És hogy száguldott a vonat a mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a
katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt
a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb
levegő legyen.
– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk szakadtából.
A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a fejét.
Megint nevettek.
És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az
egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket
vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen
belepirult a dicsőségbe.
Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat
mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt
a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:
– Kiereszteni a madarat.
Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. Az ablakhoz ment vele és támolygott a
pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát
dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka,
kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.
Orditoztak, ujjongtak.
És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.
– Menj bele… majd ha fázol…
Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még
nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt.
A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.
– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.
A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.
Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami
csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a
hosszu utazás után.
Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.
És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már,
hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró
szepegés hallatszott.
Pierre sirt.