a koczikba, kigajabitotta a szürét a nyakából s a szegre akasztotta s
csakis ekkor ösmerték el.
– No apjuk, kérdé az anyjuk, megjött kend, biz már ideje is, mert azt
gondoltam, hogy sohse látom többet, de mit is kapott kend a Bimbóért meg
a Csákóért?
– Ezt a darálót, válaszolt a szegény ember nagy immel-ámmal.
– No, ugy meg is ütheti a guta a kend dolgát, pattant fel az asszony,
jobb lett volna ha hét esztendeig itthon lógázta volna a lábát, mint ezt
a haszontalan darálót olyan messze földről, mintha bolondgombát evett
volna, ideczipelte!
– Ej, édes feleségem, jobb valami, mint semmi; mert ládd, ha magunknak
nem lesz mit őrölni, majd őrlünk másnak, mégis ha nem csurdul, hát
cseppen.
– De egye meg a fene a kend dolgát, most se tudok mit a fogamhoz verni,
nemhogy – – – – – – – –
– No, ha nem tudsz édes feleségem, majd lesz mindjárt. Derülj édes
darálókám!
S erre a szóra annyi étel és ital termett a szegény ember asztalán, hogy
fele is elég lett volna.
Az asszony csak ekkor szégyenelte el magát, hogy nyelveskedett; de ha
már asszony, hát asszony, üsse kő, hagy beszéljen!
A szegény ember, meg a felesége, meg két legény fia leültek az asztalhoz
s hozzá láttak az evéshez, mint a sáskahadak, s ettek ittak kedvükre.
Itt a szegény ember két fiának a bortól-e, vagy mitől, kedvük szottyant,
kiugrottak a ház földjére s ugy eljárták a kállai kettest, hogy csupa
gyönyörüség volt nézni.
– Ejnye, kiáltott fel az öregebbik, csak már czigány volna!
Erre a szóra a banya mellett rárántja a banda a muzsikát s ugyancsak
megczifrázták; ugyannyira, hogy még a szegény ember is kedvet kapott a
tánczra s ugy megforgatta a feleségét, ki már csakugy aprózta, hogy
jobban se kellett.
A szomszédok nem tudták a dolgot mire vélni, hogy még a szegény embernél
muzsika is szól, pedig azelőtt, ha csak az anyjuk nem primázott és két
fia nem kontrázott, hirrel se látták a vigasságot.
Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodtak magukban, mindig közelebb jöttek,
majd az ablakra, majd az ajtóra szaladtak, hát csak ekkor látják, hogy
egy sereg czigány ugyancsak huzza kézzel-lábbal a vonót, az apjuk meg az
anyjuk és a két fiu ugyancsak aprózzák és az asztal szinte görnyed a sok
drága étel s ital alatt.
– Jöjjön be komámasszony… jöjjön be komámuram… jöjjön be sógorasszony…
jöjjön be sógoruram… jöjjön be bátyámuram… jöjjön be öcsémasszony és igy
vége hossza nincs a hivogatásnak. A vendégek egyre gyültek és még is
teritve az asztal.
– Ejnye, kiáltott fel a szegény ember, be kár, hogy nem tágasabb a
szobám; mert ez a sok szép vendég egy kastélyban is alig férne el!
Erre a szóra a szegény ember viskója helyett olyan tizenkét
kontignácziós rezidenczia termett elő, hogy még maga a királyé is, fia
sem lehetett volna annak.
A sok uri népség, köztük volt a király is, ép arra sétált. Mi dolog ez,
mi dolog ez, tanakodtak magukban, hisz itt azelőtt szegény ember viskója
volt, most meg királyi palota s rádásul ugyancsak szól a muzsika, húzza
a czigány. Menjünk már, nézzük meg. A király legelől ment, utána a sok
uri népség, grófok, herczegek, bárók, királykisasszonyok és igy tovább.
A szegény ember pedig kiment eléjök, fogadja nagy szivesen az uri
népségeket, köztük a királyt s mindnyáját odavezette az asztalfőre, mint
méltó helyükre, a mely őket megillette.
