valami szőrszövetből áll, vagy kamberie-nek, ha többszinü csombékos
kötelekből készült. E csombékok egyikével, Dil-Bagi (nyelv-csombék) a
rosz beszéd, az ugynevezett Bel-Bagival (ágyék-csombék) az érzéki vágyak
kötetnek le. Az utóbbi parancsolatra nézve az öv nagy fontossággal bir,
miután ágyék és virilitás azonos; innen a szó: »ágyékomból ugrott, ki,«
a bibliai irásmód szerint, vagy a mint a törökök mondják: ágyékhűsitő.
Ezen öv gyakran csattal erősittetik meg, melybe a jellemző Kanaat-tasi
(elégedettségikő) néven nevezett kő van foglalva emlékezésül azon
kövekre, melyeket szegény dervisek éhségük csillapitására maguknál
szoktak hordani. A fentemlitett koldusköpeny humbug pendantjául láttam
derviseket, kik lucullusi lakomákon laktak jól s mégis az övben
tartogatott kavicsokat semmiért a világon sem adták volna ide. Különben
az övben tartott kavicsokkal, még egész máskép áll a dolog. Ha t. i.
szabály szerint Isten nevét 1001-szer kell elmondani, ez többnyire hat
vagy tiz dervis társaságában történik, kinek mindegyike 25 kavicsot hord
övében, melyeket maga elé rak, s hogy az olvasásban meg ne csalódjék,
minden felmondás után egy-egy kavicsot tesz félre. Ha tehát tiz dervis
társaságában mindegyik négyszer hadarta le 25 kavicsát, a 1000 szám el
van érve. Még meg kell emliteni, hogy e kövek a Begtasi szerzetnél a
»Peleng« (léopard) nevet viselik és hétszögletüek, czélzásul a 7 földre,
7 mennyre, 7 tengerre és 7 bolygó csillagra. Bizonyos alkalmakkal e
szerzet főnöke az ily övet hétszer szokta felkötni s hétszer leoldani,
mialatt következőket kell elmondania:
1. Lekötöm a fukarságot s feloldom a bőkezüséget,
2. Lekötöm a haragot és feloldom a szelidséget,
3. Lekötöm a fösvénységet és feloldom az ájtatosságot,
4. Lekötöm a tudatlanságot és feloldom az Istenfélést,
5. Lekötöm a szenvedélyt és feloldom az isteni szeretetet,
6. Lekötöm az éhséget és feloldom a szellemi ellégültséget,
7. Lekötöm az ördöngösséget és feloldom az Istenit.
Hogy a dervisruházatról lehető legtökéletesebb képet adjak, még a
»Tads«-ról (korona) is meg kell emlékeznünk, a hogy a főnök sapkáját
nevezik. Valamint a sáh-t és kedáh-t (fejedelem és koldus), mint a
társaság két szélsőségét gyakran szokták egymással szembesiteni, ugy a
dervis korona és fejedelmi korona szinte igen kedvelt parabolául
szolgál. Az elsőben a világ megvetésének non plus ultrája tükröződik,
utóbbiban ellenben a földi nagyság netovábbja, s minthogy minden földi
fénynek mulandósága, s a sors változékonysága tekintetéből a koldusnak
époly kevéssé kell szégyenelnie sapkáját, mint a mily büszkének szabad
lennie a fejedelemnek koronájára, a kettő között bizonyos neme az
egyenlőségnek létezzék, s az tényleg is létezik, mert a dervisnek
jogában áll, egyenesen a fejedelemnek tartani s annak meghivása nélkül
is oldalán helyet foglalni.
A dervis bizonyos tárgyakat, vagy ha ugy fejezhetem ki magamat, bizonyos
jelvényeket mindig magával hordani kénytelen, melyek részint
nélkülözhetetlen Vademecum gyanánt, részint szymbolizált eszközekül
szolgálnak neki. Ezek, 1. a Teber, a fejsze, valóságos bárd, rövid
nyéllel, mely mindenféle mysztikus feliratokkal van ellátva s a
szenvedélyek legyőzésére szolgáljon, melyek az isteni rajongónak néha
megtestesült alakban is megjelennek, ugy hogy álomlátó, rajongó
állapotában a bárddal hadonázva, felkiált: »Most ezt vagy amazt a bünt,
ez vagy ama szenvedélyt vágtam agyon!« 2. Teszbih, az olvasó, mely 99
szemből állva, mindenkor az övben hordatik. E 99 szem moszlim felfogás
szerint Istennek idecsatolt 99 tulajdonát képviseli.
