Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a _volt_
férje veszedelmesen beteg lett.
Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény
legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a
pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan
táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.
– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.
– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.
– A szeretője volt… vélték az asszonyok.
Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és
félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint
akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló
délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom
melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az
asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.
Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni
magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott
szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen
oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus
mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.
– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…
Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint
ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus
mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:
– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre
gondolni…
És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a
második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon,
előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos
boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott,
százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes
csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:
– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…
Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:
– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol
az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a
vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha…
sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával
szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a
vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a
lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy
szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!
– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni
önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában
is, de folytatsz csupán…
– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a
más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy
bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?
– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, –
hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a
szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?
– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai
valót…?
Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem
lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…
Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a
fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott
szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett
és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü
függöny…
És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az
ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:
– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a
hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki,
kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat;
megigazitom a párnádat, igy ni…
Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt
a párnát…