ujévi ünnep Noruz, mégis költőileg szép; a tavaszi éjnap-egyenre esik s
azon perczben, melyben a nap a kos jelébe jut, veszi kezdetét, s a
parszi-kultus egyetlen maradványaképen, nemcsak a siita Iránban, de a
keleti moszlimvilág minden tartományában nagy fénynyel ünnepeltetik.
Konstantinápolyban a Noruzünnep csak az előkelők házaiban, édességek s a
házigyógyszerész által ajándékképen átnyujtandó főzetek élvezete által
dicsőittetik. Azonban az ottomán császárság keleti határától kezdve
egész Khináig, a Noruz ugyszólván fontosabb szerepet játszik, mint a
vallási ünnepek. Iránban már hónapokkal azelőtt szoktak készülni reá.
Czukor, szörpök, sárgaczukor, czukorba főtt gyümölcsök stb. hihetetlen
mennyiségben hozatnak a városokba, tizenhárom napig tartó ünnepélyre
számitva, azoknak fogyasztására. Mindenki uj öltözetet vagy legalább uj
ruhadarabot igyekszik készittetni; a királytól le a koldusig, mindenki
ajándékokat kap és osztogat, s mondhatom igen érdekes látványt nyujt az
örvendetes felindulás, melylyel a tavasz beköszöntése üdvözöltetik. Az
ünnepélyek a csillagászok által meghatározott pillanattal veszik
kezdetét; leghatályosabban fejlődnek a király udvaránál, ki az ujév
beköszöntét országnagyjai körében szokta bevárni, hogy azonnal átvehesse
azoknak üdvözleteit s egyuttal ajándékokat osztogathasson. Hogy ez
alkalommal nem hiányzanak a dagályos költemények sem, melyek a Sah
felséges lényét a tavasz fenséget egyaránt dicsőitik – király-illat és
rózsaillat merészen egybeolvasztatnak – magától értetik. Hivatalos
beszédekben sincs hiány. A Sah az ország állapota, üzlete és ipara felől
kérdezősködik, értesitést követel a hit és vallás terjesztéséről, mire a
miniszterelnök ő excellencziája az ujévet óriási hazugságokkal kezdi
meg, a mennyiben vidékeket, melyek tényleg romnak indultak s
nyomoruságban tengenek, virágzó kövéreknek ir le; szintoly mértékben és
szellemben hazudnak a főpapok is, kik a moszlim hit győzedelmes
terjedéséről mesélnek, holott pedig az Oxustól kezdve a hitetlenség
fekete árnyait mind messzibbre terjeszti ki Irán földeire. Kérdező és
kérdezett biztosan tudja, hogy csaló és megcsalatik de az perczig sem
tartóztatja a Sehin Sáh-t, hogy mindenütt ajándékokat, tele kézzel uj
verésü arany- és ezüstpénzeket ne szórna, mert az ujévet arany
ajándékkal kezdeni, legjobb jóslatnak tekintetik. Bármily ősrégi is a
Noruzünnep, mégis ugy látszik már fontos átalakulásokon ment keresztül
még a nehány évszázadnyi, aránylag rövid idő alatt is, mert Chardin és
Thevenot franczia utazóktól kezdve, egész Polák-ig, Persia legujabb s
legalaposabb ismertetőjéig, ezen ünnepély leirása Irán minden
látogatójánál különbözőleg hangzik.
A mint a tudós Richardson beszéli, az évszak változtában szép alaku
ifju, jelképileg az uj évet ábrázolván, állittott a királyi hálószoba
ajtaja elé s azon perczben, midőn a nap a kos jelébe jutottnak mondatott
bejelentetlenül belépett a királyhoz. A király kérdéseire: »Ki vagy?
Hová mégy? Hogy hinak? Mit hozasz?« – az ifju azt felelte: »Én áldott és
üdvhozó vagyok, Istentől küldettem hozzád, mert az Új évet hozom.« Erre
egy másik szép ifju nagy tálat hozott elő, melyben buza, lencse, bab,
zezamfü, rizs, továbbá nagy adag czukor és két ujveretü pénzdarab volt,
mig a miniszterek és országnagyok friss sütésű kenyeret nyujtottak át.