Esznek isznak, aztán lakmároznak, hogy szinte egy kis lakzival ért föl.
A mint ott legjavában vigadnának, a királynak egy nagy pecsétes levele
érkezett, mit, midőn elolvasott volt, elsáppadt, elkékült; mert abban
meg volt irva, hogy a török-tatár nagy haddal közeledik az ország felé,
tűzzel-vassal pusztit s még az ártatlan siró-rivó portékának sem
kegyelmez, még azt is kardélre hányja, vérét a föld iszsza, húsát a
kutyával eteti.
Igy lett a nagy vigasságból nagy szomoruság; de ekkor előlépett a
szegény ember s azt kérdi a királytól:
– Fölség! hogy ha meg nem sérteném, nem felelne egy kérdésemre?
– S mi lenne az, szegény ember?
– Nem mondaná meg nekem, hogy az imént annak a nagy pecsétes levélnek
olvasására, mért halványodott el olyan nagyon?
– Mit kérded szegény ember, mikor ugyse tudsz a dolgon segiteni!
– Hátha mégis.
– No hát tudd meg és tudja meg az egész ország, hogy a török-tatár nagy
haddal közeledik országunk felé kegyetlen szándékkal, hogy még annak az
ártatlan siró-rivó portékának sem kegyelmez, mert még azt is kardélre
hányja, vérét a föld iszsza, husát a kutyával eteti.
– S mi lenne annak a jutalma, kérdé a szegény ember, ki az ellenséget
egy maga kiüzné az országból?
– Arra bizony, válaszolt a király, nagy jutalom és tisztesség
várakoznék; mert ha két fia volna, két leányomat adnám hozzájuk férjhez
a fele királysággal együtt, holtom után pedig az egész királyságot
öröklenék.
– No hát majd kiüzöm én az ellenséget egyes-egyedül.
De a király nem igen bizott a szegény ember igéretében, azért minden
katonáját összedoboltatta s ezekkel együtt maga is kiment az ellenség
elé.
A két ellenséges tábor már farkasszemet nézett, mikor a szegény ember
kiállott a két tábor közé s csak a botjának parancsolta:
– Üsd-verd édes botocskám!
S az az egész török-tatár tábort ugy össze-vissza verte, hogy életben
csak egyetlenegy embert hagyott hirmondónak.
Igy nyerte el a szegény ember a fele királyságot és a két szép
királykisasszonyt, kiket aztán két derék fiával összepárositván, hét
világra szóló lakodalmat laktak s még most is élnek, hogy ha meg nem
haltak.
Eddig volt, mese volt.
A KERESZTLEÁNY.
Abban az időben, mikor még az Isten anyja, Szűz Mária a földön járt, élt
e szomorú világban egy szegény ember, kinek annyi gyermeke volt, mint a
rostán a lyuk, mint a fán a gyümölcs; ugyannyira, hogy a legkisebbik
magzatjának, ki csak az imént látott napvilágot, keresztanyja sem akadt.
Ezért a szegény ember nyakába akasztotta a széles világot s elindult
ország-világszerte keresztanyát keresni.
A mint mén mendegél, egyszer egy fehérszemélylyel akadt össze, ki senki
más nem volt, mint maga az Isten anyja, Szűz Mária.
– Hová-hová szegény ember? kérdi az Isten anyja.
– Elmegyek keresztanyát keresni, mert a magam szülötte falujában már nem
kapok.
– Sohse fáradj, ha elfogadsz, leszek én.
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok az Isten anyja, Szűz Mária.
Igy lett a szegény ember komaasszonya Szűz Mária, ki, mikor a
keresztleánya 12 éves volt, elvitte azt magával, hisz ugyis maradt még
elég az Isten áldásából a szegény embernek.
– No édes leányom, szólt Szűz Mária, ne itt van tizenhárom szoba kulcsa,
tizenkettőbe bemehetsz, de a tizenharmadiknak még csak feléje se
szagolj, mert ott maga az öreg Isten lakozik. S egyéb dolgod nem lesz,
csak a tizenkét szobát söprögessed s tisztogassad, a tizenharmadikra
pedig nekem lesz gondom.
