ugyanazok; ó-török és görög szokások vegyülékei, s a persiaiaktól
észrevehetőleg különböznek. Iránban, a tévhit szerint czivilizáltabb
izléssel biró országban, az asztalok és székek idegenszerü divata még
nem gyökerezhetett meg. Itt még a földre terülve élvezik az étkezést s a
különböző étkek finom török, vagy turkomán szőnyegekre, vagy pedig
jezdei nemez darabokra állittatnak s nem egymásután, hanem valamennyi
egyszerre tálaltatik fel a vendégnek. Az étkezők nem ülnek keresztbe
alávetett lábakkal, mint a törökök hanem sarkaikon guggolnak, s a
szokásos hegyes szögletbe görbedve, bizonyos gonddal hajolnak az étkek
felé, nehogy előre nyujtott hosszu szakálluk étel maradványokkal
érintkezésbe jusson. A balkezet gondosan ölükbe, vagy ruhájuk alá
rejtve, a jobbkéz egyedül működik, még pedig bizonyos kecscsel.
Az ember kedv és hajlam szerint a főtt vagy sült husok, a különböző
pilav-félék, zöldségek és czukorételekhez fog, a nélkül, hogy a háziur,
vagy többi éttárs izlése és választása által, befolyásoltatnék. Csak ha
már részint jóllaktak, szoktak a hosszú, körülfutó előteritő kendő után
nyulni, hogy egy vagy másik étel nyomát eltöröljék, vagy a készenálló
serbetedényből egy-egy enyhitő kortyot igyanak. Aránylag a tisztaság
jobban ápoltatik a török, mint a persa házban, s az asztalnál is
kitünik. Az előkelőbbrendü török, aranyhimzetü havlu-ját (asztalkendő)
nem gondnélkül használja, mig a persa csak egyetlenegy, hosszú perkál
darabot használ, mely valamennyi vendég térdein végig fut, s melybe
kezüket, szájukat és szakállukat törülik. Ugyanazon perkál darabba
göngyölittetnek a a netán fenmaradó ételmaradványok, hogy másnap ujból
feladassanak. A török, ebéd előtt és után gondosan megmossa kezeit és
szakállát, még a száj is erős szappanlével öblittetik ki; a persa
ellenben beéri egy-két csepp hideg vizzel, csak hogy a vallási
szabálynak eleget tegyen.
Távol Ázsiában, a moszlimvilág keleti határain, természetesen még sokkal
kezdetlegesebb az állapot, s már az Özbeg, Afghan, Turkomán és Kirgiz
nevek is elegendők lesznek arra, hogy az olvasó ezeknek festésében a
kecs vagy finomság vonásait ne várja. Az ezredéves iráni kulturába magát
beleélt néptörzsök erkölcseinek vagy szokásainak képe valóban semmi
vonzót nem nyujt. A középázsiai ugyan minden alkalommal és napközben
számtalanszor készen áll Deszturkhan-jával, (asztalkendő) minden érkező
elé teriti s bőven szolgál étkekkel is, de itt még a kanál is ritkaság;
az ujjak helyett az egész kéz használtatik, a szervéta helyett a kabát
ujja, vagy lebbentyűje s az egész asztal-étiquette a velőcsont csinos
feltörésére, vagy egy zsiradék tömeg kellemes átnyujtására szoritkozik.
– »Infandum iubes renovare dolorem! Valódi borzongás fut át, ha ez
étkezésekre visszagondolok, melyeket nemez sátorok alatt, vagy agyag
kunyhókban élveztem, s melyek vágyaimat felébreszték az egykor nem épen
kedvelt török vagy persa ebédek után.