Miután a Sah mindent megizlelt volna, a maradékokat elosztá a jelenlévők
közt, mondva: »Ez az uj idő ujévének uj napja, hol minden létező
megujul.«
A mi ez alkalommal a királyi palotában történik, némi változatokkal az
országnagyjai palotájában ismétlődik, mig magánkörökben, az ünnepi
ruhába öltözött család gazdagon megrakott asztalnál foglal helyet. Annak
közepén – (megjegyzendő, hogy itt csak a földön felteritett szőnyegről s
nem tulajdonképeni asztalról van szó), vizzel telt tál áll, melyre
minden szem irányul. Azon perczben t. i. midőn a nap a kos jelébe jut, a
föld egy halk megrendülése következtében a viz állitólagosan
megbodrosul, s e pillanat adja a jelt kölcsönös üdvözletekre. »Idi suma
mubarek bad!« (Ünnepetek boldog legyen!) E köszöntés hangzik fel az nap
mindenütt, házon kivül és házon belül, a város minden utczáin, a merre
emberek csak találkoznak egymással. A Noruz-zal t. i. az állami, üzleti,
ipari, és mezőgazdasági életben uj fejezet kezdődik. A fagy, eső és
borus ég évszaka helyet ád a tavasznak, az azurkék mennyboltnak, a
balzsamos légnek s virágok édes illatának. Nem csoda tehát, ha az
ünnepélyek szakadatlanul folytattatnak 13 napon keresztül, s még a
pénztárát oly aggályosan őrző fejedelem sem képes magát kivonni belőle
hogy a nyilvános mulatságokhoz bizonyos összeggel hozzá ne járuljon. S
még ott is, hol az irán kultura az ó parz eszmék befolyása alatt már egy
évezreddel ezelőtt fanatikus arábok és turáni hordák által erőszakosan
kiküszöböltetett, még ott is, t. i. Közép-Ázsiában is a Noruz még mindig
antik formájában és bájában tovább virágzik.
Sajátságos, hogy az ős Kharezm, a parszi-kulturának ezer év előtt még
hires székhelye, hivebb maradt e szokáshoz, mint Turkesztán egyéb
részei. Khiva özbeg népségénél a tavasz beköszöntése nem kevésbbé fontos
szerepet játszik mint Persiában. Állitólag e napon hangzanak fel először
a szilfák sürű lombozatu ágairól, a csalogány busongó, édes dalai. Az
Oxus drága nedve, ezen ünnepély érdekében a legtávolabb csatornákba is
bebocsájtatik; a város nyilvános térein kosviadalok és lóversenyek
rendeztetnek, s a kinek csak módjában áll, ezen időtájt elhagyja lakását
hogy nehány napot sátorokban, valamely kövér mező szélén töltsön el. A
szigoruan moszlim Bokharában, ugyan szinte ünnepeltetik a Noruz, azonban
nem oly pompával, mint az iszlam legszélsőbb keleti határszélén, t. i.
Keleti-Turkesztánban. A természet szép ünnepének e kiváló dicsőitése nem
lehet meglepő, mert az iszlam ünnepei egyáltalán számra igen kevesek s
azonfelül a gyász és elkeseredés érzelmeivel tartatnak meg; jelentőségük
elvileg, az Istenségbe való, őszinte elmélyedésen s a próféta rajongó
dicsőitésén alapul, s ennélfogva magától értetődik, hogy a lélek
örömteli hangulatát kizárják.
Zarándokok és zarándokolások.
