szellemi műveltségnél magánál többre is becsültetik az ildomosság; a
keleti életkép egy kiváló vonása, mely szóban és tettben magába foglalja
a társadalmi és politikai különbség mindazon változatait, melyek által a
két világ leginkább választatik el egymástól. Felhevült képzelődés,
szóvirágos nyelvezet, feltünő vonzódás külsőségekhez és czeremóniákhoz s
végre a zsarnoki kényuralom előtti folytonos rettegés, szükségképen nagy
különbséget fognak előidézni a szó és gondolat között; azon hitben
ringatja magát az ember, hogy a tömjénezés füstfellege mögött
biztonságban van s így lett az ildomosság tulajdonképeni képmutatássá.
Csak az, a ki látta mint találkozik pl. két persa paraszt egymással, ki
nem tudva, melyikének dukál az első megszólítás megtiszteltetése, nehány
perczig szemlesütve áll egymással szemben – csak az képzelheti mi a
keleti ildomosság. Ha végre utat tört magának a társalgás s eldöntetett,
ki szóljon elébb, az egyik paraszt nyugodt, sőt halk hangon mondott
szavakban egész kérdés-sorozatban tudakozódik szomszédja hogyléte felől;
P. »Zsiros-é a gégéd?« »Nedves-é a szájpadlásod?« »Insallah, nincs-é
betegség házadban?« »Jól érzed-é magad?« stb. stb. Olykor tiz-tizenöt
ily kérdés tétetik egy huzamban s a jelenet kómikuma abban rejlik, hogy
a köszöntő, mondatainak elhadarása után nyugodtan állva marad, s az
üdvözölt részéről ugyanazon kérdéseket, ugyanazon sorozatban
meghallgatni kénytelen. E czeremóniák nemcsak az aránylag művelt
iráninál, de még a turáni felső vidék legkezdetlegesb sivataglakóinál is
kötelességszerü s rendkivül megdöbbentőleg hat, ha durva arczvonású,
rongyos öltözetű embereket, a szóvirágos nyelvezet finomitott
kifejezéseire látunk törekedni.
Előkelő körökben széditő magasságra jutottak az ildomosság fogalmai;
írásban és beszédben, nyelvezetben és tettben, sőt az élet minden
cselekedeteiben oly mértékben nyilvánúlnak, melyről Nyugaton, még azon
időben is, midőn társadalmunk e téren hihetetlent hozott létre,
fogalmunk sem volt. »Én-nel beszélni, ördögnek szokása,« mond a
példabeszéd, ennélfogva előkelőkkel szemben, a társalgási nyelvben a
kitagadott »én« helyett csak ily körülírások használtatnak: »Szolgád,
rabszolgád, rabod, – s írásban: »A felszabadító levelet visszautasító
rabszolgád, stb.« A második személyt így írják körűl: »Magas
személyiséged.« »Fönséges személyed.« A mondattal: »Lábaid pora« azon
mély tiszteletnek akarnak kifejezést adni, melynek következtében nem a
személyhez magához, de annak lábaporához mernek csak közeliteni: »Lábaid
porát a színházban láttam; lábaid porával a városba óhajtok kocsizni; ki
nyírta meg lábaid porának a haját; lábaid porának édes anyja
megérkezett; stb. stb. Mindezek oly szójárások, melyek szépészeti
szempontból nem hangzanak épen igen vonzólag: »Házam«, – »a te cseléd
szobád,« – »gyermekem,« – »a te rabod,« – »feleségem,« – »a te rabnőd«
kifejezések leple alatt használtatnak s mindezek után alig kell már
mondanunk, mily hallatlan dagályosságra és túlzásokra vetemednek. Az
üdvözlet mimikája külön emlitést érdemel. Az oszman társaság
előszeretettel használja a »Temenná-t,« oly üdvözlési modor, melynél a
magát meghajtó, jobb kezét szivéről ajkaihoz, ajkairól homlokához emeli,
mi által körűlbelűl az fejeztetik ki: a mit érzek, azt beszélem, s a mit
beszélek, azt gondolom; vagy más szavakkal: érzés, szó és gondolat neked
hódol. Ez tulajdonképen igen csinos mód volna, ha csak az illetőnek oly
túlságosan nem kellene meghajolnia. A »Temenna khak beraber« (a földtől
kezdődő üdvözlet) nagyon is lealázó czeremonia, másrészt azonban óriási
haladás a birmánok, sziamesek és más keleti népek üdvözlési szokásaikhoz
képest.