Az asztalszokásokat ezennel leirtuk, s már most nagyjában az élelmi
szerekről akarunk szólani. Az Ázsiai szárazföld egész széltében,
Khinától az Ádriáig a főhelyet kétségtelenül a rizs foglalja el, s
készitése módjának változatai ép oly számosak, mint fogyasztóinak
osztályai. A közép-ázsiai as vagy pilau, már magába véve is több egyes
ételnek vegyüléke, mert rizsból, sárgarépából, száritott szilvából és
husból áll, természetesen nagy adag juhzsir hozzáadásávál. Ezen étel a
turáni felvidékből származik, onnan az afghánokhoz jutott, minek
következtében Őzbeg-Pilaunak is híjják, s ezektől végre átment a
persákhoz, kik Afghan-pilau-nak nevezik. Ez aztán a rizskészitésnek
földrajzi határa. Persia nem keveset tart nemzeti szakácsmesterségére s
csakugyan egész lajstromát birja a különböző csilau- és pilau készitési
módoknak, bár az első inkább csak alkátrészül szolgál a sokféle hus és
tej étkekhez. Ezenkivül a persa még vörös, barna és sárga piláu-okat
ismer. Egész provincziák vannak, hol a rizs a kenyeret helyettesiti, a
főtt rizs az utazóövben hordatik, sőt még a lucullusi lakoma sem
képzelhető nélküle. A persiai határtól nyugotra, ez élelmiszer
fontossága feltünően csökken, mert bárha Törökországban sem hiányzik a
rizs egy étkezésnél sem, még sem szabad elfeledni hogy itt a pilau-tál
csak befejezi a lakomát, mig a távol Keleten a főszerepet játszja minden
étkezésnél. A pilau, a nép nagy részénél még ma is nagy kedveltségnek
örvend; azonban előkelőbbek, kik már jóllaktak egyéb ételekkel, csak
néhány kanálnyit vesznek belőle.
A rizs után zöld főzelékek és hüvelyes vetemények következnek első
sorban. Ezek többnyire a nálunk is ismeretes fajtájuak, néhány apróbb
tök fajokat, a bamiát és patlidsán-t kivéve. Törökországban gyakran 6–8
tál különböző főzelék kerül az asztalra, s ott igen izletesen is
készittetnek; Persiában azonban, európainak élvezhetetlen módon sütnek,
főznek. A persa sokféle zöldséget nyers állapotban szokott elkölteni,
melyek közt uborka, hagyma, tormasaláta s mások első helyen állnak.
Közép-Ázsiában és az Afghánoknál keveset használtatnak a főtt zöld
termékek, de annál nagyobb mennyiségben költetnek el nyersen. Nem szabad
megfeledkeznünk a dolma nevü sokféle töltött főzelékekről sem, melyek
közül Törökországban az ugynevezett Ialandsi-Dolma (a hamis töltelék)
kiváló csemegének van elismerve. A szokott marhazsiradék helyett, az
olajbogyók finom olajával készittetnek, s minthogy hidegen eszik, vadász
parthiekon, s a szabadba való kirándulások alkalmával a főszerepet
játszák az ambuláns hideg konyhában.
A husféléket már csak harmadik sorban emlitem; sem minőségre, sem
készitésmódra nézve nem képes amaz erősitő hatásra, melyet nálunk
Európában gyakorol. Rendesen juhhust esznek, s a legritkább esetekben
marhahust, mely csak Persia alsó néposztályai s nehány szegényebb
középázsiai nomádok által használtatik rendes élelem gyanánt. A keleti
rajongó dicsérettel szokta kiemelni a karaman- és kivirrsik juhfajok
husának előnyeit s valóban nem hiába, mert az csakugyan kitünő, ámbár
távolról sem oly tápláló, mint a marhahus s oly puhára főzetik és
süttetik, hogy csak ugy szétomlik a szájban. Magától értetődik, hogy az
apró marha sem vettetik meg, azonban készités módja, a hiányzó lé-félék
folytán, nem épen izletes az európai inyencz szájának. A legismertebb
hus-étkek a következők: a jahna, (egyszerüen főtt hus hosszu lével;
kebab, vagy sis kebab) nyárspecsenye, nyársra fűzött apró husszeletek,
kijma (vagdalt hus) s több alsóbb rendü husfélék, melyeknek
névsorozatával a keleti konyha netaláni barátai, az 1859-ben Londonban
megjelent török szakácskönyv utján, megismerkedhetnek.