»Esz safr kitatun min esz szakr« (az utazgatás egy darab pokol) állítja
egy arab s egész Keleten elterjedt régi közmondás, mely sokak előtt a
keleti kényelem-érzék kifejezésének fog tetszeni, voltaképen azonban
semmi egyéb parodiánál, vagy ártatlan szójátéknál.[7] Az utazás
tudvalevőleg egész Keleten kellemetes időtöltésnek, az egészségre nézve
jóhatásunak tekintetik, sőt bizonyos népeknél valóságos szenvedélylyé
vált, mely különféleképen érvényesül s legvilágosabban nyilvánúl a
zarándokolások utáni mohó, fékevesztett vágyban. Ha a persának vagy
közép-ázsiainak kiválóan jól megy dolga, ha magának vagy élettársának
rendkivüli élvezetet kiván nyujtani, akkor a moszlim-Ázsiában
zarándokolást határoznak el, olyformán, mint a hogy nálunk Olaszországba
vagy Svájczba tervezünk kéjutazást. E czélra jó eleve, megtakarított kis
összegek tétetnek félre, ruhát és utazó-készleteket készítenek s már
előre gyönyörködnek az élvezetben, melyet az idegen országokon és
városokon keresztűl teendő út, s a tartózkodás annyi nagyfontosságú, a
próféta által szentesített helyeken, nyujtani fog, be sem számítva az
előnyt, hogy e szent helyek látogatása az örök üdvösséget biztosítja az
utazó számára.
A zarándokolások közt a Mekka és Medinába való utazás, az iszlam e
legszenteltebb helyeinek látogatása, természetesen legkiválóbb szerepet
játszik. E »Hads-zarándokolás« néven nevezett búcsújárás után következik
a próféta egyes családtagjai sírjainak látogatása, p. a siiták részéről,
Kerbela és Nedschef sírjai Meshedben, Kumban s más helyeken, továbbá az
Eszhaboknak, – a próféta társai, a vallás-épület megalapitásában, – s
más szentek és írástudók nyughelyei, s ámbár mathematikai pontossággal
ki van mutatva, hogy 7 búcsújárás ezen, s más 21 másik Veli-Ullah
sírjához, hasonértékű egy mekkai zarándokolással, mégis a sivár, köves,
homokos Arábiába való vándorlás, a moszlim keletinél a vallás örve alatt
nyilvánuló utazási vágyának legfőbb ideálját képezi. Mindenekelőtt tehát
a »Hads«-ról, a par excellence zarándoklásról fogunk szólani.
Habár a kórán azt mondatja a prófétával: »Zarándokoljanak házamhoz,«
azért a későbbi magyarázók, a túlságos búcsújárás, azaz, útazási kedvet
korlátozni óhajtván, a zarándokolást mégis csak a következő föltételek
mellett engedélyezték: 1) Elegendő pénzösszeggel kell ellátva lenni, 2)
testileg egészségesnek és 3) nőtlennek kell lenni. 4) Nem szabad
adósságokat hátra hagyni otthon, 5) csak béke idején szabad útra kelni,
6) inkább szárazföldön, mint tengeren kell útazni (minthogy az első
kevésbbé veszélyes) s végre 7) teljes korúnak, azaz legalább 15 évesnek
kell lenni. E szabályok szigorú betartása, gazdasági szempontból igen
előnyös volna a moszlim társaságra nézve, de a szeretett vallás sok
kibúvóval bír, s egyetlenegy látomány vagy álom elegendő arra, hogy az
egész rendszert irgalom nélkül feldöntse. Mindenesetre érdekes marad a
tény, hogy minél távolabb esik egy ország a moszlim világ e vallási
központjától, annál nagyobb hévvel vágynak annak lakói a »Hadsi«
tiszteletczím elnyerésére. Az ok valószinüleg, az Iszlam legszélső
keleti és nyugati határain t. i. egyrészt Fez és Marokkóban, másrészt
Kelet-Turkesztánban s a három Khanságban uralgó bensőbb és szívósabb
hiterélyben rejlik, minthogy e vidékeken a rajongás sokkal jobban
elharapódzott, mint magában Arábiában; valamint a fénytorony lábánál
sötétség uralg, mig tetejének szétáradó fénysugarai a messze távolt
megvilágitják. Elvitázhatatlan, hogy a Hadsi eszmében jó adag romantika
rejlik, sőt azt mondhatnám, költői lelkesültség, mely a vallási
rajongások daczára, melyeken alapul, mégis már századok óta gyakorlati
eredményekre is vezetett.
