pompás Sirázbeliek, az örökké virúló virágok országában, voltak a
legérdekesebbek. A tivornyázás Persiában mihmani (megvendégelés)
ártatlan nevét viseli s nem a mindenkinek nyitott szelamlikban, hanem az
enderunban (háremben) tartatik meg, mi már magában véve is vallás elleni
bün, miután a ház e részébe tulajdonképen csak vér- és tejrokonaknak, de
idegeneknek semmi szin alatt sem engedtetik meg a belépés. Itt is,
többnyire hüvös esti órákra hagyatik a borozgatás, azon különbséggel
azonban, hogy nem estebéd előtt hanem utána dőzsölnek. Ha annyi
fáradságot akarsz magadnak venni, kedves olvasó, s szemtanúja kivánsz
lenni egy ily megvendégelésnek, kisérj el kis sétán s jer el velem egy a
városon kivül fekvő csinos villába. Miután a kert előli részén végig
haladtunk, több udvaron keresztül végre egy a szentélyhez hasonló
rejtett terembe érünk, melynek gipsfalai három oldalt csaknem üresek,
padlózata azonban a sürü jezdi szőnyegen kivül még vastag vászonnal is
be van vonva. Két-három nagy fatálon, igen külömböző ételek állnak,
melyek édes illatot és gőzt terjesztenek. A ház valamely meghitt
szolgája titokzatos arczczal e szobáig kisért. Az ur egy intésére helyet
foglalunk s egy vagy más étel megizlelése után rögtön a boros kancsóhoz
kell fognunk. A persa ivó-etiquette lényegesen külömbözik a töröktől.
Illemszabályoknak s látszólagos tartózkodásnak nyoma sincs, s mi
leginkább szembetünő, az amaz aggályos gond, melylyel ruhát és szakállt
az étkekkel való érintkezéstől megóvni igyekeznek, mig erősen előre
hajló fővel, poharat üritenek. Minthogy a legkisebb borcsepp, vagy
zsirfolt a ruházatot és padlózatot tisztátalanná teszi és az imádság
elvégzését megakadályozza, rendkivül vigyáznak, hogy ama nedvnek, mit
üvegekként magokba öntenek, egy árva csöppe se érje a személyt. De mily
sajátságos ellentétekbe téved Ázsiában a vallás humbug, s leginkább az
álszinüségéről s tettetéséről ismeretes Persiában! Mindazáltal, az illem
határai itt sokkal kevesebb szigorral tartatnak fenn s a borozgatások
valamint a lakmározások is gyakorta valóságos tivornyává, dőzsöléssé
fajulnak. A török társaság már csak a mult század végéig tartotta meg a
köcsek név alatt ismeretes tánczelőadásokat, mig Persiában a valódi
keleti érzékiség e visszataszitó szüleménye még teljes pompájában
virágzik s tánczosok nélkül a lakoma vagy tivornya nem is gondolható. A
táncz alatt vad zür-zavar uralkodik s oly lárma és tombolás mint a
legalsóbbrendü európai lebujban. Olykor a bortól felhevült vendég
ültéből feláll, hogy a tánczosok közé keveredjék, egy másik Hafiz nagy
Khejjam féle verseket deklamál, mig egy harmadik, a közel muezzin komor
hangjai által félig kijózanodva, gépiesen hozzá lát imádsága
elvégzéséhez s a szentelt ötszögü pecsétet épen oda teszi le hol minden
bortól van elárasztva s a legvétkesebb játék a bünök fészkét rakta meg.
S Persia nem csak ma óta bortermelő ország, már évszázadokkal ezelőtt is
az volt, midőn Dsulfa örmenyai csapatja Iszpahan mellett, melynek
róvására tétetik minden bün, még az Araxes partján tartózkodott. Azoknak
a száma, kik a »Lateskiru« (ne legyetek ittasok) parancson túltesznek,
sokkal nagyobb itt, mint Törökországban. Nem csak este isznak de a nap
minden órájában, s nem csak az értelmiség egy bizonyos osztálya iszik,
de még a mollák és a nagy urak nejei is hódolnak a bor élvezetének.
