsújáró helyeken. Meshedben történt, hogy egy
olvasni nem tudó zarándok, egy valóságos fösvény, ki a hivatalos
sírboltőröknek a felolvasásért járó tiszteletdíjt sokallta, tőlem kérte
ki magának e szíves szolgálattételt. Mellém állt s én lelkiismeretesen
leolvastam neki az illető kórán-szúrákat és arab imádságokat. Eleinte
utánam dadogott egyet-mást, de nemsokára a következő párbeszédet hallám
hátam mögött. A. »Öt aranynál ugyancsak nem ér többet ez a ló.« B. »A
Szent Abbaszra! magam tizenkét aranyat adtam érte,« stb… Elképedve hátra
néztem s jövendőbeli Meshedimet egy ismerősével lóvásárlásba találtam
elmerülve; mindenesetre sajátságos foglalkozás a Szent Imam Riza
sírjánál.
Hasonlót állíthatok Kumról, mely par excellence a nők búcsújáró helye. E
városban t. i. aranyozott kupola alatt nyugszik Imam Riza, az
Ali-vértanú nővére, Fatima, kit rendesen Meeszum-ei Fátimá-nak (a
szeplőtlen Fatimá-nak) neveznek. Ravatalának érintése, a hagyomány
szerint elegendő arra, hogy meddő nőket – Persíában a meddőség iszonyú
szerencsétlenségnek tartatik, gyermekkel áldjon meg, elveszett szerelmet
visszaszerezzen, testi bájakat hervadatlanokká varázsoljon s mi több, az
elkövetett hűtlenségért a más világon bűntelenséget biztosítson. E szent
mohammedánnő nyughelye körül fél mértföldnyire óriás sírkert terűl el. E
temetőben Irán legtávolabb vidékeiről idehozott nők nyugszanak,
valószinüleg vétkes lelkek, kik a házasság-törés súlyos vétkének
tudatában, a Feltámadás napján a szeplőtlen Szűz közvetlen vezetése
alatt akarnak megjelenni Isten trónja előtt. S tán Meeszumei Fatima oka
annak, hogy Kum bájos leányai mai napság oly könnyen eltántoríthatók a
női hűségtől, mert nem ösmerek persa várost, melyben annyi kéjhölgy
léteznék, mint épen Kumban, a nők e búcsújáró helyén. E szomorú
állapotok híre a távolba is elhatott, s mégis évről-évre ezer meg ezer
nő zarándokol e szentelt hölgy sírhantjához, sőt a jelenlegi dynasztia
fejedelemnői is ezen aranyozott kupola alatt emeltették sírboltjukat.
Még két Kadsár is nyugszik ottan; életükben igen kedvelték a hölgyeket,
s az egyik, Feth-Ali sah, 800 megesketett feleséggel bírt – nem csoda
tehát, ha halála után is női társaságban óhajtott nyugodni.
Meshed és Kum után a siita irániak tekintete legszívesebben Kerbela és
Nedsef felé irányúl, a hol a nagy Ali és vértanú fia Huszein vannak
eltemetve. Az út e szent városok felé ellenséges Szunnita terűleten
vezet keresztűl s azonfelül rabló beduinok által is fenyegettetik. Az
odajutás ennélfogva rendkívül veszedelmes és fáradságos; de mire nem
vállalkozik a siita, hithőseinek kedvéért, kik elárúlva s megkínoztatva,
gyilkos tőrök alatt s a szomjhalál gyötrelmei közepette, a sivatag izzó
homoktengerében életükkel áldoztak a Sia-hitnek! Ennélfogva az utazás a
Bagdadtól fekvő sivatagba kiválóan érdemteljesnek tekintetik, s a ki oda
zarándokolt, a »Kerbe lai« prädicatumnak örvend, míg Meshed látagatói,
Meshediknek, neveztetnek. 50 búcsújárni vágyó persa közűl legfeljebb öt
megy el Mekkába, a többi mind az utóbb említett helyeken teljesíti
zarándoklási kötelességeit, s a kinek nem sikerül életében oda jutni, az
holtan szállítatja el magát oda. Mindenki zarándokolni, utazni kiván s
nem csalódunk, ha a persának e fékevesztett zarándokolási és utazási
szenvedélyének tulajdonítjuk szellemi tevékenységét s kiváló
felsőbbségét, mely őtet többi hitsorsosai fölé emeli.
Dervisek.
Az előszeretettel tulzás felé hajló keleti természetnek, mindjárt
eleinte sokkal jobban eshetett a mély rejtélyekkel és sajátságos
formaságokkal egybekapcsolt istenitan, mint a száraz, ha mindjárt még
oly meggyőző szó. A szerzet-világhoz s annak képviselőihez a nép már
korán szeretettel s bámulattal közeledett, mig a papok s theologusok
csak tiszteletében részesültek; s innen ered a századok óta heves
elkeseredettséggel folytatott harcz az ulemák és dervisek közt, oly
pap-harcz, melyről a kereszténység története is sokkal többet tudna
beszélni, ha az ájtatos és számitó szent-atyák a barátokat oltalmuk és
hatalmuk alá nem keritik, egyuttal engedékeny eszközökül használva fel
őket. Hogy a moszlim világ valásszelleme ily irányt vett, aligha lesz
meglepő; a dervist épen ismerni kell, ruházatában, melynek miden egyes
részlete, sőt minden gombja egy-egy eszmét jelképez; látni kell őt
istentiszteletében, az ugrálásnál, tánczolásnál, gyors forgásnál, mely
isteni szeretete által felhevült képzeletének megtestesülését ábrázolja,
s csak akkor foghatjuk fel, mikép épen az ily ember s ez az eljárás
képes a keletinek rajongó észjárásának megfelelni. Az ájtatos pap
Nyugaton beéri egy alkotójához intézett buzgó imádsággal, Isten iránti
szeretettel és tisztelettel akar eltelve lenni, s ezen érzelmeket
gondosan ápolva, azon van, hogy minél mélyebb gyökeret verjenek
szivében. A keletinek ezen eljárás hidegnek tetszik, ő az isteni
tiszteletet ihlett rajongásokban, fékevesztett kitörésekben akarja
nyilvánitani, esztelenné akar válni, s a testtől ideiglenesen
elválasztott szellemben, a teremtmény számára a legjobb utat látja,
melyen alkotójához közeledhessék, s a legbiztosabbat, hogy az
istenséggel összeköttetésbe léphessen. Ez, és csak ez látszott nekem a
Dervis-lét alapja lenni, alapja e sajátlagos vonásnak, mely a keleti
erkölcsök képét jellemzi, s melynek magyarázatát és leirását, már oly
kitünő tollak kisérlették meg, s miután darab ideig magam is tagja
voltam egyik szerzetnek, az elméleti magyarázatoktól eltekintve mert a
dervisek élethű leirását fogok igyekezni olvasóimmal megismertetni.