Ha emlékemben felmerülnek számtalan ismerőseim a moszlim világ különböző
országaiból, s magam elé varázsolom azon személyiségeket, kikkel a
Hadsra való készülődés alkalmával ismerkedtem meg, még ma sem vagyok
képes bizonyos csodálkozást leküzdeni. Ilyen emberek hetekkel, sőt
hónapokkal azelőtt, az elhatározott terv következtében teljesen
megváltoznak, s a mily mértékben közeleg az elindulás ideje, ép oly
mértékben növekszik náluk a lázas, hevült állapot. Szegényebb s kevésbbé
ismert egyéniségek, feltünés nélkül, észrevétlenül szoktak eltávozni
ismerőik köréből; rendesen mások költségen utaznak, kik aztán a rájok
költött pénzért tantiéme-et remélnek nyerni az isteni elégedettségből;
sőt volt egy társam, ki életében nyolczszor tette meg mások contójára a
tavafot (a Kaaba körüljárása) és ép annyiszor Hadsi lett, anélkül hogy
bizományozói e czímmel ékeskedhettek volna. Utóbbiak ezért csak a
másvilágon várhatnak jutalmat, itt alant azonban, egyedüli joguk abból
áll, hogy azon Ihram-ban (ingszerü zarándokruha) melyet a Hadsi
megbizott búcsújárása alatt hordott, temettethetik el magukat.
A zarándokútra készülők elindulása gazdagoknál bizonyos ünnepélyességgel
jár. Az illető tetőtől talpig újba öltözik, szintúgy szolgái és kísérői
is, a legjobb lovakat, legjobb nyeregszerszámokat viszi el magával s
elutazása előtt végrendeletet csinál, oly elővigyázat, mely, a mint
később látni fogjuk, korántsem felesleges. A családbarátok és
rokonoktóli búcsú, komoly, megindító színezetet ölt, a mennyiben sok
száz, sőt ezer mértföldnyi útnak néznek elébe, éghajlati nehézségekkel,
emberi gonoszsággal és elemi bajokkal kellend megküzdeniök, mielőtt a
Kaaba eléretnék.
Képzelj magadnak kedves olvasó, egy vagy több zarándokot, kik Khokandban
vagy Kelet-Turkesztanban a hosszú s fárasztó útra kelnek Arábia felé s a
legkedvezőbb viszonyok közt utazásuk czélját 9, de gyakran csak 12 hónap
alatt érhetik el. Ezen emberek előtt a Hads, minden tapasztalatok,
végtelen nélkülözések, szenvedések és mindennemű veszélyek öszlete. Ily
körülmények alatt természetes, hogy az egyes utasok lassanként
összecsoportosulnak s a barátság, sőt rokonság erős kötelékével fűződnek
egymáshoz. A távol észak-keleti mohammedán országokból jövők, többnyire
Bokharában, Herát és Orenburgban egyesűlnek, míg a délkeletiek Bombay-
vagy Karsiban képeznek nagyszámú utazó-társaságot. Ott, hol az út nagy
részét vizen kell megtenni, az utazási fáradalmak aránylag csekélyek,
ámbár szűk helyre összeszorítva, a Hadsi-k itt sem élveznek valami
különös comfortot. Azonban rendkivüli és valódi fáradalmakkal jár az
Istennek inkább tetsző szárazföldi utazás, akár – itt az Iszlamvilág
végéről beszélek – Persiát kerülve Dél-Oroszországnak, vagy egyenesen
délnyugatnak tartva haladnak a szent városok felé.