A leány elvette a tizenhárom szoba kulcsát s a tisztogatáshoz fogott;
egymásután sorba kiseperte a tizenkét szobát, de mikor a
tizenharmadikhoz ért, meg nem állhatta, hogy be ne nézzen a kulcslyukon,
hát egyszerre nagy világosság csapta meg, mitől a haja aranyhajjá
változott s látja, hogy az öreg Isten ott ül a sarokban lángos-lobogós
tűz között. A leány se holt, se eleven nem volt, annyira megijedt. Majd
midőn meglátta magát a szoba falában, mely ugy fénylett, mint a tükör,
észrevette, hogy a haja aranyhajjá változott, majd a kis ujjára esett a
tekintete, hát az is, a mint megcsapta a láng, meg volt aranyozva. Aztán
izibe mind a kis ujját, mind a fejét bekötötte, nehogy észrevegye a
keresztanyja, hogy a tilosban járt, pedig im itt jön rá szemközt.
– No kis keresztleányom, kérdé az Isten anyja, mi lelte az ujjadat, hogy
be van kötve?
– Hát izé izé… megvágtam.
– Mutasd édes leányom, vajjon nagy-e a vágás?
Mit volt mit tenni a szegény ember leányának, vagy akarta, vagy nem, meg
kellett az ujját mutatni, hát csak ekkor látja a keresztanyja, hogy az
csupa aranyos!
– No, ugy-e megmondtam, hogy ne merészelj bemenni a tizenharmadik
szobába, he! most valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik
szobában?
A leány nem szólt semmit.
– Még egyszer kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e a 13-ik
szobában?
A leány most se felelt.
– Még egyszer és utoljára kérdem, valld meg igaz lelkedre, benn voltál-e
a 13-ik szobában?
A leány harmadszor se felelt.
– No, ha néma vagy beszélő létedre, hát némulj meg!
És a szegény ember leánya azonnal megnémult, Szűz Mária pedig
csináltatott a számára egy olyan almáriomot, melyet csak belülről
lehetett kinyitni és becsukni, ebbe aztán beletette a keresztleányát és
egy nagy vadon erdőben kitette. De a leány, hogy hogy nem, még se halt
meg étlen-szomjan, mert egy fehér galamb hordott a számára tejet s ezzel
táplálta.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a
semminél, egyszer a királyfi vadászni megyen, hát mikor amellett a
sürüség mellett elment volna, hol a leány ki volt téve, a kutya hol
visszaszaladt az urához, hol a sürüségbe futott, majd megint visszajött
farkcsóválva, majd ismét visszafutott.
Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodik magában a királyfi, végre megindult
a nagy sürüség felé, s mikor odaért, hát csak akkor látja, hogy egy
olyan gyönyörves almáriom van oda kitéve, milyent sem ezelőtt, sem
azóta, sem azután nem látott. A király rögtön kiadta a parancsolatot,
hogy tegyék szekérre az almáriomot, vigyék haza s állitsák fel az ő
ebédlő szobájába.
A szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani, hanem ízibe fülön fogták a
szép almáriomot, töltették a király szekerére, hazavitték s otthon, a
mint parancsolva volt, fölállitották az ebédlő szobában.
Mikor a királyfi aztán hazament, rögtön lakatost hivatott, hogy nyissa
fel az almáriomot; de az bár szegről-végről mindent megtett s váltig
igyekezett, sehogy sem akadt a nyitjára s végre azt mondta a királynak:
„Már fölséges uram, ha a fejemet leütteti is, vagy azt teszi velem, a
mit akar, de én ezt az almáriomot nem tudom kinyitni.“
Mit volt mit tenni a királynak, széjjel veretni, csak nem verethette
széjjel, mert sajnálta, azért a czifra almáriomot megtartotta csupa
parádénak, csupa mulatságnak.