1. Isten.
2. Kegyteljes.
3. Könyörületes.
4. Szent.
5. Birtokos.
6. Megváltó.
7. Hitadó.
8. Pártfogó.
9. Magasztos.
10. Hatalmas.
11. Tekintélyt-kölcsönző.
12. Teremtő.
13. Élesztő.
14. Alakitó.
15. Megbocsájtó.
16. Gazdag.
17. Adakozó.
18. Tápláló.
19. Megnyitó.
20. Mindentudó.
21. Felmagasztaló.
22. Megörvendeztető.
23. Megszeliditő.
24. Felemelő.
25. Megtisztelő.
26. A mindent eltemető.
27. A mindent halló.
28. A mindent látó.
29. A biró.
30. Az igazságos.
31. A bájos.
32. Az értesült.
33. A szende.
34. A nagy.
35. A sajnálkozó.
36. A hálás.
37. A magas.
38. A legnagyobb.
39. A védő.
40. A gondoskodó.
41. A felelősséget vivő.
42. A diadalmas.
43. A kegyes.
44. A figyelő.
45. Az imádságot elfogadó.
46. A kiterjedő.
47. Az itélethozó.
48. A szerető.
49. A legmagasztosabb.
50. Minden lételnek oka.
51. A bevalló.
52. Az igaz.
53. A szerző.
54. Az erős.
55. A tartós.
56. A barát.
57. A méltányos.
58. A számitó.
59. A kezdő.
60. Az ébresztő.
61. Az éltető.
62. Az ölő.
63. Az örökké való.
64. Az örökké tartó.
65. A feltaláló.
66. A fényteli.
67. Az egyetlen.
68. A mulhatatlan.
69. A hatalomteli.
70. A hatalmat adományozó.
71. A megelőző.
72. A következő.
73. Az első.
74. Az utolsó.
75. A látható.
76. A rejtett.
77. Az uralkodó.
78. A leghatalmasabb.
79. A jóindulatu.
80. A bünbánatot ébresztő.
81. A boszuálló.
82. A bünbocsátó.
83. A jóságos.
84. Birtok ura.
85. Czimek és méltóságok ura.
86. A rendbehozó.
87. Az alkotó.
88. A leggazdagabb.
89. A gazdagitó.
90. A megakadályozó.
91. A megkárositó.
92. A hasznothozó.
93. A világosság.
94. A vezető.
95. A kezdeményező.
96. A befejező.
97. Az örökös.
98. Az inditó.
99. A türelmes.
A harmadik tárgy a fésü (Sáne vagy Tarak), melylyel némely szerzetnél a
hosszan aláhullámzó hajzatot szabály szerint kell fésülni; hosszura
növesztett haj, a világról való lemondás jeléül tekintetik. A fésü,
melyet a szerzetfőnök bizonyos időben ünnepélyesen átnyujtott,
talizmánszerü, a szellemi közvetitő egy neme; gyakran bámultam, ha e
bükkfából készült s többnyire igenronda toiletteczikk kegyeletesen az
ajkakhoz emeltetett és megcsókoltatott. 4) Asza vagy Tekie, egy rövid,
felül félholddal ellátott bot, mely bizonyos állásoknál a karnak
támaszul szolgál leginkább pedig a bóditószerek élvezete alatt; de még
akkor is, az Isten embere csak rövid ideig használhatja, mert a halálos
méreg által legyőzetve, csakhamar Tekie-jével együtt a földre rogy. 5.