A szunnita Turkesztánra nézve, a siita Irán oly ország, hol a zarándokok
mindennemü veszélyeknek vannak kitéve, hol folyvást kínoztatnak, gyakran
ki is raboltatnak s ily viszonyok között természetes, hogy Bagdad
elérésével már a czélhoz közel érzik magukat. Bagdadtól, másrészt még
Konstantinápolytól, valamint Áfrika igazhitűire nézve Kairó és
Alexandriától kezdve, a karavánok nagy mérvet öltenek, azon
zarándokkaravánok, melyeknek ős typusa mégis csak a régi Ázsia földjein
tünnek fel a vallási költészet valódi fényében. Itt egyes csoportokkal
találkozunk, kik vörös vagy zöld zászlót lobogtató csatlós által
vezettetnek. Minden csoportnak megvan saját papja ki egyúttal biróként
is szerepel, ha felmerülő viszályokat kell kiegyenlíteni; továbbá saját
külön muezzinjával bír, ki szabad ég alatt, vagy a karaván-szerailban
imádságra hí. Egy csoportban sem hiányzik a hajnyiró és a bohócz, ki a
hosszu ut alatt, ha a »Telkin« éneklése már kifárasztotta a torkokat,
vastag tréfáival igyekszik az ájtatos vándorokat megnevettetni. Ily
csoportok gyakran egymás mellett utazgatnak, anélkül hogy azért
elegyednének egymással. Hisz ez nem is lenne lehetséges. Amazok eretnek
siiták, kiket egészen különböző gondolkozás és törekvés vezet a szent
helyekre; emezek ellenben, ronda kinézésü tatárok rézsent álló
szemekkel, idegen szokásokkal, idegen nyelvvel, végkép elütők a büszke
arabtól, ki honfitársa s prófétája sírjához vándorol s amazokkal
távolról és semmiben sem kiván érintkezni. »Az igazhitüek mind
testvérek!« A mire Mohammed törekszik ez csak elméletileg szép – de
Keleten mint Nyugaton, az elmélet csak elmélet marad.
A Tigris melletti nagy Khalifaváros után Damaszkus tekintetik a második
nagy állomásnak, Damaszkus, hol tényleg össze is folynak az Északról
Keletről, s Nyugatról jövő zarándokok seregei. A Bagdadtól odáig vezető
út sohasem volt igen biztos, s a számos mellék-állomások daczára nem is
volt valami igen kellemes, elannyira hogy igen érthető, ha a vizgazdag
fakert, melynek közepén díszlik az Omejjádok székvárosa, a távol
messzeségről jött utazót bámulatra ragadja. Persákat, Indusokat,
Khinaiakat és Közép-Ázsiaiakat hallottam Damaszkusról beszélni s
mindannyian földi paradicsomnak írták le. – A termékeny szyriai völgytől
kezdve, a zarándokkaraván hivatalos jelleget ölt, a mennyiben
Damaszkusban, a »Szure Emini« (a konstantinápolyi zarándokkaraván
felügyelője) hozzá csatlakozik. Az út már most délnyugoti irányban,
többnyire sivár vidékeken keresztűl, az ugynevezett szyriai zarándokúton
Hedsaz, t. i. a köves Arábia felé vezet. A több mint ezerévnyi
frequenczia s híres moszlim fejedelmek és fejedelemnők részéről rá
pazarolt gondoskodás daczára, ezen út még mindig tele van
kellemetlenségekkel, melyek a sivár könyörületlen tenyészet
következményei. Az út igen gyéren népesített völgyeken, majd köves
lapályokon, kopár hegygerinczeken, és forró homoksivatagokon visz
keresztűl; az állomáshelyek többnyire csak nyomorúlt agyagviskókból,
vagy hajdankori kastélyok romjaiból állanak. De mit törődik a Kaabá-ért
és próféta sírérrajongó moszlim a múltnak imitt-amott felmerülő szép
emlékeivel, Rabati Ammón-nal az ó-római Philadelphia, Gerazá-val, (a mai
Dserras), pompás oszlop maradványaival, kapuival, vízvezetékeivel és
fürdőivel? Gondolatjai víztartók s iható víz körül járnak, melyek mind
gyérebben kerülnek elő; ő pázsitos legelőhelyekre vágyik, melyeket
azonban hiába keres; leginkább pedig védelmet óhajtana a nomádok
támadásai ellen, mit azonban sem a Szultán, sem szent szándékainak
kegyeletteljes méltatása nem biztosíthatnak neki. Akár a Beni-Harb, akár
az Eneze, vagy más arab törzsök legyenek – mindannyian mohó szemmel
lesik honfitársuk rajongó tisztelőit s a Hadsi-kat kirabolják s a hol
csak szerit tehetik halomra verik agyon.