Nyilvános kertekben sőt temetőkön is rendeztetnek borozgatások, s egy
ivótársaság melyben Hafiz sirjánál, sirázi müvészek és irodalmárok
közepette részt vettem, örökké emlékezetes lesz előttem. A szép fehér
márvány tábla, melyet Perzsia kedvencz uralkodója Kerim Khan Zendi a
hires dalnok földi maradványai fölé emeltetett, pohárszékül szolgált, mi
egy bizonyos felfogás szerint korántsem tartatik profanátiónak, minthogy
a bor legdicsőbb dalnokának alig lehetne találóbban áldozni és hódolni
mint éppen borral. A poharazás csak az est ima után veheti kezdetét; itt
csupa vallásosságból isznak s kiki ismeri Délpersia csodás csillagzatu
éjimenyezetét az nem fog csodálkozni rajta, ha minden ujonnan felmerülő
csillagképet mindig megújjuló elragadtatással üdvözölnek s újból
fellobbanó élvezettel szörpölik a drága Khullari nedvet. – Egy poharat a
Kervankus (karavánölő) tiszteletére; egyet a Binat ul naas-ra! (a halott
leánya: kis és nagy gönczölszekér,) mondják egymásnak s az enyhe éj
tündéries csendjében, egy nagy temető siri némaságának közepette, Hafiz
dalainak mélabús dallamai költői elragadtatásra hangolják a bor nemes
tüzétől felhevült lelkeket.
Távolabb, Persiától jobban keletre a bor és költészetének birodalma
megszünik. Afghanisztan és Középázsia durvább népeinél, a Kórán
szavaihoz való szigorú ragaszkodás nem engedte meg az élvezetnek kedvező
értelmezést s ennélfogva a szeszes italok álhatatosan mellőztetnek. Csak
Bokhara, Karsi s néhány más város zsidói, készittettek annyi bort a sok
kitünő szőlőfajból, a mennyit vallási szertartásaikhoz szükségeltek, s
iszonyu büntetéssel bünhődött Izráel azon szerencsétlen fia, kinek
gyártmánya által valamely igazhivő az ivás halálos vétkére csábittatott.
Annál borzasztóbban dúlnak s dühöngnek még ma is a pót-ingerlők, a hasis
és ópium, melyekről más helyen szándékszunk szólani, s melyeknek
pusztitásai természetesen sokkal borzasztóbbak a szeszes italokéinál.
A mondottak után a szives olvasó azon meggyöződésre juthatott, hogy
Ázsia azon népei, melyekről jelenleg szó volt, nem isznak, hanem
dőzsölnek, s a bort nem gyomorerősitőül, hanem egyedül mámoritó szerül
használják. S pedig e bün a szigórú Korán parancsok daczára, mégis már
igen régi, sőt az a régibb századokban midőn az arab próféta tanaihoz
még szigorúbban ragaszkodtak, annak mai követőinek bizonyitéka szerint,
még sokkal általánosabb volt mint jelenleg. Már I. Jezid Khalifáról is
beszélik, hogy nagyon iszákos volt s bora, melyet a mámoritó hatás
emelése tekintetéből pézsmával füszerezett, Mekka töszomszédságában t.
i. Taif-ban termeltetett. Fiáról, I. Welidről az a hir, hogy csak minden
másodnap ivott, a többi Khalifa azonban, s főkép II. Welid a
legkicsapongóbban hódoltak a bor istenének. Az Abbaszidák alatt a
proféta néhány helytartója saját pohárnokával birt, s a későbbi
mohammedán uralkodók s az ország nagyjai közt sokan voltak kik, délirium
tremens-ben végezték be életüket. Ezen irányban Kelet Nyugattól csak
azon egyedüli körülmény által különbözik, hogy ott az iszákosság inkább
belsőleg mint külsőleg terjedt el; mert mig Ázsiában csak a társadalom
magas rétegei vannak megmételyezve e bűn által, addig a nép –
természetesen török hitüekről beszélek – kiváló józanság által tünik ki
s e tekintetben jóval felül áll a keresztény-nyugati világ megfelelő
néposztályain, melyekben az iszákosság számtalan bajnak a forrása.
Dohány és bóditó szerek.
Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és
hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa ugy szólván első sorban
állnak. Azok ott nem fényüzési czikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti
tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel birnak Stambulban a főuri palotában,
mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se
látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt ló hus, vagy pedig egy
ital savanyús »kumis« után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon
Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés
már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom
hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már
korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a
Tien-sanhegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a
tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon
körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bóditó
élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak ujabb időkben tesznek
emlitést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy
sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem
birtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort,
virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly
szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről
bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal
játszik s egyedül csak a dohányélvezet ujságának tulajdonitható, ha még
eddig nem talált dalnokot.
Hogy az ismert közmondás: »Ugy pipázik mint a török,« igen régi eredetü
volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa
délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem
kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán
uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell
akadályozni. Igaz, hogy ma épen az Ottomán császárság az, melyben ugy
szólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a
nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább
pedig a Szalonichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise
Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sőt gyakran hónapokig
szárittatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik
s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban,
tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyenczek által. A
selyemszál vékonyságra vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az
értéke a császári palotában s a szultán háremjében, s nem kevésbbé a
magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sürün felszálló füszeres
füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint
a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetitik, ennélfogva
különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a
Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével
kell birnia, a hosszu jázminszárnak, a selyembársonyszerü kéreggel,
Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának, átlátszó, tiszta
borostyánkőből kell lennie az utólsó divatszerinti alakban faragva, s a
zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve.
Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesitetnek arra, hogy e
legjobb dohány számara használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa
a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen
jártasnak kell lennie művészetében.
Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, mig a
pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállitá. Az agyagpipa,
mely nehány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül
rojtszerü párkányzattal van ellátva, pléh szelenczébe záratik. Többször
hallám azon állitást, hogy a pipa ize, a dohányra tett parázs
nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyujtja a pipát,
mindaddig szokott a szénmedenczében kotorázni, mig lapos, kerekalaku
parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kisérhetni, midőn
jobbjában a hosszu pipát, baljában a kerek réz tálczát tartva komoly
ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár
hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálczát leteszi,
s a pipát reá helyezi, hogy aztán, a szárral félkört képezve a szopókát
urának félig nyilt ajkai közé csusztassa, mindez a szemlélő Európaira
rendkivül komikus hatást gyakorol, mig a török egész természetesnek
találja az egész eljárást. Mig az ur a pipaszár után nyul, a szolga
felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első
mély szippantásra előidézett sürü füstgomoly őt s a közel környezetet
felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerünek, a második és
harmadik legjobbnak, a negyedik már rosznak tartatik s az ötödik az
inyenczek által egészen megvettetik.
Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem
tett egy pipából három huzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali
pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az inyenczek által megvetett
maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkság képen
élvezi. Mi a finomitott töröknek csipős és nyers, az megfelel a vad
anatóliai durva inyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen
felmaratik.
Minthogy kiki tulajdon pipájából szi, nem feltünő, ha e tárgy minden
előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva
mindig és mindenkor kiséri a törököt. A nagyobb ur két-három szolgát
tart a pipához; az egyik az ugynevezett petite domestique-ot végzi, a
másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszu szár, ékesen
diszitett posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a
szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban
tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kiváncsisággal fog szemével
követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól
elpakolt hosszu eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel
ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyuró fegyverhordozója s épen
utbon volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! A mi a régi,
harczias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az
elpuhult utódnak a csibukcsi!
Naponta hatvan–nyolczvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden
foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyobb természetü lenne is,
a török elválhatlan, nélkülözhetlen kisérője. A magas Portánál, a
miniszter tanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő
hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e
helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti
tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt,
iny- és ész soká küzdöttek egymással, mig végre nehány potrohos ülnök
inditványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe
ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik perczben a
pipa felfrissitésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e
határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk
közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán,
vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is
értesitve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott.
Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a
követségi tolmácsok és hirlapirók számára. Hányszor volt alkalmam
valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot
megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, mig egy csibukcsi előtt
alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hirt
csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba
belepillanthasson. – Hogy e hirhordozás, az illető famulusra nézve igen
jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura
alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan
dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.
A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes
rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon
illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, mig a
mesterember vagy alsórendü hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hoszabb
pipát használna, mint a milyen rangjához illik. A nagy ur, az
alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyujthatja ki, mig az
alsóbbrendü a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében
nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fujhat ki a
levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, mig az alárendelt, csak
zephir-könnyü füstkarikákat mer ki lebbenteni, s azokat is nem maga elé,
de háta mögé fujja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétökben
a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiu is az apával szemben, s csak az
a gyermek neveztetik jó nevelésünek, mely atyja többszöri felszólitása
után is, folyton tartózkodik a pipától.
Nem kevésbbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé
tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban, már a tizenkétéves leányka is
hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14–15 évében,
melyben a törökhölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az
évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz
feltünő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja
alacsony divánján ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török
nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan
külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a
legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben
elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő
vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly
visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette
matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő,
épenséggel nem kellemes illat.
Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek
magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel,
hogy a félhosszu szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép
kilátást nyujtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő
pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e
czélra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség
a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolitja, hogy a pipának
hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat
állitanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt
sisakkal beváratik, mig a kiváncsi elhaladt.
A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játsza. Hogy a török szépek
gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert
tény. Rendesen nyolcz órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőben, ott
ebédelnek s délutáni 3–4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A
szünetek alatt, – a legboldogabb órák a török hölgyek életében –
általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse
szerű emelvény létezik, melynek neve »göbek tasi,« – ezen nyugszik
apraja nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan
korom fekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test
hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban
mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva.
Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifju kis tudós
vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőiti.
Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt
nyujt is a »göbek tasi,« a fénykép iró, ki annak felvételét csak
megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.