Keskul, a koldustál, egy félkókoszdió, vagy fél tök alaku csésze, mely
lánczra erősitve, utazáskor a hátra vettetik, rendesen azonban kézben
hordatik. Ebben tartják az összekoldult eledelt, édeset és savanyut,
meleget és hideget, higat és szárazat, egy épenséggel nem étvágy
gerjesztő tutti-frutti. Végre 6. az övről alálogó vakaró, Kasak, egy
lapos, kanál alaku eszköz, melynek tulsó oldala haránt egymásbafutó
bevágásokkal van ellátva s arra szolgál, hogy segitségével bizonyos
kellemetlen, apró élősdi állatoktól menekülhessen, minthogy a vándor
dervis azoknak kiváló ragaszkodásának tárgya.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Isten utai sokfélék és bármily különbözők legyenek is, mind javunkra
szolgálnak és előnyösek, feltéve, hogy hozzá vezetnek.« Ezen elven
alapulnak a különböző szerzetek, Tarika, szószerinti értelemben, »Utak«,
ezért mindannyi egymáshoz hasonló értékünek és érdemünek tartatik, s
valóban ritka eset, hogy valamely szerzetet a többi fölé vagy alá
helyeznének. Általánosságban 36 főszerzetet számitanak, melyek közül a
közép-ázsiai Nakisbendi-k, a Nimet-Ullahi-ek és Hajderi-k Indiában és
Persiában, a Kaderi, Rufai, Dselveti Khalveti, Szadie, s legfőkép a
Mevlevi-k az ottomán birodalomban, kiváló hirnek örvendenek.
A testvérület, a szerzet testületébe való felvételi szertartások a
különböző szerzetek jellege szerint változnak. Igy pl. a Bektasiknál az
avatoncz csaknem teljesen levetköztetik s egy arra szánt csarnokban a
főnök elé vezettetik. Vastag kötéllel nyakán két egyház-tolmács
kiséretében jelenik meg egy tizenkét ülnökből álló – (a 12 Imámra szóló
czélzás), melyek mindegyike égő gyertyát állitott maga elébe, – rendi
káptalan előtt. A »Mejdantasi« elé vezetik, egy tizenkétszögü, a csarnok
közepén álló kőhez, melyen keresztbe vetett karokkal, ugy hogy a kezek a
vállakon nyugszanak, helyet foglal. E mellett fejét erősen jobbik
vállára kell hajtania, szóval, oly helyzetbe kell helyeznie magát, mely
legvilágosabban fejezi ki teljes alázatosságát, mielőtt a fölvétel
következnék. Más szerzeteknél, pl. a Mevlevi-knál, az avatoncz miután a
Mursid-ot (szellemi utmutató) megválasztotta volna, 1001 napon át a
legalsóbbrendü házi szolgálatokat kénytelen végezni. Ismét más
avatonczok nyolcz, sőt tiz hónapig a legsoványab élelmezés mellett a
szokásos istentiszteletet látják el. Oly emberekről beszéltek nekem, kik
annyira viszik lemondásukat, hogy napontai élelmüket két olajbogyóra
szoritják, s a test borzasztó gyötrése alatt órákig tartó imádságokat
szavalnak. E fáradalmas avatoncz-ság nem ér véget mindaddig mig a
csontvázig lesoványkodott személy álomlátásokról és jelenésekről nem tud
számot adni, melyekben rég elköltözött egyéniségek, vagy a próféta maga
jelent meg nekik. A mennyire én tudom, e látványok már az első hétben
következnek be; de a mohammedán szerzetszabály nem akar potrohós
papokat, s miután e látományok valódisága csak hosszasan szenvedett
kinok után ismertetik el, az avatoncz eleinte felemliteni sem meri az
álmodottakat.