A rabló beduinok előli folytonos rettegéshez még az ijjedelem is hozzá
járúl, melyet a vallási mondák és mythószok idéznek elő. Majd
kisértetekről van szó, melyek ezen út több helyén leszögeztettek; majd
Themad puszta sziklaüregeiről, melyekben egy egész nép rögtöni
tönkremenéssel bűnhödött Mohammedbeni megátalkodott kételyeiért s
melyeknek porladozó kőhalmazaiból lelket rázó jajkiáltások hangzanak ki,
– természetesen csak a Hadsi-k fülei hallják; – majd meg az istentelen
Ad óriás nép emlékére reszketnek, melynek fejedelme a hirhedett Seddad,
Istennek jelenté magát, egész városokat épittetett aranyból, ezüstből s
e vétkes képzelgésért természetesen iszonyúan megbűnhödött. Csak
Maannál, hol Paläsztina felé ágazódik el az út, kezd a sivár természet
egyhangusága gyéren felmerülő kertek és szántóföldek által felvidúlni s
valóban rendkivüli vallás-rajongás szükségeltetik hozzá, hogy
elragadtatást érezzen az ember, ha 30 napos kin- és fáradalomtejes
vándorlás után, végre maga előtt látja a vulkánnemü katlant, melynek
közepén a prófétasír városa fekszik, s melynek keleti végén a Ohod nevü
fekete bazalt hegy kisértetiesen emelkedik ki. E hegy látásakor a
keletieket valóságos fogfájás rohanja meg, mert ennek közelében vívatott
ama híres hasonnevü csata, melyben a prófétának két első fogát
kiütötték; ama fogak, melyek legbecsesb ereklyeképen Konstantinápolyban
a szerail csúcson drágakövekkel kirakott tokban őriztetnek s mély
kegyelettel tiszteltetnek.
A Medina Jattrib keleti részén egy egyszerű, igénytelen épület, ép oly
igénytelen zöld kupolával emelkedik; ez a próféta sírja fölötti épület,
melynek láttára, a messzetávolból ide utazott sok százezer zarándok
szíve lelkesűlten feldobog.
Egyszerűnek nevezem az épületet, mert más, p. a Meshedben és Nedsefben
látható mohammedán díszépületekkel összehasonlítva, Medina világcsodája
alig méltó említésre, s úgyszólván a próféta szerénységét s
egyszerűségét jellemzi az utókor előtt. Az épület szabálytalan
négyszögből áll, melynek külső falaihoz számtalan magánház támaszkodik,
s csak homlokzatán láttatott el utóbbi időben, nagy bemeneti csarnokkal.
A belső tért oszlopos folyosó futja körül, mely részint márvány és
porfírból, részint azonban csak művakolattal bevont közönséges kövekből
emeltettek. A délkeleti sarkot foglalja el a próféta madárkalitkaszerü
mauzoléuma, még pedig csak nehány lépésnyire azon helytől hol Mahommed
maga az első mecsetet alapította s szeretett neje Aisa karjaiban lehelte
ki nemes lelkét. Ha e legszentebb szentély belsejébe lépünk, egy
ágyszerü hely előtt állunk, melyet világos zöld, arany feliratokkal és
kis nézőkével ellátott rács vesz körül. E rács rendkivül sürű s a
tulajdonképeni sírtól csak keskeny sötét kis folyosó által választatik
el, melyben a templomszolgák, a próféta úgynevezett utódai tartózkodnak
s a fenntemlített kandi ablakocskán át a dicső ősük számára átnyujtott
ajándékokat a zarándokok kezéből átveszik, s magától értetődik, hogy
azok javukra szolgálnak. A belépés e sötét titokzatos szentélybe, a
templomszolgák által szigorúan elleneztetik, s annak kieszközlése csak
nagyszerü adakozások következtében sikerül olykor a leggazdagabb
Hadsi-knak.