A provincziákkal szemben, Konstantinápoly az ország czivilizált és
gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitünik. Az anatóliai és
rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad- negyedrendü
dohánynyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szivják,
mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött;
a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A
Középtenger keleti partján vírul a fekete Latakia. A pipa csak félig
töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is
megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt
pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva tul akar áradni. Sokan a
Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé
helyezik; ez azonban izlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet
elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bóditó,
s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.
Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen
akadunk itt-ott a nargilehra[4] a mint a vizipipa elkorcsosult nemét, a
keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban,
hol az egész világ összegyül, a pipa a nélkülözhetlen közvetitő, minden
politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő
török soh’sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak
e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kis város anyagi vagy szellemi
állapotáról biztos képet óhajtanak magunknak alkotni, csak az ily-féle
helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő
mindenkor komoly arcza s a kutató, átható tekintet, melylyel minden
ujonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel
megmaradt emlékezetemben.
A szakállról s öltözetről következtetnek a pipa, pipaszár és csutora
minőségére, melylyel a belépett idegennek szolgálniok kellend. Ha
társalgása és modora jó benyomást tesznek, a jelenlévők mindannyian azon
vannak, hogy a vendég kinek-kinek saját pipájából is szijon egy-kettőt.
A visszautasitás illetlenségnek tartatik, sőt gorombaságnak vétetik, ha
a nyálka és hab boritotta szopóka letöröltetik. Egy baráttól undorodni,
bűn, s valamint a közép-ázsiaiak kölcsönösen lenyalják egymás ujjait,
ugy fogadja el a török, minden habozás nélkül szomszédjának átnyujtott
pipáját. Sokan még utazás közben, lóháton sem tudnak megválni a
szeretett pipától, akár gyorsan kénytelenek lovagolni, akár nem. Ha az
ily lovaglót szemléljük, a mint a kerek szopókát ajkai közé szoritva,
tüzes paripáján tova száguld, önkénytelen eszébe jut az embernek, hogy
bizony az illető nem kevéssé veszélyezteti fogait; a tapasztalatlan nem
is menekülne teljes számu fogsorral az ily kisérletből. De törökök és
arabok, sokkal inkább megszokták e dohányzási módot, semhogy baj érhetné
őket, s valóban bámulatra méltó az ügyesség, melylyel lovaglás közben a
pipát megtöltik, meggyujtják s azt kezükben tartják a nélkül, hogy egy
szál dohányt elszórnának.
A szegény, örök nomádéletet folytató Kurd is hódol a nikotin növénynek,
mely általa egy vékony, lisztszerű minőségben használtatik s
nagyobbrészt Szuleimania és Rovandiz környékeinek terméke. A kurd dohány
levele hosszabb, de keskenyebb a rumeliainál s porhanyós természete
lehet oka, hogy többnyire csak igen ritkán található vágott alakban.
Kelet felé exportáltatik messze, Persia legbelsőbb provincziáiba, hol
leginkább Iran török lakosságánál van használatban; fanyar izű s igen
rosz szagu. Többnyire apró, rövid száru sárgaréz pipákból szivatik,
olyan kis eszközökből, mit Persiában mindenki használ, elkezdve a nagy
Khántól le az öszvérhajtsárig. Utóbbiak szenvedélyesen látszanak
ragaszkodni hozzá, s ha egy tenyeres-talpas öszvérhajtsár, csak rövid
ideig dohányzott is egy istállóban, a füst sürübb és erősebb, mint a jó
nagy számmal benne állomásozó állatok kigőzölgése.
Az üzlet, mely által a kurd dohány terjesztetik, igen kezdetleges.
Utazásaim közben, nem egy távol eső faluban, nem egy kóbor törzsnél,
hová bizonyára a házaló nem bátorkodik, mégis találkoztam a
dohánykereskedőkkel, kik gyapot, kecskeszőr, kész szőnyegek s több
efféléért adják áruikat cserébe. A haszonleső kurd, ki minden élvezetről
képes lemondani, még sem bir ellentállni egy-egy font dohány
becserélésének s habár semmi más nem képes őt vételre csábitani, –
dohánynyal birnia kell. A magányos juhász, ki néha napokig van távol
otthonától s nyájával a hegyekben kóborol, aligha őrzi jobban kenyerét,
sajtját vagy pénzét, mint rongyba burkolt kis dohány készletét. A
törzsfőnökök, kik vendégek jelenlétében az enyhébb török dohányt sziják,
egyedül maradva, nemzeti terméküknek adják az elsőbbséget. Meshed volt a
legtávolabb hely, a hol e dohányt találtam; általán véve csak ott
használtatik, hova a jó perzsa dohány nehezebben juthat el.