Anyagi helyzetökre nézve a moszlim szerzeteseknek koránt sincsen oly jó
dolga mint társaiknak a keresztény Nyugaton. Ámbátor a régebbi időben
voltak oly ájtatos emberek, kik a Tekkiek (zárdák) és Kalenter khane-k
(tanya, vándor dervisek számára) alapitásáról gondoskodtak, s ezek
akkoriban olykor kegyes hagyományokban is részesültek, e dotátiók
mindazáltal távolról sem oly gazdagok, hogy a zárdák lakóinak gondtalan
életet biztositsanak. Azonfelül a koldulás csak nem általánosan elvileg
tiltva van, s még a legvégsőbb nyomorban is a dervis csak viszontajándék
átnyujtása után fogadhat el ajándékot, s innen ered, hogy Keleten
gyakran találkozik az ember kolduló-dervisekkel, kik tálczájukon
fogvájókat kinálnak, a rendszabályt kijátszva, körülbelül oly módon,
mint a hogy londoni koldusok látszólag gyufa-üzletet visznek, hogy a
rendőrség szigoru rendeleteinek eleget tegyenek. Mindenesetre feltünő
marad, hogy a moszlim világ közép és keleti részében e rend, mindazáltal
oly nagy számu követőt számit; e meglepő tünemény egyedül csak a keleti
mértékletességből s a tétlenség iránti legyőzhetetlen hajlamból
magyarázható ki. Hajat, szakált megnövesztenek, rongyos ruhát vesznek
fel, a Keskult nyakukba aggatják, s bántatlanul, még egyetlen fillér
nélkül is, nyugodtan vándorolhatnak a birodalom egyik végétől a másikra
– mindenesetre nem megvetendő előny a megjavithatatlan csavargók előtt!
Azonban ez csak a vándor dervisekre vonatkozik; a megtelepedett dervis,
kötelességei teljesitése által a keletiek szellemi életében jelentékeny
hézagot pótolni van hivatva. De hát miből áll a dervis kötelessége?
Minthogy létezésének alap-oszlopai s élethivatásának főfeladata Isten
folytonos imádásában és dicsőitésében összpontosul, minden szerzetnek, s
annak minden egyes tagjának kötelessége, a nap egy bizonyos részét,
Isten rejtélyes neveinek, (Telkin) vagy jobban mondva, Isten hét
jelvényének elmondásával, eltölteni. E jelvények a következők:
1. La illaha il Allah! (Nincsen Isten Alláh-n kivül.)
2. Ja Allah! (O Isten.)
3. Ja Hu! (Egyedül ő az és nem más.)
4. Ja Hakk! (Ó igazságos.)
5. Ja Haj! (Ó élő!)
6. Ja Kajjum! (Ó állandó.)
7. Ja Kahhar! (Ó bószuálló.)
Ezen czélra az illető rend főnöke által bizonyos órákban, többnyire
délután vagy este, zártkörü társaságok rendeztetnek, melyek a Khalka
(gyürü) nevet viselik, Isten végtelenségére, a testvérület egységére s a
kör egyes tagjait élesztő lelkesültség szakadatlan árjára való czélzás.
A Khalkák rendesen egy külön arra szánt, Sema-Khane (fáklyaház) vagy
Tevhid-Khane nevü helyiségben tartatnak meg, néha azonban kertekben is,
vagy mezőkön, a mint a körülmények engedik. A Pir, vagy főnök,
ugyszólván az egész dervis kör pecsétjét, vagy ékét képezi,
tekintélylyel azon szellemi viszonyra, melyben tanitványaihoz áll, s
egyszersmint jelképeül a belőle kisugárzó, a szerzet-avatottait,
(Murid-okat) átható s ismét hozzá visszatérő rajongási áramlatnak.
Miután a Pir, – többnyire tiszteletet parancsoló külsővel biró egyéniség
– helyet foglalt, nehány percz a szellemi magába szállásnak
szenteltetik, t. i. a kezeket ölükbe ejtik, fejüket mélyen lehorgasztják
keblükre, s azon mesterkélnek, hogy gondolataikat a földtől s minden
földitől elvonva, magasabb szellemi sphäraba emelkedjenek. A
legünnepélyesebb csendnek érdekes pillanatai ezek. Mindenki lehunyja
szemét s szinte látni némelyeknél, mint emelkedik a kebel a mély
felfohászkodásban, mig másoknál tompa nyöszörgészben nyilvánul a
belsejökben végbemenő harcz. Végre a Pir halk, egyre emelkedő hangon
kezdi meg egy vagy másik Kaszide (dicsének) elmondását. Ezek többnyire
költői, fennkölt irályban tartott költemények és parabolák, miknek
hatása valóban megható. Eleinte a dervisek a legfeszültebb figyelemmel
hallgatnak, fejeik mozdulatlanul mélyen lehajtva nyugszanak a keblen, a
szemek hunyva maradnak, s csak ha a főnök által előadott költemény
egyik-másik részlete a hallgatóságot erős felindulásba ejti, tör ki
lelkesedésük egy erélyes felkiáltásban: Allah! Allah! Ezt az előadás
folyamatában a Ja Hu! Ja Hakk! Ia Kahhar! felkiáltások követik, s a
szellemi meghatottság ezen nyilványulásaiban, a tetszés tetőpontjára ér.