Mikor mindnyájan lenyugodtak a királyi rezidencziában, az aranyhaju néma
leány szép csendesen kinyitotta az almáriomot s kijött belőle, majd
aztán körültekintett, hogy nincs-e valaki a szobában. Nem volt senki,
mert hisz ebédlő szoba volt. Aztán a leány enni való után látott,
kutat-keres mindenütt, végre egy másik almáriomban talált valami
ételmaradékot, mi biz körömfaladéknak is megjárta. Azt megette, majd
kezébe vette az égő gyertyát, benyitott a másik szobába is, hogy vajjon
van-e ott valaki? Ez volt az ifju király hálószobája. A királyfi ott
feküdt a selyempaplanos ágyban s fújta a kását.
Az aranyhaju néma leány, hogy im látta, hogy attól, a ki ott az ágyban
fekszik, nincs mit tartani, szép csendesen lábujjhegyen odasompolygott
az ágy mellé, hát csak ekkor vette észre, hogy ott maga a királyfi
alszik. Csak nézi, csak nézi annak ékes ábrázatát, s nem győzött eléggé
jóllakni a nézésével. Majd megsímitván hosszu aranyhaját, ép egy
aranyhajszál akadt a kezébe, mit a királyfi szivén végig fektetett.
Aztán odahajolt fölibe s ekkor elgondolta, hogy milyen jó lenne ennek a
gyöngyadta királyfinak a száját megcsókolni, de ép ekkor fordult meg a
királyfi fektében, a leány pedig megijedt, kiszaladt a szobából s a mint
sebesen megfordult, hosszu aranyhajával gyöngén arczul üté a királyfit.
Az erre fölvetette a szemét, de az egész dolog olybá tetszett neki,
mintha csakugy álmodta volna, csak mikor reggel fölébredt és az
aranyhajszált meglelte, tudta meg, hogy biz az nem volt álom; – de a
dolgot sehogysem tudta magának megmagyarázni.
Itt eljön a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi ilyenkor az
ánglus-kertben szokott sétálgatni, csak aztán, mikor már a
főtányérhordozó bevitte a levest, hiják enni. Most is ott párolgott már
az a jóféle sárga tyúkhús-leves az asztalon. Az inas szalad a királyért,
hogy az asztalon az étel; de mig ez fölérkezett az ángluskertből, az
aranyhaju némaleány kinyitotta az almáriumot, kijött belőle s a levest
mind megette, majd egy darab kenyeret is felkapott s usdi! be ismét az
almáriomba.
Itt jön a király, leül az asztalhoz, hát látja, hogy üres előtte a tál.
Szidja az inast mint a vizes kutyát, hogy őt mért tette igy bolonddá. Az
inas eléggé szabadkozott, tisztázta magát, hogy igy vakuljon meg, ugy
vakuljon meg, ha nem a két szemével látta, hogy a főtányérhordozó
behozta a levest s az asztalra tette, de hogy azalatt az idő alatt, mig
ő a kertben járt, ki ette meg, ha a fejét elüttetik is, nem tudja
megmondani, minthogy nem is tudhatja.
Száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, minek szaporitsam a szót, a
királynak másik levest kellett behozni s azt ette meg. Itt behozzák a
többi ételeket is, de hogy hogy nem, a királynak valami ügyes-bajos
dolga akadt, kiment a szobából. Alig hogy azt megsejdítette az aranyhaju
néma leány, ujra kijött az almáriomból s a király aranytányérját minden
ételestül együtt bevitte az almáriomba. Visszajön a király, hát nincsen
aranytányér, nincsen étel; volt, nincs. Mi dolog ez, mi dolog ez s
megint a szegény inas kapott ki ok nélkül.
No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik estve is s mikor
mindnyájan lepihentek a királyi rezidencziában, ujra nyilik az almáriom
ajtaja s kilép belőle az aranyhaju némaleány. Körültekint. Sehol senki.