Persiában, az üdvözlési szertartások ferdeségei még szembetűnőbbek, mert
ott oldalt történik a hajlongás, a fej a jobb vállra hajtatik, hogy a
nyak szabadonhagyása által a felsőbbvalónak értésére adassék: »nyakammal
éltemet bocsájtom rendelkezésed alá,« oly ildomosság, mely a folyvást
használatban lévő »Beli kurbanet sevem (áldozatoddá váljak) által, még
inkább megerősittetik. Még szembetünőbb kifejezést nyer e szokás
Közép-Ázsiában, hol a meghódoló, vagy bűnbánó érzelmekkel közelgő
udvaroncz kötelet s azon lelógó meztelen kardot köt a nyakába, vagyis:
magával hozza a kivégeztetésre szükséges eszközöket s ennek
következtében életét felsőbb valója kezébe adja, annak egy intésétől
várva sorsát. A többire nézve a közép-ázsiai még mindig az egyszerű
»Muszáfehä« vallási formájához csatlakozik, azaz kölcsönösen mindkét
kezét nyújtja egymásnak a találkozó, s meghittebb viszony esetében
összeölelkeznek. Nagyok és fejedelmekkel szemben, egyszerűen
keresztbetett karokkal mélyen meghajolnak.
Valamint szó és tettbeli túlságos ildomosság a moszlim világban
tulajdonképen tiltva volt, s csak a khalifák világi hatalma
növekedésével jött szokásba, szintúgy áll ez a mai napság oly dagályos
és túlterhelt irályra nézve is. Ebben az ildomosság úgyszólván
ellenszenvet keltő túlzásba csap át s ebben legtöbbre vitték a törökök
és persák.
Ezeknek két-három nyelv szókincse állt rendelkezésére, s nemcsak hogy a
legpazarabbúl használták fel azokat az irodalmilag remekelni akarók, de
ildomossági ferdeségekre is lelkiismeretlenül kizsákmányolták. Hogy a
nyugati olvasó fogalmat szerezhessen magának a keleti irály
ildomosságáról és dagályáról, ide csatolok néhány példát egy kéziratban
lévő levelezőből, mely 1809-ben oszmán nyelven jelent meg:
»Nemes, mélyen tisztelt, fenséges fiam! A küszöb magas fejedelme! (egy
czím, mely a franczia huissiernek felel meg.)
Nagyméltóságod!
»Kivánságom átnyujtása mellett, mely szerint: Szerencse sajkád mindig a
vidámság és szerencse partjainak díszére váljék s kivánságaid vitorlái
mindenkor az üdv és gyönyör révébe juttassanak – az elmetengerbeli
buvár, t. i. a daltudó toll, a beszéd következő hullámait verte föl. –
Ma este, midőn a 14 napos hold ezüst sajkája, szerelmet és gyöngédséget
árasztva, a zöld menny tengerpartjára ér, mi Rumeli Hiszarban (a
Bosporus európai oldalán fekvő falu), a bájtól duzzadó helyen, Hazreti
Mollán, meg fogunk állapodni, hogy egész éjen át hajnalhasadtáig a
»száraz víz és nedves tűz« élvezetének (pálinka-tivornya) engedhessük át
magunkat.
A habozásnak hajszálszélességü tért sem szabad engedni; ennélfogva arra
kéretik, hogy a vitorlák és evezők egész erejét használtassa; hogy
minélelébb legyen barátai felvidulásának okozója.«
Ez a meghivó egy egyszerü raki-lakomára. Ime, itt adunk egy rövid
meghivót vacsorára, mely ekkép hangzik:
»Boldogságos uram! Méltóságos uram!
»Ma este, ha Isten úgy akarja, és a csillaghad nagy királya, t. i. a
világ napja, a sötétség birodalmában teendő útjára készülvén, lábát a
sietség kengyelvasába helyezendi: arra kérlek, tisztelj meg a nappal
versengző arczod szépségsugaraival, hogy az elhagyatottság és magány
sötét éjjele, a tavaszi reg szellőjéhez hasonlólag felderüljön és
szétoszoljon.«
Megjegyzendő, hogy e szertartás csak barátokkal és ismerősökkel szemben
használható; e példákból könnyű lesz arra következtetni, mikép jártak el
ezelőtt írásban a felsőbbvalók erányában, s mit parancsol az etiquette
még mai napság is.