Rövid időközökben mind gyakrabban és erélyesebben hangzanak fel,
elannyira, hogy a felolvasó főnök hangja a dervisek zürzavaros karában
végre egészen elenyészik.
Minthogy általánosan azon hit, sőt szent meggyőződés uralkodik, hogy a
szent szavak szakadatlan, lelkesült elszavalása a vérbe, testbe is
átmegy, ugy hogy az igazhitünek egy órai gyakorlat után általa
elragadtatva, rajongásba kell esnie: megfogható, ha a mi nézetünk
szerint oly szinpadias jelenségek az ily Khalkák alkalmával, a moszlimok
előtt egész természeteseknek tünnek fel. Én gyakran voltam jelen az
ilyen körökben, sőt párszor a szellemi lánczgyürüje gyanánt is működtem
közre, s ennélfogva meg akarom kisérleni, nem tudnék-e saját érzelmeim
nyomán nehány jelenetet leirni.
Első jelenet.
A mint a »Ja Hu!« »Ja Hakk!« felkiáltás gyakrabban és erélyesebben
hangzik fel, a dervisek lassacskán felegyenesednek hajlott helyzetükből.
Sarkaikon ülve a test mindkét oldal felé, eleinte csak könnyedén, később
azonban mind gyorsabban és gyorsabban lobáztatik, s miután a rezgetyühez
hasonlólag, a test folytonos rezgetésbe hozatott, a kezek szemfényvesztő
sebességgel majd a szemre, térdre és mellre tétetnek. Ez a rajongási
állapot első fokozata. Sokaknak arczába szökik a vér, a szemgolyók vadul
forognak, az eddiggelé alázatosan lehajtott fej csaknem büszke tartásra
emelkedik, s oly vakitó gyorsasággal mozog, hogy a gyönge idegzetü néző
valósággal bele szédül. Ezen mozdulatok alatt az egymást gyorsan követő
felkiáltások, a zúgó szélvész morajához hasonló jelleget öltöttek s
észrevehető, hogy a kitörés közeleg, mely csakugyan be is következik, s
ez a
Második jelenet.
Egyszerre, mintha villanyos ár érte volna őket, a dervisek helyeikről
felugornak s nehány rend szabálya szerint, egymást kézen fogva, vagy
pedig elkülönitve a »Devr«-t, a forgást kezdik, vagyis a szellemi
tánczot. Egy nagy gyürüvé alakúlva a tánczolók, mintha forgószél ragadná
el őket, körben szállonganak körül, örült dühvel folytatva a Telkint. »A
Mevlevik, mondja egy török iró, testvérek gyanánt egyesülnek az Isteni
szeretetben, hogy a szeretet házában, a fuvola dallamos hangjai mellett
– teremtményei összehangzásának jelképe – meghódoljanak neki.« A forgó
égi testeket utánozva, a körtáncz által örömet és elragadtatást fejeznek
ki, egyuttal szerelmi sóhajokban és panaszokban nyilvánitva az Öröklétü
után valo fórró vágyat és emésztő sóvargást. A tánczoló gyürü azonban
gyakran kisebb gyürükre oszlik, söt egyes tánczolókká is olvad s ekkor
fejlődik a
Harmadik jelenet.