Csaknem megfeledkeztem volna a törököknél tatliliknek s a persáknál
sirini-nek nevezett édességekről, melyek nélkül nem gondolható még a
legközönségesebb étkezés sem, minél kevésbbé tehát lakoma. A helva
(rizslisztből és czukorból készült étkek) végtelen mennyiségü
változatban létezik, melyek ugy szinre, mint illatra nézve a
legkülönbözőbbek. Nem kevésbbé változatos a börek lajstroma, oly
tésztanem, mely a nálunk ismeretes barátfülre hasonlit, s többnyire
spinót-tal töltetik meg. Kiváló kedvelésben részesül a baklava, egy
zsiradék és czukor áztatta tészta, melynek elköltésében a török gyomor
valóságos csodákat mivel. – A persa édességek valamivel élégánsabb
alakkal birnak, s egy különös tészta nem, a rahat-lokum (torok-kellem)
készitésében, annak idejében egy Hadsi Bekir volt hires, kinek
gyártmányai nagy mennyiségben Európába is szállítattak. A persiai czukor
nemük Törökországban, Arábiában és Egyptomban rendkivül kedveltek. Az
érkező vendégnek, a nap ünnepelt hősének, mindenkinek, a kinek
gratulálnak, egész czukorsüvegekkel kedveskednek ajándokul s a hosszu
fatáblákon (gondsa), melyeken lakodalmak alkalmával a szolgaszemélyzet a
nászajándékokat viszi, több tuczat czukorsüveg magasodik ki. Még a
szerelmi nyelvben is nagy szerepet játszanak a festett czukornemük, mint
a különböző vágyak és szerelmi ömlengések tolmácsai, s valamint a
complikált virágnyelvet, ugy a czukornyelvet is jól kell tudnia annak,
ki hóditásokat akar tenni a bel-ázsiai világ szépei között.
Legyen megengedve nekem, rajzaimnak ezen részét nehány általános
észrevétellel fejezhetni be. – Az étkek és edényekbeni fényüzés, mely
természetesen nagyon különbözik attól, a mit mi ezalatt érteni szoktunk,
az ujabb korban Keleten, hol minden hanyatlásnak indult nagyon
alábbszállt. A középkorban határtalan vendégszeretet uralkodott a
nagyoknál és hatalmasoknál s végtelen kiséretük természetesen megfelelő
konyhaszemélyzetet és felszerelést, valamint hallatlan mennyiségü élelmi
szereket igényelt. A krónika oly herczegekről szól, kiknek
napi-osztaléka, több száz darab vágómarhát, több száz mázsa zsiradékot,
sőt több száz mázsa füszert igényelt. A nagy Szamanida által legyőzött,
utolsó Szafaridáról egy erre vonatkozó, jellemző adomát beszélnek. E
herczeg, kit az elveszett csata napján elfogtak, egy közkatona által
sovány estebédet főzetett magának egy szüknyaku bögrében. Midőn az étel
elkészitve hülés miatt a földre állittatott, egy éhes kutya oda
sompolygott s fejét az edénybe dugta, minthogy azonban fejét többé ki
nem birta huzni, ijedtében bögréstől elszaladt. E furcsa jelenetet
megpillantván, a herczeg hangos kaczajra fakadt. »Az Isten szerelméért,
kérdék tőle, mi indithat mostani helyzetedben ily vidám nevetésre.« –
»Nézzetek oda,« felelé a herczeg. »Még ma reggel jelentést tett nekem
intendánsom, hogy konyhakészleteim továbbszállitására alig lesz elegendő
300 teve; s ime most egyetlen kutya is elegendő reá, hogy edényt és
ételt elhordjon. Nem sajátságosak-e a sors szeszélyei! –«
Keleti történetirók, ugyszólván hihetetlent beszélnek némely történelmi