Ujra ennivaló után látott. Kutat-keres mindenütt, mindent tűvé tesz,
végre a kályhavállán talált valami ételmaradékot leborítva. Az aztán nem
kérte szabad-e, nem-e, hanem hozzálátott az evéshez, mert hisz éhes volt
s evett. Majd mikor az ételt megeléglette, kezébe vevén a világot,
bement a szomszéd szobába. A királyfi most is ott feküdt a
selyem-paplanos ágyon s aludt. Odamegyen az aranyhaju néma-leány s nézi
az ékes ábrázatu királyfit s nem győzött jóllakni a nézésével; majd
odahajolt fölibe s megcsókolta. Erre a királyfi megmozdult, fölvetette a
szemét, de semmitsem látott; mert a leány mint álomlátás eltünt.
Itt eljön ismét a dél is, el az ebéd ideje is. A királyfi most is az
ánglus-kertben sétált. Jön az inas s jelenti alásan, hogy az asztalon az
étel. De mire a királyfi fölment az ebédlőszobába, az ételnek se hire se
neve, mert most is az aranyhaju néma leány ette meg a levest. Ujra
szidják az inast, ki ismét kikapta a maga dózisát, hogy őt – már mint a
királyt hogy merte lóvá tenni, hogy merte addig fölhivni az
ánglus-kertből, mig az asztalon nincs a leves. Az inas
himezett-hámozott, csak a két vállát emelgette, hogy ő igy látta, ugy
látta, hogy a főasztalmester behozta az ételt. Hivatják a
főasztalmestert, az is megerősítette, hogy nincs különben a dolog. De
minek szaporitsam ujra a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az
hozzá, hogy a királynak másik levest kellett behozni.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a király
elhatározta magában, hogy maga lát a dolog után: ezért, mikor a harmadik
nap az ételt felhozták volna, elbújt az ebédlő-szobába. Itt a
főasztal-mester felhozza a levest s parancsolja az inasnak, hogy menjen
le az ángluskertbe s mondja a királynak, hogy már az étel az asztalon
van, s ezzel maga is kiment a szobából. Alig húzta be maga után az
ajtót, nyilik az almáriom s kilép belőle az aranyhaju néma leány.
Körültekint. Sehol senki. Aztán odaül az asztalhoz s eszi a levest. A
királyfi honnan honnan nem, az almáriom elé állt s igy a szép leány
utját elzárta, ki alighogy behabzsolta a levest, be akar menni az
almáriomba, de nem lehet.
A király világszép éltében még sohse látott ilyen szép leányt; tetszett
személye személyének s az lett a dolog vége, hogy papot, hóhért,
vaskalapot hivattak, – a pap összeadta, hóhér seprőzte és az istennyila
kerülgette, de soha meg nem ütötte, aztán lakzit laktak, hordót fúrtak,
faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak, tehenet vágtak, faggyat
hoztak s azzal világitottak.
Igy a királyfiból és az aranyhaju néma leányból férj és feleség lett.
Sokáig éltek aztán nagy boldogan; de egyszer, a midőn a királyné
lebetegedett s egy gyermeket hozott a világra, a kis poronty, hogy hogy
nem, eltünt, elveszett. Ki vitte el, ki vitte el? senki semmiről
semmitsem tud. Ellopták; oda van. Itt a királyné a másik gyermekét is
világra hozza, az is hasonlókép eltünt, elveszett.
Itt a királyné a harmadik gyermeket is a világra hozta s bár a király
egész álló éjszaka maga állt istrázsát, ez is, mintha nem is lett volna,
ugy elveszett, hogy csak a hült helyét találták. A nép között az a hir
terjedt el, hogy a királyné boszorkány s ő maga veszti el a gyermekeit.
Ezért fellázadt a népség s követelték a királytól, hogy a feleségét
máglyán égesse meg, mert különben ők vetik a tűz közé.
Mit volt mit tenni a királynak, kénytelen kelletlen engedett a népség
kivánatának; 12 öl fából máglyát rakatott, a királynét közibe rakták s
meggyujtották körülötte a fát. Már a máglya javában égett, mikor a
távolról gyenge énekszó hallatszott, mely mindig erősebb lett s ime
leszáll a földre az Isten anyja s kérdi az aranyhaju néma királynétól,
szót szólván:
– No most kezembe az élted s valld meg igaz lelkedre, voltál-e a 13-ik
szobában?