Ez a legmagasbb fokára ért lélekhevülésnek, vagyis ha jobban tetszik,
személyesitett őrületnek képe. A tánczolókat valósággal ádáz düh fogta
el. Halaványan, veritékbe fürösztve, a kezeket messzire előretartva,
félig húnyt szemekkel, fövegüket vagy ruházatukat magukról lehányva,
csaknem öntudatlanúl forognak már minden irányban, s ha egyik másik,
kimerülve az iszonyu erőmegfeszités alatt, összeroskad, az erősebb
társak által újra lábára állittatik s a főnök maga, ki ezalatt helyét
oda hagyta s dühöngő tanitványai közé vegyült, folytatásra nógatja. A
legféktelenebb zürzavarnak képe ez, valódi boszorka táncz, oly dühöngés,
tombolás, orditozás, sirás, sóhajtozás és eltorzitás vitetik itt végbe,
mely minden leirást meghalad. S e jelenetet Halet-nek nevezik
szószerint, állapot, vallási jelentőségben az üdvösség azon pillanatai,
melyekben a földi lény, az istenségtől áthatva, emberfölötti tettekre
képes. E Halet alatt, némely szerzet dervisei készen tartott éles
késeket, tőröket és kardokat kapnak föl s azokkal oly mély sebeket
ejtenek magukon, hogy a vér patakokban folyik. Más rendeknél, legkivált
a Rufaji-knál, a szent dühben lévőnek izzó vasakat nyujtanak oda. A
fönök imádságot motyog az izzó ércz fölött, rálehel, azonban elég
bölcsen jól vigyáz, nehogy ajkaival érintse valahogy, mig a dervisek
megragadják azokat, lenyalják, beléharapnak, fogaik közt tartják, s
végre szájukban lehütik. Én magam is szemtanúja valék, midőn egy ily
»elragadott« egy nagy izzó parazsat a medenczéből elővett, szájába tett,
darabig ide-oda forgatá s a megfeketedett, kihült szenet végre kiköpé.
Az európai olvasónak e sajátságos jelenetek hihetetleneknek fognak
látszani, a művelt ázsiai is már csak vétkes szemfényvesztést lát
bennök, azonban »mundus vult esse decipi, ergo decipiatur,« az iszlamita
szerzettársaknak is vezető elve. Mindenütt ugyanaz a humbug s ámbár a
főnök az égetési vagy szúrt sebet megnyálazza, rálehel és imádságokat
mond fölötte, elakarván hitetni a néppel, hogy az 24 óra alatt teljesen
meggyógyul, nekem úntig elég alkalmam volt az ellenkezőről meggyőzödni.
A tulajdonképeni csoda csak azon példatlan készségben rejlik, melylyel a
dervisek az ily kinzásokat türik s némely, szerzetnél, legkivált a
moszlim Indiában, vannak tanitványok, kik alig lábadnak fel a
sajátkezüleg ejtette sebekből s máris a leghihetetlenebb vidámsággal új
megsebzéseknek teszik ki magukat. Szinte a Halet-ben történik, hogy
dervisek, p. a Szaadi-k, mérges kigyókat kezelnek, azokat darabokra
harapják, sőt olykor le is nyelik. A monda szerint, Szaad-ed-din, e
szerzet alapitója, midőn egyszer fát vágott az erdőben, a kötél
hiányában fanyalábát három óriási kigyóval kötözte meg, anélkül hogy
megharaptatott volna, s ezen állitólagos sebhetetlenség követőire is
átszármazott. Szinte a Szaadi-k azok, kik a csupán Egyyptomban
előforduló Doszehnek (a tapodtatás) vetik alá magukat. A dervisek főnöke
t. i. a mecsetből hazamenet, tanitványai által az alázatosság igen
sajátságos bizonyitékával tiszteltetik meg. Utóbbiak t. i. az utcza
közepén hasra feküsznek, s szellemi főnöküket arra kényszeritik, hogy
elhizott lovával, – a papi lovak minden országban igen jó karban vannak,
– rajtok végig lovagoljon. Olykor meghökken a ló, de az utána jövő
dervisek által unszoltatva, végre folytatja utját a lapoczkák és
hátgerinczeken kéresztül. Valószinű, hogy ugyancsak van mellette ropogás
és törés, de az Allah! Allah! Jahu! Jahakk! kiáltozások a lópatkó
kongását túlhangozzák s a dervisek eltiport tagjaikért, kegyeletes
tettök öntudatával vigasztalódnak. Az ily főnöknek üvegen is végig kell
lovagolnia, a nélkül, hogy az eltörnék, oly csoda, mely testének
tollkönnyűdségét feltételezi.