nagyság asztali pompájáról. Ünnepélyes lakmározásaik alkalmával, a sült
juhok, lovak és tevék százával, s a méz és tejföles hordók egész
végtelen sorozata bocsáttatott a vendégek rendelkezésére. Állitólag
legmesésb pompát és fényt láttak Timur, a persiai Szuleiman Sah, s
nehány török Szultán idejében. Ha e leirások csak némileg közelitik is
meg a valóságot, akkor az ujkori hasonló törekvések, mint például az
Abdul Medsid által 1857. s annak ídejében egész Európa által bámult
negyvennapos ünnepély, a hajdani, határt nem ismerő fényüző pompához
képest, nyomorult silányságnak tünik fel. Pompaszeretetük hirét már
elveszték a törökök s belőle csak az étkezésben való mérséketlenségük
maradt fenn. »Az arab eszik, mig jóllakik, – a török, mig megpukkad,« s
ha tapasztalataimnak hiszek, e példabeszéd nem indokolatlan, azonban
nagy ellentétben áll azon szép négy-sorossal, melyet Fuad pasa, a kor
legszellemdúsabb töröke, gyönyörü kalindschiai villájában, ebédlőjének
falára iratott nagy arany betükkel. E négysoros, mely Ali khalifa
tollából eredt, igy hangzik:
La takun bil ejsi medsruhuul fuad
Inn er rizk min al Allah kerim,
Kun ghani al kalb v’akna bil kalil
Mut fula tatlub maasan min laim.
Ne kinozd szivedet az élelem miatt,
Hisz az Istentől a kegyelmestől ered,
Bizzál s remélj s kevéssel érjed be mindig.
Halj meg! de eledelt aljas embertől ne kérj!
Tivornyázás.
Este van, ama csodaszerü, enyhe őszi esték egyike, melyeknek édes bája a
Boszporus partjain eltörölhetlen emléket hagy hátra a szemlélő szivében.
A leáldozó nap bucsuzó sugarai mágikus világitásban tüntetik fel Rumeli
Hiszar festői romjait, s elmosodó rózsás fényt borit Abdul Medsid
átellenben fekvő nagyszerü nyárilakára s egy egész sor »jali«-ra,
Kanlidsián, Csibuklu, Hünkiar-Iszkeleszin túl egész a lejtősen emelkedő
beikozi kastélyig. Andalitó csend terül el a hegyeken, a légkörön s a
napon át friss poiráz- (északi szél) által ringatott Boszporus sötétkék
hullámain. Kajikdsi-nk (gondolavezetőik), kik sugár sajkánkat a szerail
csúcstól egész a kandilli-i folyamrohamatig egyenlően hatalmas evezéssel
előrevitték, némi nyugalmat engednek maguknak s a lengő, hófehér
patyolat ingujjal forró homlokuk verejtékét törülgetik. A sajkában ülők
is, főnököm, két pecsétőr, egy titkár és más kisérők, mélyebben szedik a
lélekzeteket s gyönyörködnek az edző, frissitő levegőben, mit Boreas apó
a távol Északról küld, amaz éghajlatról, mely máskor ijesztő rémképekkel
tele, Stambul mai urainak egész éven át zsiradékot szerez ételeikhez[2]
és éltető légáramlatot idegzetök számára. – A mint igy elvonulunk
ladikunkkal a kecses villák kertjei és nyitott ablakai mellett, számos
ismerős pasát, efendit vagy beyt pillantunk meg, nyári bundájába[3]
burkoltan, a diván egy zugában guggolva, mig egész figyelme egy előtte
álló tálra összpontosul, mely több kis palaczkot, kis poharat és apró
tányérkát tartalmaz. Nemsokára megérkeztünk az iszkelle-nel (kiszálló
hely) hol fehér s fekete szolgák a sajka érkezését várják, a pasát
szeliden hóna alatt fogják, a partra segitik és kimért léptekkel a
háziurat a hosszú előcsarnokon keresztül, egész a hárem-függönyig
kisérik.