A rács körül, de leginkább a sír fejoldala táján, a zarándokok égfelé
emelt kezekkel a következő imát mondják el: »Béke legyen veled ó
próféta, Allah és Allah kegyelme és minden áldása. Béke legyen veled ó
barátja Allahnak. Béke legyen veled, o legjobbja Allah minden teremtése
közt. Bizonyságot teszek, hogy nincs Isten Allahon kivül, s azt vallom,
hogy Te vagy prófétája és utódja; Tanuságot teszek, Allah prófétája,
hogy hivatásodat híven betöltéd, hitedet bevallád s Istenedet imádtad,
míg meggyőződést nyertél a halál órájában. És mi barátaid, o Allah
prófétája, megjelenünk előtted, messze országok, távol éghajlatokról
jövő vándorok, veszedelmek és nehézségek közepette, a sötétség idejében
és a nap óráiban, azon vágytól vezéreltetve, hogy megadjuk neked a kellő
tiszteletet s megnyerjük közbenjárásod áldását; mert bűneink megtörték
hátunkat s Te képviselsz Annál, ki bennünket meggyógyít. Ó Allah
prófétája, közbenjárásodat, közbenjárásodat kérjük.«
Ezen ima folytonos sírás, kiabálás, s nyöszörgés közt mondatik el,
elannyira hogy saját hangját sem hallja az ember. Az írás nem-tudók, kik
egy felolvasó szavait hallgatják ugyan, de azokat követni képtelenek,
beérik vele, hogy a beszélő ajk- és szájmozdulatait követik. E mellett
mindnyájan megbénitó kegyelettel vannak eltelve, alig merik ajkaikkal a
rácsot érinteni, annál kevésbbé a tulajdonképeni sírbolt selyem
függönyeit, melynek látásában csak igen kevesen részesűlnek. Egy
felvilágosodott mohammedán állitá előttem, hogy az egyszerüen egy nagy,
hosszúdad, közönséges kövekből összerakott emelvényből áll, mely a
multbeli kegyeletes keresztény utazók képzeletének távolról sem felel
meg, miután az Mohammed aczél koporsóját a padlóhoz s tetőzethez
erősített mágnesek következtében a levegőben akarja lebegtetni.
Ugyanazon helyiségekben vannak Abu Bekir és Omar sírjai is, mindegyik
külön nézőkével az emlitett rácsozatban, mely előtt az igazhivők
megfelelő imádságokkal könnyítenek szenvedő lelkükön. Miután Omár a
siitáknál, a bitorlóknak tekintett Khalifák közt leginkább gyűlöltetik,
sírjának kandiablakából nagy figyelemmel kisérik a persákat, s a ki az
iszlam e nagy hőse ellen valamely kihágást enged magának, az iszonyúan
bünhödik gaz tettéért. Mindazáltal megszokott történni irániak részéről,
hogy a szokásos »Ja Omár!« (ó Omár) helyett gyors kiejtéssel Ja
Khimar!-t (ó szamár) kiáltanak s otthon erősen dicsekesznek a hőstettel.
Hisz láttam irániakat, kik az Omár nevet czipőik talpára írták, azon
kedves gondolatnak engedve át magukat, hogy egész napon át e főgazembert
lábbal tapodhatják. – Habár a prófétasír látogatása inkább érdem mintsem
kötelezettett, mégis ritkán találkozunk oly Hadsi-val ki e szent
kötelességet elmulasztaná. A rajongó moszlimok legmagasztosabb vágya oda
irányúl, hogy Medinában fejezhessék be életüket, és sok jómódú s
rendkívüli ájtatosságú ember, élete hanyatló őszkorában oda vonúl
vissza. Azokat Mudsavirnak, a próféta szomszédainak nevezik s már eleve
is boldogoknak érzik magukat, hogy haláluk után a föld ama részében
porladozhatnak, hol legközelebb esnek a próféta földi maradványaihoz s
ennek következtében a feltámadás napján, a próféta közvetlen vezetése
alatt legkönnyebben juthatnak Allah trónja elé.