A királyné csak a fejével intett, hogy nem volt. Szűz Mária aztán két
ujját a királyné szájára tette s az menten visszanyerte a szólást.
– No most már elhiszem, hogy nem voltál a 13-ik szobában, de most már
azt mondd meg, hogy mitől aranyosodott meg a kis ujjad és a hajad?
– Hátbiz én, válaszolt a királyné, a kulcslyukon néztem be s egyszerre
valami lobogós lángos tűz csapott meg s attól aranyosodott meg a kis
ujjam és a hajam.
– Láttál-e ott valakit ülni a szegletben?
– Látni, láttam, de hogy ki volt az, ki nem vehettem, mert égő tűz
között ült; a nagy világosság elvette szemem fényét.
– No ezer a szerencséd, nem egy, mert különben sohse látnád többé a
verőfényes napot! s köszönd, hogy be nem nyitottál a 13-ik szobába, mert
most itt égnél el az égő tűz között.
Aztán az Isten anyja megeresztette az ég csatornáit s szakadó esővel
eloltotta a tüzet, kivezette belőle a királynét, – majd egy intésére
elővezették a három szép gyermeket s visszaadta az anyjának és apjának.
Ezt látva a népség, hogy az ő királynéjok mégse boszorkány, hogy az
mégse maga emésztette el a gyermekeit, nagy örömmel elszéledtek,
hazamentek.
Most a nagy szomoruságot nagy vigasság váltotta s tán még most is szól a
banda, húzza a czigány, hogy ha el nem hagyták a nótát.
BRÚGÓ, AZ ÖRDÖG.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjüknek
pedig szép három eladó leánya.
Itt egyszer a szegény ember vásárra készül. A felesége adott neki egy
kis pénzt, hogy egyék igyék belőle, vegyen rajta lovat, szerszámot s
vasas szekeret, ezeken kivül a leányoknak is egy ünneplő ruhát, de a
mámiról, már mint a szegény ember feleségéről se felejtkezzék meg, hanem
vegyen annak is legalább egy petyegetett fejrevaló keszkenőt és a mi
megmarad belőle, azt hozza vissza.
Itt a szegény ember elér abba a városba, hol a vásár volt, hát látja,
hogy egy korcsmába igen gyülekszik a nép; ugyannyira, hogy ajtóban, de
még a küszöbön is állottak; ember ember hátán volt.
– Mi dolog ez? tanakodik magában a szegény ember, már csak én is
megnézem.
S ezzel a szegény ember keresztül furta magát az embereken, hát csak
ekkor látja, hogy egy nagy zsiros ember tánczol ott s ugyancsak szórja a
huszast a bőgőbe.
Alig hogy betette a lábát a szegény ember a korcsmába, már a zsiros
ember azonnal felösmerte, odamegyen hozzá, megfogja a kezét, parulázik
vele s étellel itallal kinálja.
A szegény ember elfogadta a zsiros embernek a barátságát; evett ivott,
még pedig annyit, hogy neki is jó kedve kerekedett, s ő is együtt
tánczolt a zsiros emberrel.
Mikor már megelégelték a mulatságot, a szegény ember elbúcsuzott a
zsiros embertől, megköszönte a hozzája való szivességet s aztán elindult
a vásárba.
Hát lelkem teremtette, mikor a szegény ember legjobban alkudnék a lóra,
szerszámra és vasas szekérre, már ujra ott termett mellette a zsiros
ember, ki aztán a szegény ember számára megvette a lovat, szerszámot és
a vasas szekeret; de még ez nem volt elég, hanem mindegyik leány számára
egy-egy öltözet ruhát vett, mondván:
– Ne, vidd haza szegény ember, ezt a legnagyobbik, ezt a középső, ezt
pedig a legkisebbik számára vettem.
