*
Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az
égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik,
egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.
Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint
bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a melegbe,
majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az
arcukon, csillog a szemük és köhögnek…
Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne,
bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos
kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.
Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény
vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat,
széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány
osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.
Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.
Oda is jött és mosolygott:
– Tetszik?
– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik
azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér
nyakkendő. Mulattak a kis Éván, ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták
a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle
virágot.
Hozzám jött:
– Tetszik?
Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem
látom. Előbb beszélek vele.
– Évának hivják, ugy-e?
Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:
– Honnan tudja?
– Csak tudom.
Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan nézegetett.
– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová
ment?
Elpirult. Aztán álmodozva szólt:
– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…
Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő
szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha
felelősségre vonnám:
– És őhozzá ment akkor?
Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke haja:
– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer
velem igy beszélni?
Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz
vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta,
ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele
beszélni?
Csöndesen szóltam:
– Hát legalább adjon egy virágot.
Dacosan felelt:
– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg, itt marad.
Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:
– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet
kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért
mert én keresem a pénzt… én keresem…
Sirt.
Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek
közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.
És éppen énvelem beszélt igy.
*
Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy
elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…