Ezalatt a szolgák a szelamlik egyik termében felállitották egy vagy több
tálban mindazon tárgyakat, melyek a csakmakhoz, (dőzsöléshez)
szükségesek. Eredeti jelentősége szerint ennek tulajdonképen csak egy
kis falatozásnak kellene lennie a mesterséges étvágy gerjesztés
czéljából; félig meddig ugy müködve mint a zakuski az oroszoknál s az
absynth a francziáknál. Ennélfogva az egész kis arányban van tartva. A
viz és rakiüvegek csak félig töltvék, szintugy a kis porczellán tálak,
melyeknek tartalma csak minőségére nézve meglepő. Az t. i. apró
kenyérszeletekből, endivia salátából, hideg angolnából, heringből,
füstölt nyelvből, hideg pecsenyeszeletekből áll, melyek pisztácziákkal,
sült borsóval, mogyoróval s számtalan édes csemegével vannak körülrakva.
Ezek az általános meze (nyalánkság) név alatt szerepelnek, s arra
számitvák, hogy ivásra ingereljenek s a dőzsölés örömeit emeljék. A be
nem avatottnak ezen előétkezés inkább ugy tünik fel mint a lakoma maga s
nem mint annak előjátéka s sokakra e nyitány csakugyan oly hatást tesz,
hogy az előadásra magára képtelenné válnak; azonban ez régi szokás s
minél többféle tál szerepel a meze-nél, annál nagyobb élvezetet várnak a
tivornyázásból.
Az imént emlitett salonban (a szelamlikban), ezalatt a férfivilág
összesereglett – a házhoz tartozók kék, violaszin, sárga vagy zöld
bundákba burkoltan, az idegen vendégek a szokásos szetrikban – s a
rangszerinti szabály szerint helyet foglalt. Mély csend uralkodik. A
társaság bádgyadt szemekkel, fáradt tagokkal ül ott s a kimerültség
félreismerhetlen jeleit tünteti fel, vajjon a magas Porta fárasztó
hivatalos munkái következtében-e, vagy pedig a hosszas lustálkodás és
folytonos kávé szörpölgetés által előidézett blazirtság folytán, – azt
nehéz volna elhatározni. Elég az ahhoz, az urak fáradtak s a kör
legelőkelőbbje által adott jel után, mely a »gelszin,« (rákezdhetjük!)
kiáltástól kisértetik, a társaság az első poharat ajkaihoz emeli. A
jelenlévő szolgák töltik be a pohárnok tisztjét. Az egyiknek egy pohárka
rakit nyujtanak egy fél pohár vizzel, a másiknak valamely meze-tállal
szolgálnak. Különös mohóságot mutatni ez alkalommal nem illő. Ennélfogva
bádgyadtan lehajtott fővel s félve kinyujtott karral nyulnak a
felajánlott tárgyak után, komolyan szörpölgetik a szeszes italokat s
azután ép oly kényelmesen visszahanyatlanak a ruganyos párnákba. Ezen
eljárás két-háromszor ismétlődik egymás után. Ezalatt az italok
megtették hatásukat s mintha valami rejtett tüz a villany gyorsaságával
ragadta volna meg a jelenlévőket, kéz, láb, fej gyorsabban mozdul, a
szem merészebben néz körül s nyilván uj gyönyörrel szemléli a lélekemelő
látványt, mit a nap lemente a Bosporus partjain nyújt. »Szemüvegeden
keresztül,« mondá egyszer fülem hallatára egy török egy európaihoz, nem
tanulod meg soha méltányolni a mi Bogazicsink (Bosporus) szépségét;
uram, tégy helyébe két pálinkaüveget, azok látásodat felelevenitik és
mindent kétszeres fényben s ragyogásban fognak feltüntetni.«
A borozgatás első negyedórája elmult s a kép némileg megváltozott. Az
alárendeltek, kik remegő félénkséggel foglaltak helyet felsőbb valóik
körében, lassankint kibontakoztak a tartózkodás lánczaiból, melyek
helyeiken lenyügözve tarták. Már nem várják be a szolgákat, hanem
sajátkezüleg nyulnak a poharak után s a főnök szemét keresve, s annak
nyájas biztató tekintetével találkozva, a szolgák eltávolittatnak, s ők
magok vállalják el a ganyméd háládatos szerepét. Nyilvánulhatna-e még
jobban az alázatosság, mintha N. N. titkár vagy osztálytanácsos
főnökénél elvállalja a szolga szerepét? Az efendikéztől nyujtott poharak
hamarabb hajtatnak fel, hogy az udvariast ne soká kelljen váratni, a
társaság egyre élénkebb lesz e foglalatosság közben s a vendégkoszorú,
mely eleinte a legilledelmesebben s mély csendben egymás mellett ült,
egyszerre megbomlik: Apraja nagyja tarka-barkán ül vagy áll – a
borozgatás második stádiumába ért.