Ünnepek.
Tekintettel a keresztény világ s kiváltképen a keleti keresztények
számos ünnepére, csaknem ugy látszik mintha a moszlimoknál nem is
léteznének ünnepek. A próféta tanainak követői ünnepeket ugyan ismernek,
de azok nem a nyugalom napjai. Évenkénti, legfeljebb három nap
kivételével, minden egyházi ünnepélyességnek eleget tett, ha pénteken
részt vesz a Dsuma Namaziban (pénteki-ima) ott meghallgatja a próféta,
négy társa és az uralkodó fejedelem dicsőitését, s a meghatározott
mennyiségü Rikaat (térdhajtás) után ájtatosan, a többiekkel
összhangzatosan kimondja az áment. Ha ez megtörtént, napi foglalkozásai
után nézhet. A moszlim vallás minden országában sokan igy tesznek, sőt
még vallási buzgalmukról hires vidékeken is, s ha imitt-amott
egyik-másik iparos vagy nagykereskedő boltja zárva van ünnepnapon, abból
csak az következtető, hogy a tulbuzgó tulajdonos azon kötelességeknek
hódol, – pl. bizonyos kaszidék elmondásával vagy szentkönyvek
olvasásával foglalkozik, – melyek az egyházi törvényben, mint Nafilé-k
(többlet) szerepelnek.
Bár számuk csekély s kiváló külsőségük sem igen emlitésre méltók, a
moszlim vallás ünnepei leginkább az imádságok melegebb bensősége és a
szertartások nagyobb hatásu, ünnepélyesebb hangulata által különböznek a
kereszténység ünnepeitől, mi első sorban a szívósabb s mélyebb
gyökerezésnek tulajdonitható, mely a keleti hitvallást az egész keleti
világban jellemzi. Az előkészületeket, melyek a Ramazan hónap beálltával
tétetnek, – tudvalevőleg az Idi fitr-Bairam-al befejeződő böjthónap –
éveken keresztül figyelemmel kisértem, s még tisztán megmaradtak
emlékemben. A moszlim világ egész széltében a Boszporus partjain
találtam ezen előkészületeket legfényesebbeknek. Ha az időjárás csak
legkevésbbé kedvező, a ház nemcsak belülről, de kivülről is
kitataroztatik és tisztára meszeltetik. A szőnyegek, butorok
rendbehozatnak, kávéskannák, és csészék, evő- és ivókészletek ujonnan
beszereztetnek, élelmiszerek rendkivüli mennyiségben és minőségben
hordatnak össze, s mindez, egy harmincz napos böjtölés, a test harmincz
napos gyötörtetésének tiszteletére történik. Bármily sajátságosoknak
látszanak e rendelkezések, mégis teljesen megfelelnek a kitüzött
czélnak, mert az egy hónapos bőjt, egyszersmint egy hónapos dözsölést is
magába zár. A jó Isten, a szellemi állapot tiszta elismerése
tekintetéből a test gyötrését rendelte el, minthogy azonban, a
huszonnégyórányi napforduló idejét nem jelölte ki határozottan, tehát
egyszerüen megcsalják a jó istent: t. i. nappal böjtölnek hogy éjjel
annál nagyobb tobzódásnak engedhessék át magukat. A nap ennélfogva
éjjelé változtatik s minden felforgattatik; oly zürzavar, oly
összevisszaság uralkodik az életrendben, mely egyedül csak a jó
keletieknek eshetik jól, kikről tudvalévő dolog, hogy az időt nem
tartják épen a legbecsesbb kincsnek s a munkát sem a legkedvesebb
szokásnak. Még ma is szédülök, ha egy nyári Ramazan délelőtti óráira
gondolok – (a holdév következtében az egyes ünnepek 33 esztendőn át
egymásután minden évszakra esnek), melyek egy átdőzsölt éjre
következtek. Hetekig tartott, mig a megszokás megedzé a testet, e
rendkivüli élet-mód elviselésére. Az egész hónapon át, a mohammedán
világ folytonos mámorban, kábultságban él s az állam igen helyesen
cselekszi, hogy ezen idő alatt minden munkásságot beszüntet.
