Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők
mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az
ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb
sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos.
De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken
sipol a csősz hosszan, bántóan.
– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.
És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket
rajzolják.
Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És
borzongat a szél.
– Megjöttem.
Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság.
Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.
– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…
– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz,
ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad
gyermekem. Hüvös van odakint.
Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A
hegyek peremén piros vonal.
– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha
kell.
– Nem alszom, anyám.
Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton
szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A
kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg,
zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.
Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány
se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.
Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik,
fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a
hang lüktet a sötétben,
Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a
fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most
sötét van és szomoru az ő öreg szive.
Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről
megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a
kopott téglára az eresz alatt.
Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt
tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember
a szivekben.
Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a sötétben.
Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek,
kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét,
nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:
– Tili-tili mamuka…
Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón
iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:
– Mama…
Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és
suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a
nagylombu akácok.
– Mama…
Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a
kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát,
mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és
onnan nyöszörög mint ötéves korában:
– Mama…
Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az
eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha
többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.