Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett
az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható,
lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket,
rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy
mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási,
nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok
konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig,
ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak,
szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette
határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait.
Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan
sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a
lángot.
Szilveszter megállott és megfogta a karomat.
– Hallja… pszt…
És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt
valami titokzatos neszre.
– Nem hallja?
– Mit?
– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg
a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne
egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja,
hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben,
megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia
a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a
világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy fényt, nagy
világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?
Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó
párákra, a fölszálló napkorongra.
– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és
megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy
miképpen született a hajnal himnusza…?
A hajnal himnusza.
Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok
előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük
mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra,
világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát
játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus
asszonyok.
– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?
És boldogan, táguló orrcimpákkal szivta a hajnali levegőt; bámult tovább
a napba, a ködbe, a bokrok közé.
Aztán egyszerre fölrezzent.
– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor
szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.
Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.
– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg
ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén
benne van a históriában.
Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy.
Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri
szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok
elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és
minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.
Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis
belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket
irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és
megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember.
Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.
Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt.
Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy
vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a
koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.
Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak,
mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon
szép volt.
Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött
és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét
és odaültek az első sorba. Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a
hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.
Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett
volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem
volna a boldogságtól…
Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót
megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.
Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az
arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az
utcára és ott már vártak.
– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.
– Helyes… hé, fiakker!
Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta, hogy:
– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a
friss levegő most… Hiszen nincs messze!
Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal
kellett kezdeni a beszédet:
– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok – szólt.
– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy szoktam.
– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.
Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket
szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá.
Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok
mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen,
még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a
karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:
– Szeretem.
Aztán vártam, hogy mi történik.
A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba
szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én
hallottam.
– Maga is?
– Igen.
– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.
– Nekem egy se kell.
– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?
– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…
Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem,
igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.
– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti
az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem
kell, mert az parasztos. Semmi…
– És mégis.
– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy csók?
És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a vágyat.
Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.
– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a
világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis
ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a
bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter,
gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok
elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból
egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki
szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos
ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?
Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:
– Nem.
És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a
mellett a csók mellett.
– Egy csókomért… Szilveszter, ön nem tudja, hogy milyen semmi az.
Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a
pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…
– Könyörüljön meg rajtam!…
– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én
olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az
ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a
tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha
elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az
asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész
életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is
élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi
hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre,
jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából
összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a
csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru
sorsát olvasva.
– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.
– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz
hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel,
sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki
annak adja a szivét akinek akarja…
– Tehát…
– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy,
mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom,
hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte,
elszáll…
– Nos?
– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok
dicsőségért… no vallja be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?
– Ezrekért… dicsőségért…
– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és
kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a
Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos,
szerelmes trubadúr…
– Nos?…
– Megcsókolom.
És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve
helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a
kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a
főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos
fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül,
szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…
*
No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor
költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb
kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy
megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk
ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az
eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig
hallgatóztam. Csönd volt.
És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha
keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli
stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan
álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy
egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel
feléje…
És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak,
amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a
vállamra illesztettem a hegedümet és ajkamba harapva, lehunyt szemmel
belekezdtem a hajnal himnuszába.
És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a
természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a
lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a
diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És
amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a
kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait,
mintha mondaná:
– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!
És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A
Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a
karcolás, csak a vonómat szorongattam.
Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog
is mosolyogni rajta, – hogy csak azért nem haltam meg, mert arra a
csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen
egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a
hiszterikusok szokása…
Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a
kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a
csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még
tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt
átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal
körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.
Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a
házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis
uton.
Ott vártam meg.
Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény
volt rajta.
– Jesszus, ki az? Szilveszter?
– Én.
– Bolond. A csókért jött.
Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.
– Igen. Azért.
Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az arcomat.
– Lesoványodott, Szilveszter…
– A csók?…
– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.
Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan
mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam
karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.
– No?! Mit gondol maga?…
– Az igéret…
Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le
kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott
álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt.
És beszélni kezdett tréfás komolysággal:
– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom,
ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is
tudják. Most meg fogja kapni a csókot.
És hirtelen megcsókolt.
Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és
elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak
éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok
előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott.
Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek
és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a
tósztjába:
– Hölgyeim és uraim…
A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a cigány
huzta.
Az én asszonyom pedig beszaladt a házba, hogy ott legyen, amikor a
pezsgőt fölbontják…
Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap
fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.
Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza mentem.
*
Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:
– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem
csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb
lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat
okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges
nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta…
Nagyon egészséges asszony volt…
Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila
és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.
– Menjünk haza…
A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött.
Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami
kétségbeesett akcentussal a hangjában:
– Kocsis!…
És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a
kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.
Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu
müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal
találkozik ebben az életben.