Két-három órával naplemente előtt, Stambulban valamint Teheránban,
Bokharában, Fezben és Marokkóban, sőt még Khina belsejében is egyenlő
bádgyadtsággal, lehangolt közönynyel járnak-kelnek az igazhitüek
tántorgó árnyai. Egy nyári-Ramazan forró nápját egy csöp viz nélkül
átszenvedni, – akkor e folyadéknak még neve is tiltva van, – vagy, mi
még többet mond: átélni, a nélkül hogy a szeretett pipából egyetlen
egyet szippanthatnának, valóban a leggyötrelmesebb kin, mit keleti
emberre szabni lehet. Hiába barangolták be az érzékek szórakoztatása
tekintetéből, a bazárok termeit, különböző mecseteket, hiába voltak
jelen mindenféle szemfényvesztési, komédia és szinházi előadásokon – a
gyomor korog, a gége szomjazik az érzékek elzsibbadnak s csak a fül
folytatja még éberséggel teendőjét, a mennyiben amaz ágyudörgést lesi,
mely a naplementét fogja jelezni. Végre eldördül a várva várt lövés s
ezer meg ezer lelket, vagyis jobban mondva gyomrot örömteli felindulásba
ejt. Mindenek előtt neki dülnek a pipának, azután viz után kapkodnak s
végre a gazdagon ellátott asztalhoz sietnek. Hogy ottan mennyi
fogyasztatik el, azt európaiak el nem képzelhetik. Az étkek nem
költetnek el nyugodtan, de hevesen, sietősen a gyomorba hányatnak s
ugyancsak bölcs volt a próféta azon intézménye, mely az igazhitüeknek az
ilyen lakoma után a Teravi imát parancsolta meg. Ezen ima t. i. 20
Rikaat-ból áll, melyeknek mindegyike a test 8 különböző helyzetével van
egybekötve. Nyolczor 20, annyi mint 160, s a legmérséktelenebb igazhitü
mohammedán, sem tarthat gyomor elrontástól, minek után testét e 160
mozdulatnak alávetette. Nincs rózsa tövis nélkül, nincs öröm, üröm
nélkűl, nincs Ramazan-ebéd Teravi nélkül.
Igy ünnepelik a Ramazan-t Konstantinápolyban. Itt az esti
ünnepélyességek, még a sugár minaretek kivilágitása s a kettőstornyokról
alálógó transparens kórán mondatok disze által is emeltetnek, valamint
egyáltalán a moszlim főváros, a Boszporus partján sokkal több bájt tud
kölcsönözni a böjti hónapnak, mint azt más helyütt tapasztalám. E
hónapokra esik »a végzet éjjele is« (Kadrgedseszi), melyben a szultán
pompásan kivilágitott sajkákon a Szeráilcsúcsig járul s onnan a mecsetbe
megy, mely ájtatos tettért a nemzeti pénztár egy szép rabszolganővel
szokta megajándékozni. E végzet éjjele rendkivüli jelentőséggel bir a
mohammedánok előtt, mert általános hit szerint ezen éjben szokta a jó
Isten egyesnek bünlajstromát befejezni, s a jövő évre megkezdeni az uj
könyvet. Tudós kórán-magyarázók ezen égi főkönyvnek állitólag szinét és
alakját is ismerik, ennélfogva nem is csoda, ha az igazhivő ez éjben,
legbensőbb töredelmességgel emeli lelkét az isteni könyvvivőhez.
Végre letelt a bünhődés hónapja. A Bairam nagy ünnepélyességgel s
valóságos ájtatossággal kezdődik, mely csak is az Iszlam sajátja.
Mindenki az előkészitett uj öltönyöket veszi fel s komoly méltósággal
fittogtatja az utczákon, bazárokban és nyilvános helyeken. Ha az évszak
engedi, virágfüzérekkel is diszitik a fejet, de rendkivül furcsa módon,
a mennyiben a virágszárakat homlok és turbán közé szurják mig a virágok
fejei a szemekre hajlanak alá. A kölcsönös látogatások és
szerencsekivánatok szertartása, rendkivüli szigorral tartatik meg. Maga
a szultán is ünnep első napján az ország nagyjait és hivatalnokait
nyilvánosan fogadni kénytelen. Az ünnepélyesség, melylyel ilyen udvari
ünnep jár sok, mindenféle látványosságot nyujt. A szultán a régi szerail
egyik udvarán egy terasse-szerü emelvényen foglal helyet, az udvar első
hivatalnokaitól környezve, mire a magas főurak uralkodójuk előtt,
rangjuk szerint elvonulnak s mélyen meghajolnak. Azelőtt, a főurak tág,
dudoros, eleven szinü, aranynyal és drága kövekkel elhintett öltözékei,
az ily ünnepélynek a valódi keleti fény és pompa jellegét kölcsönzék, ma
azonban, a mult bő, szingazdag ruházata, helyet volt kénytelen adni az
európai szabásu, szük s józan kabátnak – mely a jelenkor, vagyis az
ottomán császárság hanyatlásának hű jelképe.
