Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár.
Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.
De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is
gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a
zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.
*
Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam
először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy
félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is
hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján
átlopózott a fény, olyan pirosságot vont az arcára, mint aminő az
egészséges őszi baracké.
Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a
leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék
kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött,
valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.
Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó
rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.
Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos
mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü
kis veréb.
Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott
csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője
sugdosott neki.
És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis
vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. Budán kiszállottak, és
láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.
Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a
cipőcskéje…
Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság
verőfényét hagyta maga után.
*
És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke,
csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak
nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében
csillogott a permeteg.
És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő
alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a
kis öcscse, ugy hasonlitott rá.
Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős,
selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az
egyik utána is eredt, és én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is
annyi joga volt utána menni, mint nekem.
Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos
kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.
Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi
lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik
őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…