Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében.
Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a
férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül
arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az
asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először,
hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az
meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.
Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős
előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a
fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem
tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az
asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét
édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a
jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja
meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább
elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat,
amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv
bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden
lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:
– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a
világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt
mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak
– a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?
Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.
– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre,
amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom,
egész létem…
Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az
izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az
édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat
gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.
– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor,
amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…
Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul
felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak
ennyit mondott:
– Ki tudja, talán még nincs is későn.
Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy
mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a
józanságot…
– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.
A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.
– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az
urától és én…
– És ön?…
– Hát nőül veszem!
Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba,
amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:
– Azt értem, hogy _ön_ nőül vesz… de _te_…
És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.