Jogszerint a Ramazan-Bairamnak csak egy napig szabadna tartania,
mindazáltal három napig ünnepeltetik, valamint a 70 nappal később
következő Kurban-Bairam, (áldozat-ünnep) a szokásos négy nap helyett,
némely vidéken 6–8 napig tart. Az utóbbi ünnep Abraham patriárka
áldozatkészségének emlékezetére tartatik meg s különös, hogy
Törökországban nem bir azon magas jelentőséggel, melyet a keleti moszlim
világban annak tulajdonitanak.
Konstantinápolyban s a birodalom egyéb városaiban csak a rendkivül nagy
mennyiségü juh által nyilvánul, mely ez alkalommal faluról a városokba
hajtatik. A ki csak szerit teheti juhot vesz magának és a vallási
szertartások szigoru betartása mellett sajátkezüleg szurja le.
Legvigabban megy a dolog ezen ünnep alkalmával a szegény
medresze-hallgatók czelláiban, mert nekik, valamint a városnegyed
szegényeinek, kik is, csak ritkán jutnak hus-étkek élvezetéhez, küldetik
el a husfélék fölöslege. E két ünnepen kivül még egy harmadik is létezik
az oszmán birodalomban, t. i. a Mevlud, azaz Mohammed születésének
ünnepe, mely 1588-ban III. Murad által alapittatott ugyan, azonban a
keleti moszlim országokban ha nem is egészen ismeretlen, még sem
ünnepeltetik. A szultán egy nyilvános mecset-utjából áll, melyben
valamennyi országnagy részt veszen, s a mult századokben ugyan még nagy
pompával vitetett véghez, ma azonban már kevés látványossággal jár.
Egészen más jeleggel birnak az ünnepek a moszlim világ belső területein,
mert itt kiváltképen gyásznapokból s csak egy ősrégi ünnepből állanak.
Az elsőkhez tartoznak mindenekelőtt a siita felekezeti buzgalom által
nagyon is okadatolt gyász és boszúhónapok, melyeket Persiában ünnepelnek
s melyek a hosszasabban Keleten tartózkodó idegen előtt igen
sajátságosoknak tünhetnek fel. Ezeknél minden Ali örökösödési harcza
körül forog, mit a három első Khalifa ellen folytatott s minden törekvés
oda irányul hogy Irán mélyen sértett nemzeti hőse minél jobban
dicsőitessék s ellenfelei minél alávalóbb, nyomorultabb gúnynyal és
gyalázattal tetőztessenek. Ide tartozik első sorban Mehdi születésnapja
Saban 15-én, a szunniták ellenére, kik ezen Imamot csak a feltámadás
után akarják e világra hozni, mig schiiták állitása szerint már régen a
feltámadás előtt született s titokban elrejtőzve még mindig él. Továbbá
a Gadir-i-Khom ünnep, Dsemazi-ul-akir 17-én azon nap emlékéül, melyen
Mohammed Mekkábul Medinába utaztában a Khom völgyben vejét, Alit,
helytartójának nevezte ki, oly tény, mely a leghatározottabban
bizonyitson a három khalifa usurpátiója ellen. Ali halálnapja szintoly
mély nemzeti gyászünneppé vált, mig másrészt a 27. Ramazan, Ibni
Muldsem, Ali gyilkosának halálnapja öröműnneppé emeltetett. Ezen
sorozatba tartozik az Omar-Szuzani is, t. i. Omar megégetési ünnepe,
mely az Iszlam e legkiválóbb, minden schiita által mélyen gyülölt,
harczosának halálnapján tartatik meg. Egy fabábut készítenek, melyet
Omarnek keresztelnek s belülről lőporral töltenek meg; este e gyülölt
khalifát in effigie a városon végig hordozzák s azután, a közönség nagy
gyönyörüségére, egy hátul alkalmazott röppentyü segedelmével a levegőbe
röpitik.