A legkisebb leány ruhája volt a legszebb. De még ez sem volt elég, hanem
az anyjuk számára is vett egy öltözet ruhát, a szegény embert pedig
tetőtől talpig egészen ujba öltöztette; csizmát, irhás nadrágot, fekete
lajbit, fekete dolmányt, czifra szűrt, rojtos nyakravalót vett a
számára. Aztán a szegény ember nagy hálálgatások között másodszor is
elbúcsuzott a zsiros embertől, felült a vasas szekérre s hazafelé
hajtott.
Csak mén, csak mendegél, egyszer honnan honnan nem, harmadszor is eléje
kerül a szegény embernek a zsiros ember. Majd felült a vasas szekérre,
pipára gyujtottak s beszélgetni kezdtek. A többi közt egyszer csak azt
kérdi a zsiros ember a szegény embertől:
– Ugy-e, van neked három eladó leányod?
– Van, zsiros ember, van.
– Az egyiket Zsuzsinak, a másikat Örzsinek, a legkisebbet pedig
Juliskának hivják.
– Annak hivják, annak.
– No szegény ember, menj haza szép csendesen, három hét mulva elmegyek
hozzád háztűzhelyt nézni leánykérőbe.
Itt egy keresztútra értek; a zsiros ember balfelé, a szegény ember pedig
jobbfelé ment; harmadszor is, elváltak egymástól nagy hálálgatás és
kézszoritás között.
A szegény ember aztán hazafelé hajtott s mikor hazaért, kinek-kinek
odadta a maga vásárfiát, a szép öltözet ruhát.
Itt lelkem teremtette, eljön a három hét, a zsiros ember, mint megmondá,
elment háztűzhelyt nézni; de már ekkor nem abban a zsiros ruhában, hanem
olyan fényes öltözetben, hogy akár egy kis királyfi is magára ölthette
volna.
Fogadják szivesen, mint a leánykérőt szokás s odaültették az asztalfőre.
A zsiros ember elmondta, hogy mi járatban van, a szegény ember pedig
odadta neki a legnagyobbik leányát feleségül.
Itt a zsiros ember kivezeti a szép leányt a hajlékból, felül egy
bakkecskére, az ölébe veszi a mátkáját s hetedhét ország ellen
elparipázott.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy nagy vadon erdőbe értek, hol
az út mentében egy fris forrás buzogott fel.
– Hej, szivem szép szerelme, szólt a mátkás leány, álljunk csak itt meg,
mert itt meg itt van egy forrás viz, édes anyám meghagyta, hogy ne
menjek el a mellett, a nélkül, hogy ne igyam belőle.
– Jól van jól, szólt a zsiros ember, csak soká ne légy, hanem izibe
enyhitsd szomjadat.
A mátkás leány odamegyen a forrás vizhez s jót ivott belőle. Egyszer
honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér galamb s inni kér, mondván:
– Itass meg engem is, szép mátkás leány.
– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom. S nem itatta meg,
hanem izibe visszaszaladt a zsiros emberhez, s felült ujra a bakkecskére
s tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll egy nagy
kastély előtt, melynek az ablakai mind be voltak falazva.
Itt a zsíros ember az ölébe veszi a mátkáját, bemén a nagy kastélyba Az
ajtók egyenként magától kinyitódtak előtte, magától becsukódtak utána,
egyszer egy sötét szobába értek, melyben nem volt egyéb, csak egy prics.
Ledobja a zsiros ember a pricsre a leányt, mondván:
– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel térült-fordult, kiment
a sötét szobából, három kosfejet behozott s odadta a leánynak, mondván:
– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, a többi részét pedig a cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a
bakkecskére s elparipázott.
A leány aztán sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához fogott; szemét,
száját, fülét, orrát levágta, de nem főzte meg, hanem a tüzes hamuba
takarta.
Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó belép a szobába, mely
egyszerre megtelt cselédséggel.
– No, megfőzted a három kosfőt?
– Meg, válaszolt a leány.
– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?
– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten.
– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?
– Itt vagyunk a forró hamuban.
Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a
vakablakba ültette. S aztán ráült a bakkecskére s elment a középső
leányért.
– A mátkám, szólt Brúgó, kifáradt már a tánczban: azért a hugáért
küldött.