Már a harmadik negyedóra ütött. A szolgáknak már nyoma sincs többé, csak
időnkint felmerül egyik-másik hogy a gyorsan megürült raki-üvegeket az
éléskamra haszirlik-ából (nagy edény) ujból megtöltse, vagy a
meze-tálakat megrakottakkal váltsa fel, – külömben azonban a társaság
egyedül hagyatik, mert a jókedv hullámai még erősen emelkedőben vannak s
a decórum fenntartása kedviért kivánatossá vált a zártkörüség. A ki a
borozgatás ezen időszakában az ivók közé lép, rendkivül meg lesz lepetve
a hivatalos szinezetü s külömben oly áthághatatlan válfalat képező
ridegségnek teljes eltünése által. Az alárendelt, ki rangja s rendje
szerint máskor a szobába lépve, leirhatatlan zavarral tekint körül, az
ülőhelyek utólsóját szemeli ki s szüzies félénkséggel ereszkedik le
annak legvégére; ki soha sem mer hangosan beszélni, ölébe összetett
kezeivel mint valami áldozat áll felsőbbvalójá előtt, most egész
fesztelenül ugyanazon divánra ereszkedik le, az utóbbi mellé. A
jelenlévők kabátjai nyakig felgombolvák, a fez vagy turbán félre van
tolva, a neki tüzesedett arczban a szem lángokat szór, a beszéd
fékezetlen, s nem úgy mozognak többé mint a nyugodt, meggondolt keleti,
de inkább mint a feldühödt, szenvedélyes nápolyi. »Raki dafi meraki,«
vagyis, Raki, te gondüző, igy énekli meg a rakit az arab, s ezen
elnevezés igen találó, mert ki birná leirni a mindennapi élet mennyi
gondját és kinját, mennyi félelmét és haragját, mennyi gyülöletet és
irigységet, hány aggodalmas perczet a diplomatikai irat vétele előtt,
fennhéjázó követségi hivatalnokok s török nagy urak mily kétségbeesett
csalódásait temette már el ezen apró raki poharak irgalmas nedve.
Itt-ott e borozgatásokat valamely zenemüvész előadásaival élénkitik meg.
A Kanun a mi czimbalmunkhoz hasonló hangszer századok előtt a török és
persa előkelő-világ salon hangszere volt s mai napig fenntartotta
uralmát. Mit mi müvészi előadásnak nevezünk, azt Keleten takszim-nak
hiják; nagy szellemi élvezetnek tartják, s bizonyitja ezt a mély csend
is, mely az első hangok felhangzását nyomban követi. Ily perczekben soha
sem tudtam eléggé csodálni a zene végtelen hatalmát. A müvész a szoba
egyik szögletében a földön ülve, előjáték gyanánt mélabús szivreható
hangokat csal ki elbájoló hangszeréből. A hallgatóság halálcsöndben
élvezi a meginditó, édes-büvös dallamot, csak olykor-olykor hangzik fel
egy-egy elnyomott sohaj s egy reszkető oh! oh! hal el a szinte
hallgatódzni látszó mozdulatlan légben. Némelyek könyekre fakadnak,
hangosan zokognak mint a gyermekek s mi legcsodásabb: a hallgatóság mély
felindulása a müvészre magára is átmegy s forró könyek közt folytatja
dalát és játékát. – O ti boldog, örökké feledhetetlen órái ifjukoromnak,
midőn egy ismeretlen világot s idegen embereket bámulva leirhatatlan
elragadtatással élveztem e jeleneteket!