Legcziffrában, természetesen a Moharrem alatt mennek a dolgok. Az első
tiz napon át ugyan az egész iszlamvilágban tartózkodni szoktak a
nyilvános mulatságtól, de a siita hit tartományában már négy héttel
azelőtt végtelen panasz és gyász szertartásokat visznek végbe, paszió
játékokat adnak elő; élégiákat énekelnek s örökös sirás és zokogás közt
élnek. Mi azelőtt Alinak szólt, az most szerencsétlen gyermekeinek.
Haszan és Huszein, s leginkább utóbbi vértanuságának rovására megy, ki
Kerbela viznélküli sivatagában nyomorultan tönkre ment övéivel együtt. A
nap sugárfényével árasztja el a közel eső Tigrist, a tábor csak nehány
lépésnyire van a folyamtól s mégis senki sem meri az üditő nedvnek egy
csöpjét előhozni Huszein elaléló családja számára; mert a kis csapat,
Jezid hadától körülfogva, a legkisebb moczczanásnál egy biztos halálnak
menne elébe. Huszein tizenkétéves kedvencz fia, Ali Ekber nem nézheti
tovább, mint küzdenek anyja, növérei és nénjei a szomjhalál kinjaival,
mint görnyedeznek elégett nyelvvel, a sivatag forró homokjában s
harcziménjére kap, hogy az ellenség sorain át utat törjön magának. A
leskelődő ellenség számtalan kardcsapásai alatt összerogy, a vér – a
szinpadon, vörös répanedv által ábrázolva, miután itt egy passzió
előadásról szólok – szélylyel locscsan egész a néző közönség közé és
elvegyül annak sürün omló könnyeivel. Utána az apa, t. i. maga Huszein
lép a harczmezőre, küzd mint az oroszlán, de ő is, sebekkel boritva rogy
össze s a panaszkiáltások vad zaja, tulharsogja az ábrázolók dünnyögő
hangon előadott elégiáit. E jelenetek egy egész hónapon át szakadatlanul
adatnak elő, a városokban fényesen, pompásan, falun egyszerüen; még
elkülönzött sátorcsoportoknál sem hiányzanak ezen előadások egyes
töredékei, s a ki a négyhónapig tartó sirást és nyögést halotta, a fej
folytonos behintését látta festett fürészporral hamu helyett, az nem fog
csodálkozni ha a siitákat a Ruzi Asurán (tizedik nap), a a nemzeti gyász
tetőpontján, nyilvános menetekben mint az őrülteket fogja látni a
városon végig haladni, ugy viselve magukat, mintha mindegyikükbe
belébujt volna az ördög. A ruhát leszaggatják testükről (miután gondjuk
volt rá, hogy a legócskábbat vegyék magukra), hajukat, szakállukat
tépik, neki szaladnak egymásnak fejeikkel, vagy a falba ütik, de mi
több, minden városnak megvannak a maga spécziális vértanui, kik kedves
Huszseinuk fölötti fájdalmukban fegyveres kézzel sebeket ütnek magukon,
– természetesen, nem a test veszedelmes helyein, – s a véres tagokkal
valódi hősiességgel hadonáznak. Az ilyen önmegbénitás kűlömben épen nem
háládatlan üzlet. Egy egykori utazótársam, mély karsebeit értékes tőke
gyanánt ápolta s egy városból a másikba hordta mutogatni, pénzt gyüjtve
velök. A szellemdus Iránban kiválóan értenek hozzá, mint kell egymást a
jó isten contójára orránál fogva vezetni. Igy gyakran találkozni ott oly
emberekkel, kik homlokukon nyolczsarku vaksebet hordanak. Azonban,
nagyon csalódik a ki azt hiszi, hogy ez egy octogén kőhajitás nyoma. A
siiták t. i. az imaszőnyeg helyett, a Kerbela földről származó,
nyolczsarku vályogtéglát használják, melyre leborulás alkalmával
kénytelenek homlokukat nyomni, s ezen emberek aztán, el akarják hitetni
a világgal, hogy homlokuk a tulságos imádkozás következtében sebesült
meg, mig tényleg a seb csak pettyegetés által állittatott elő.