Nem az.
Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs
későn, de nem akart.
Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó
zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet
ide-oda.
Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.
– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.
Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és
nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az
ujságjában. Aztán tovább bujta.
Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott
van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.
Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.
Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a
kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a
bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva
halkan szólt:
– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?
Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig
egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.
És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett
belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony
utánozta ezt a zökkenést:
– Traramm, traramm…
Igy fog ez zökkenni estig.
Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az
ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész
éjszaka töprengett.
És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt,
finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege
fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…
*
Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik.
Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.
Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju
öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.
Igen, ugy lesz, mint a novellákban:
– Lili…
– Anyám…
Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a
kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind,
ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele
a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak
mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…
Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az
állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az
öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az
ifjuság.
Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott
leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.