Ez a felmutatott képnek egyetlen költői oldala; ezen kivül azonban, a
szemlélő egyedül csak sötét árnyakra és visszataszitó alakokra akad,
mert a tivornyázás, a falatozás ártatlan megnevezésével szépitve,
gyakran órákig folytattatik s a túlságosan élvezett szeszes italok
legundoritóbb következményeit vonja maga után.
Az olvasó kegyesen meg fog róla emlékezni, hogy a társaság még vacsora
előtt van, s minthogy a szolgaszemélyzet, mindenféle positurákban
guggolva vagy ülve, már nagynehezen várja az estebéd felhordására szóló
parancsot, nem csoda, ha időnként valamelyikük a halkal szétvont
függönyhasadékon keresztül a terembe pislant, avagy ásitással és
sóhajokkal ád kifejezést végtelen unalmának. Azonban ezen esti
mulatságok két-három óráig, sőt néha éjfélen túl is tartanak. Félig vagy
egészen részeg állapotban, a társaság végre asztalhoz ül, hol étvágy,
kedv, sőt néha öntudat nélkül tele tömi a gyomrát. Vacsora után az ágyat
keresi fel az ember, de álomra csak a vizes palaczk gyakori használata
után tehet végre szert, s habár a törökök állitása szerint a ráki ivás
távolról sem oly kártékony mint a borivás, a dőzsölők mégis csaknem
kivétel nélkül; mérsékletlenségük szomorú jeleit hordják magukon. A jó
efendik már idő előtt vénült, bádgyadt kinézéssel birnak, a raki oka
annak, hogy idegzetök oly hamar felmondja nekik a szolgálatot, s szinte
a rakinek tulajdonitható a szellemi érintkezés ama halvány szikrájának
kialvása is mely régi időkben, a két nem elválasztása daczára, a török
társaság összejöveteleit felszokta volt villanyozni.
A mily messzire terjed a török nyelvü nép, s a meddig elhatnak a török
szokások s törvények alatt álló társadalmi viszonyok, a pálinka kiváló
előszeretetben részesül, ámbár az ottoman császári birodalomban több
kitünő borfaj termeltetik. Azt állitják, hogy a bor fejfájást okoz; de
ez csak kifogás s a bor mellőzésének egészen más oka van. A bort t. i.
»sarab«-nak hiják, s miután a próféta az utóbbinak élvezetét a korán
több helyén különösen megtiltja, az akkoriban Nyugat-Ázsiában még
ismeretlen rakit azonban nem is emlité, a Szunniták különösen
előszeretettel használják fel e nyelvészeti kibuvót s ily módon bün
nelkül vélik magukat átadhatni a szeszes italok annyira kedvelt
élvezetének.
A siita Persia máskép gondolkozik és cselekszik. Itt a venyige tüzes
gyermekének előszeretettel hódolnak. A boroskancsó, borosüveg és
borospoharak, országszerte használt kifejezések, ámbár másrészt a bor
itt is az isteni lelkesültség előidézésére s a mámor vallási rajongásra
alkalmasnak tekintetik, a mely által legkönnyebben emelkedhetnek a
valódi isteni szeretethez. Hogy mikép hozható egyhangba az istenszeretet
az istenkáromlással, nehezen érthető s mégis tény, hogy p. Khejjam, a
mohammedán világ e kitünő költője egyik rhapsodiájában erősen neki megy
a nagy Allahnak. Egy este, midőn ezen iró házának tornáczán borozgatott,
s egy szélroham váratlanúl feldönté s eltöré boroskancsóját, haragjának
a következő, istenkáromló versben adott kifejezést.
Ibriki mej mera sikeszti Rebbi!
Ber men deri eîsra bebeszti Rebbi!
Ber khak berikhti meji nabi mera,
Khakem bedihen! meger tu meszti Rebbi!
Boros kancsómat eltöréd oh Isten!
Üdvöm kapúit zártad be oh Isten!
A földre öntéd üdvhozó borom
Bocsáss! becsiptél tán te is oh Isten!