Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott,
ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve.
Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por
helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát,
megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen
válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a
csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a
másik festett előtte.
– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a
virágkehelybe…
Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a
világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt
és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten
tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud
mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai
tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban
a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan
tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette
volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.
Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához
simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.
Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren
tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz,
hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a
saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális,
de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos
láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja
őket…?
– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve
tartja…
Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája
alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan
egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s
végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e
őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…
Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán.
Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott
tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni,
amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.
– Nos, Magdolna… határozott?
És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a
pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta
a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának,
hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki
előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis,
minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője
nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait
és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:
– Igen… a tiéd leszek…