Észreveszed-e kedves olvasóm ama férfit ott, egy társaság körében, kinek
ruházata társaiétól elüt, kinek merev tekintete s ideges modora
félemletes benyomást tesz, kinek taglejtései ülés, járás vagy állás
közben az elmebetegéire emlékeztetnek? – ez egy dervis, élethű
személyesitése mindazon furcsa különczségeknek, melyeket csak a
vallásrajongó ázsiainak felhevült képzelete képes előidézni. Lengyel
vagyis kerekformáju kalapja vagy nemezbül, valamely áldozó-teve vagy
áldozó-juh szőréből készült, vagy posztóból való s ez esetben három
foszlányból összevarrt. E posztósapkán, mely rendesen vörös szinü,
fekete himzésben az illető szerzet nehány kedvelt verse olvasható, vagy
nehány rejtélyes jelentőségü betü és szó; a széle rojtszegélylyel van
ellátva, nem annyira a napsugarak elleni védelem tekintetéből, mint
inkább azért, hogy a felpillantást megakadályozza, mert a földi szülött
tekintete mindig a földre legyen irányulva. Ha a dervis rangra nézve
előrehaladt, mi a különböző időközökben történik, egyházi főnöke, (Pir)
által megengedtetik neki a kalapszélét kendővel körülcsavarni. E
tekervények száma 7. és 9. közt váltakozik s nevök »Terk« a szószerinti
értelemben »elhagyott« s jelképileg mind oly tettet jelentenek, mely
által bizonyos földi szenvedélyek, leigéztetnek, vagy jobban mondva,
leköttetnek. Az első csavarásnál, pl. azt mondja a dervis: »Ezzel
lekötöm az önzést;« a másodiknál: »Ezzel lekötöm a kapzsiságot;« a
harmadiknál »Ezzel lekötöm a haragot;« stb., s a ki a turbán kilencz
csavarásában a kilencz főszenvedélyt lebilincselte, bizton hiszi, hogy
minden bün ellen vértezve van. A dervisfelfogások a turbánt illetőleg, a
molláh-k valamivel költőibb értelmezésétől nagyon elütő. Az utóbbiak a
turbánban a halotti lepelt látják, melyet az Istenfélő egyházfiak
memento mori képen magukkal hordani kénytelenek. A közönséges moszlim
2–3 halotti lepel hosszuságu vásznat hord, a kegyeletteljes azonban 7.
hosszuságut, s minthogy én annak idejében utóbbiak egyikének tartattam,
nem különös gyönyörüséggel emlékszem vissza az eleinte szokatlan
fejdiszre.
A Dervis-toilettéhez a Kulah-on (kalap) kivül még a Khirka (köpeny) is
hozzá tartozik. Ezen öltönynek egy darabból is szabad állnia, azonban
tetszetősebb Istennek, ha több tarka-barka ringy-rongyból van
összetákolva. A foszlányok tarka szabálytalanságban rakatnak egymásra s
folt hátán folt, vastag spárgával vagy czérnával, nagy öltésekkel
varródik össze, s hogy e Khirkai-Dervisan, a koldusruházat leghivebb
képét nyujtsa, alsó végének nem szabad sem beszegetnie, sem egyenesen
vágódnia, hanem zig-zegesen hosszu foszlányokban kell lelógnia. »El
fakru fakhri« (a szegénység büszkeségem) mondá a próféta, ama próféta,
kiről a rosz hir azt regéli, hogy hallatlan kincseknek volt birtokában,
s valamint ő, szintugy cselekesznek és beszélnek tanitványai is.
Közép-Ázsiában egykor egy szerzetfőnök vendége valék, aki bár több ház
és jószágnak volt birtokosa, mégis a Khirkaj-Dervisant, mindenféle
foszlányokkal és ringy-rongyal ellátva hordá, de csak kivülről, mert
belül az öltöny finom atlaszból készült s a szükséghez képest, tetszés
szerint forditgatta ruházatát. Néhány szerzet felső ruha gyanánt
ujjanélküli kabátot hord, melynek neve, hajdari. Hajdár tudvalevőleg Ali
egyik mellékneve, mely állitólag szinte ily ruhát viselt. E hajdari
olykor különböző szinü csikokkal bir, néha 12-vel, melyekkel a 12
Imámera utalnak. Egy Indiában létező szerzet felsőruhaképen tigris vagy
leopárd bőrt használ, ezt azonban nem szabad más ruha fölé felvenni, de
csak a meztelen testen viselhető, s vallási szabály szerint csakugyan, e
kedves szerzetesek egyedüli öltözékét képezi.