Ismétlem: Az egész hokuszpokuszban a csodálatraméltó mindig csak e
dervisek odaadása, sőt a halál megvetése marad, oly tulajdonok, melyek
azon vak fanatizmusban és rendithetetlen hitben gyökereznek, mely az
alacsony származású ázsiaiakat egyátalán jellemzi. A Halet külömben a
dervisek életfenntartásának legsikeresebb forrása. Már a rendkivüli
utáni vágy is nagy mennyiségű nézőt csal oda, kik közül sokan apró
ajándékokat szoktak magukkal hozni, a Halet álitólagos csodatévő
erejében nem egy nyomorék és beteg keres javulást, s alig képzelhető
visszataszitóbb s egyúttal furcsább valami, mintha beteg asszonyok vagy
gyermekek a dühöngő, izzadó, tajtékzó dervisbe kapaszkodnak, s a beteg
kezeket, vagy a beteg szemet stb. a félőrült ruháihoz dörzsölik.
Irtóztató, megmagyarázhatatlan ájtatosság! – gondolám magamban,
valahányszor szemtanúja valék az ilyen jeleneteknek. Dervislétem ideje
alatt társaim őrjöngő kitörései leginkább érdekeltek. Incognitóm
álláspontjáról véve a dolgot, kénytelen valék az orditási gyakorlatokban
a Jahu! Jahakk! Allah! Allah! Hu! hu! kiáltásokban részt venni, de nálam
hiányzott a hit, igy hát csak fárasztó hatást tett reám, mig társaim oly
lényeknek tetszettek nekem, melyek a szenvedély paroxismusában
hihetetlent képesek létesiteni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
»Ha még az arany, a legtisztább fém is salakot tartalmaz, mondák nekem
egyszer Persiában, nem lehet csodálatos, ha a dervis szerzetek
isten-ihlette férfiai közt is vannak képmutatók, azaz hamis dervisek. S
a hamis dervisek tényleg nagy mennyiségben találhatók; képmutatók, mert
hivatásukat földi szenvedélyek palástolására használják s a Khirka
oltalma alatt, ha nem is épen gazdag, de a csavargó életre mindenesetre
czélirányos fenntartásra tesznek szert. E hamis dervisek leginkább a
vándor dervisek, (Kalenter) soraiban léteznek; nem képeznek kölön
szerzetet s többnyire a keleti iszlamitákból kerülnek ki. A régi pápista
példabeszéd: »Aki sokat vándorol, ritkán avattatik szentté,« az
Iszlamban is bevált; mert a vándordervisek mintaképei a ravaszságnak, s
elképzelhetetlen fortélyokkal szokták kizsákmányolni az alsó
néposztályok tudatlanságát. Életfeladatuk állitólag a nagy világban
elszórt moszlim Szentek sirjaihoz való búcsújárás; a földi czélok
legcsekélyebb látszatját is gondosan kerülve, s csak a legájtatosabb
szerzettagok ruházatával és jelvényeivel ellátva, a mohammedán világot
egyik végétől a másikig bevándorolni kénytelenek. Az Irás szerint a
vándor-dervis a kutya tiz tulajdonával birjon:
1. Mindig éhes legyen 2. ne ösmerjen hazát, 3. az éjt álmatlanúl töltse,
4. halála után ne maradjon öröksége 5. Urát, még ha méltatlankodnak is
vele, el ne hagyja 6. érje be a legrosszabb, legszegényebb kis helylyel,
7. másnak kivánságára hagyja el a helyét, 8. ha megverték, térjen ismét
ugyan oda vissza, a mint kenyeret nyujtanak neki, 9. az ét-asztaltól
kellő távolságban maradjon, 10. soha se emlékezzék meg az elhagyott
helyről, ha urát kiséri. Sajátságos ugyan, de tény, hogy számos
vándor-dervis ismerőimnél e kutyatulajdonoknak, az első pontot kivéve,
csak igen kevés nyomát birtam felfedezni, sőt többnyire az emlitett
sajátságok merő ellentéteivel találkoztam.