Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig furcsa ideái
vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek kutatásközben megdobban
a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén, amikor lajstromba akarja
szedni az analizált lelkeket, mindig sirva fakad, mert az egyikről is,
másikról is édes emlék marad a szivében, amelynek a jóleső melankóliáját
olyankor élvezni szokta.
Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis doktorné,
aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett a témába.
Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü, szöszke kis fiának a
kezét és körülvezette a kertben:
– Köszönj szépen… előbb a néniknek!
A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte a kis
mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan, csöndesen tette
be a verandaajtót.
– Már alszik szegény… Annyit futkározott egész nap…
És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk, nekünk,
agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki pedig nem volt
nagy barátja a családi jeleneteknek.
A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a limonádéjában
és igy szólt:
– Igaz! Hol is hagytuk el? Az apácák…
– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy
folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én véleményem
az…
– Nos, mi a véleménye? – kérdezték az asszonyok.
– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az apácáknak nem
kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca itt künn az
életben is. Ha megvan benne az a rajongás, az a mélyenfekvő, külső
jeleket nem kereső szent érzés, ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba
megy, itt künn is lehet apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy
gyöngeségükről tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába,
mert félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak
férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe.
Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon gyöngék
az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes, erőszakos
dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy anyától…
– Régi dal… zugták az asszonyok.
– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak arról
beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra, emlékköve a
nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha én levágnám a két
kezemet, hogy ne lophassak…
Erre aztán már fölzugtak az asszonyok.
– Hohó! Ejnye!
A doktorné finom szopránja belecsendült az általános ellentmondásba.
– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom bizonyitani,
hogy nincs igaza.
– Halljuk!
– Egy történettel fogom bebizonyitani, egy igaz történettel…
Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát, s
minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé, hogy egy
szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.
És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot lopva
közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke felhő mögé,
a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett beszélni a
doktorné:
– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek benne
részletek, amelyeket el fogok hallgatni…
– Az nem járja – szólt Szilveszter.
– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova már öt
esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban, akiről igen
sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is volt bele. Az
egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki akarta inni miatta.
De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi, rajongó apáca volt, igaz
menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette tőle a morfiumot és
megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az, akivel meg fogom cáfolni a
maga elméletét, Szilveszter.
Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt,
beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi eset,
amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte volna a
halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy szerelmet, ezt a titkok-titkát,
ezt az édes-bus, reménytelen érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont
őbelé nem szeretett volna… Mert, amint mondtam, azt állitották az
apácáról, hogy nagyon szép volt.
És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon szerették
egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca kötelességtudásból, a férfi
a szent lány iránt való tiszteletből. Csak néha, amikor dolguk volt
együtt, érezték, hogy nagyon de nagyon szeretik egymást.
– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az ötös
terembe.
– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna mind a
kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem volt közönséges
lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái. Elhatározta, hogy kilép a
rendből, a felesége lesz a doktornak és – mégis apáca marad. Látja
Szilveszter? Hallja? Apáca marad az életben is, anélkül, hogy levágná a
kezét.
És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján nagy,
szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a férjét, a
gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a férfi is
ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után elutaztak, de azt
senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott az apáca-menyasszony
és éppen az ellenkező irányban elutazott az anyjához. A férje meg
Olaszországba ment képeket nézni. És két hét mulva ott találkoztak azon
a kis állomáson, és a férj hazahozta az apáca-feleségét ugy, ahogy
elvitte. Mert rajongó volt az apáca és egyesiteni akarta az életben az ő
két mélységes nagy szenvedélyét, a fehéret meg a pirosat. És ne higyje,
Szilveszter, hogy azért váltak el az első állomáson, mert a lány félt
önmagától! Nem. A férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi
tisztelet és szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon tőle. Csak
azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a világ
két fehér léleknek a rovására?
És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában aludtak… És
a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban. A földön aludt, a
kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az apáca rajongó volt és nem
félt önmagától. Nem vágta le a kezét, Szilveszter.
Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr lélek volt,
ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét is érezte annak,
hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az apácaruháját… Magára
vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a fejére tette a szélesernyős
fehér főkötőjét, a kezére füzte az olvasóját és odatérdelt a feszülete
elé… Tükör nem volt az egész lakásukban.
Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit szól a
fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is?
Szilveszter leverte a szivarjáról a hamut és gunyosan mosolygott.
– Nos, mit szól hozzá? – zugták kórusban az asszonyok.
– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép
asszony. Csókolom a kezét…
És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a doktornénak.
Aztán elhallgatott.
– No hát beszéljen! – türelmetlenkedett a doktorné.
– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja,
megcsókolom még egyszer a kezét…
– De hát mit akar ezzel mondani?
Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol a
doktornétól. Onnan beszélt:
– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem bocsátani, ha
udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani, hogy nem hiszem az
egész históriát…
A hölgyek méltatlankodni kezdtek.
– Csak nem hiszi, hogy hazudtam?
– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos háziasszony,
mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával. Miért nem ir
novellákat?
A doktorné elmosolyodott ezen a sok finom gorombaságon.
– Hát akarja tudni az igazat? Akar bizonyitékokat?
– Természetesen…
– Nos hát, Szilveszter, én vagyok az az apáca… Igaz-e Gyuri?
A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva
bólintott igent a fejével.
– Mondd becsületszavadra, mert másképpen nem hiszi el ez a…
– A becsületszavamra.
Egyszerre csodálkozó moraj kelt a társaságban.
Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett falovacska
feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé. Szilveszter fölvette,
lefutta róla a port és fölmutatta a társaságnak. Majd gunyos mosolylyal
szólt:
– Hát ez?…
És a Gyurica hálószobája felé intett a fejével:
– Hát az?…
A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult. Aztán
halkan, szégyenlősen felelt:
– No persze, aztán…
És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba. Odakünn a
kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.
Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és mint valami
diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,
A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A hold megint
előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha az egyik
elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán kórusban
cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a rózsák felől, az
akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte. Aztán diadalmasan, a
doktorné szégyenlős hangját utánozva szólt:
– No persze, aztán…