A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is
megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár!
Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól
viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is
megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca
porában!…
Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte
magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta –
szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a
jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni
azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy
király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába,
ingyen valakinek egy krajcárt ad!…
Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal,
törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott
diurnista lehetett.
De hát miért jár gyalog egy ilyen gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss –
tévedés lett volna?
Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást
vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek.
Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a
nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy
figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az
ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat
görcsösen szoritotta a zsebére…
Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén.
Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és
benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy
még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…
Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép
ostromállapotot?
Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán,
hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először
egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott,
hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A
kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett.
Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és
abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a
merre a gazdag ur elment…
Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.