Körülbelül öt vagy tiznapi tartózkodás után Medinában, mely rendesen
Munevvire-nek (a kivilágított) neveztetik, a zarándok végre Mekka-felé
vonúl, mely város a Mukerrime, (a dicsőített) elnevezést viseli. Négy
különböző úton lehet eljutni oda, melyek közűl leggyakrabban
használtatik a Szultán-út, (Szultán-Joli). A vidék itt is fővonásaiban
kopár és puszta, itt sincs gondoskodva legkevesbbé sem az utazók
kényelméről, s nem egy ájtatos moszlim, – főkép a szegényebb
osztályokból – nyomorúltan elveszni kénytelen, amaz iszonyú zűrzavarban
és tolongásban, mit a végtelen mennyiségű lovas, öszvér, szamár, teve,
hordkosarakban és gyaloghintón utazók előidéznek, ha rabló beduinok elől
menekülve, vad összevisszaságban tolonganak át a számtalan hegyszoroson,
maguk alá gázolva azt a szegényt, ki mielőtt még megpillanthatta volna
az Istenházát – a mint a Kaabá-t nevezik – szerény sorsának esik
áldozatáúl. Az utolsó előtti állomáson csinálják rendesen a
hadsi-toilettet. Megnyiratják, megborotváltatják magukat, minden ruhát
levetnek, s felveszik az »Ihram«-ot, egy hosszú vászondarabból álló,
könnyedén a testre vetett, s a jóhangzás kedvéért köpenynek nevezett
zsákot, mely két nyilással bír a fej s jobb kar számára. Ezen Istennek
tetsző öltözet nem igen gyakorlati, de annál kártékonyabb, mert az Ihram
által, az északbeliek melegebb ruházathoz szokott egészsége nagy kárt
szenved. Napszúrások napirenden vannak, a hűvös esték vérhast idéznek
elő s ezek s más körülmények magyarázzák meg a tényt, hogy száz zarándok
közűl, ki a Volga, Oxus, Jaxartes partjairól s a Tian-San alvidékeiről
Mekkába vándorolnak, harmincz, sőt több is a szerencsés hazaérkezés
helyett, Alláhtól az örök álom boldogitó sorsával jutalmaztatik meg. –
Az említett állomástól, még egy napi s egy éjjeli út van hátra, mely
részint fekete sziklafalakon, részint sárga homokon vezet keresztűl,
melyből oázisszerűen emelkedik ki nehány zöld pázsit lapály, míg végre
másnap reggel egy hegyszoros végére érve, egy összevissza hányt szürke
háztenger merül fel, s annak közepében a Kaaba nagy mecset-udvara a hét
minarettel, oly látvány, mely a zarándokokat a legnagyobb lelkesedésbe,
sőt üdvözült elragadtatásba ejti. Ezer meg ezer torokból száll égfelé az
örömreszkető kiáltás »Lebeik, Lebeik, ja Allah!« (a mint néked tetszik,
o Isten!). Mindenki leszáll, idegenek ki sohasem látták egymást, sohasem
szóltak egymáshoz, összeölelkeznek; mindenki csókolódzik, sír, kiáltoz,
ujjong, mintha váratlanúl földöntúli boldogság kapúi nyiltak volna meg
előttűk. S ez a tüz, e hallatlan felindulás és lelkesedés, mindössze egy
a pogány időkből fennmaradt kőnek szól, melynek eredete sem a próféta
tisztelői, sem máshitűek által, nincs ismerve, s mely mégis évről évre
több mint tizenkét század óta, számtalan millió ember lelkében a
legmagasb lelkesedést előidézni képes.