lakodalomba. A mint keresztül mennek a nagy vadon erdőn a forrás viz
előtt megszólal a középső leány is:
– Hej, sógor, álljon meg csak; itt van egy forrás viz, édes anyám
meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam belőle.
– Jól van, jól, szólt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a forrásból,
csakhogy aztán soká ne légy.
A középső leány izibe odaszaladt a forráshoz, két kezével meritvén, jót
ivott belőle. Egyszer honnan honnan nem, a vállára repül egy fehér
galamb s inni kér, mondván:
– Itass meg engem is, szép mátkás leány.
– Bizony nem itatlak én, mert sietős az én dolgom, lakodalomba kell
mennem tánczolni, várnak a legények. S nem itatta meg, hanem izibe
visszaszaladt a sógorához, felült a bakkecskére s elparipáztak.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a bakkecske megáll a nagy kastély
előtt.
– Nézd csak, szólt Brúgó, hogy örül, hogy nevet a nénéd jöttödnek ott az
ablakban, csak siessünk.
S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába s ledobja a
pricsre, mondván:
– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad. S ezzel Brúgó térült-fordult,
kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak,
mondván:
– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, edd meg, a többi részét pedig készitsd el a cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ott hagyta a feleségét, ráült a
bakkecskére s elparipázott.
Itt a leány magára maradt, sirva fakadt s a három kosfő tisztitásához
fogott; szemét, száját, fülét, orrát levágta, de biz azokat nem főzte
meg, hanem bevetette az égő tűz közé.
Itt eljön a dél, eljön az evés ideje, Brúgó is előjött s a sötét szoba
egyszerre megtelt cselédséggel.
– No, megfőzted-e a három kosfőt?
– Meg, válaszolt a leány.
– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted s megetted?
– Meg, válaszolt a leány nagy ijedten, kit már a hideg is lelt.
– Szem, száj, fül, orr, hol vagytok?
– Itt vagyunk az izzó tűzben.
Ekkor Brúgó neki ment a leánynak, torkon ragadta, megfojtotta s a
vakablakba ültette a nénje mellé. S aztán ujra ráült a bakkecskére s
elment a legkisebb leányért is.
– A mátkám, meg a huga, már kifáradt a tánczban: azért a legkisebb
hugáért küldtek.
Itt a legkisebb, legszebb leány is izibe felöltözködött – bár nem akart
elmenni, de az anyja erőtette – s elment a sógorával a lakodalomba
tánczolni. A mint elérnek a forrás vizhez, megszólalt a leány:
– Hej, sógor, álljon meg csak; mert itt van egy forrás viz, édes anyám
pedig meghagyta, hogy el ne menjek mellette, a nélkül, hogy ne igyam
belőle.
– Jól van jól, válaszolt Brúgó, teljék szived kivánsága, igyál a
forrásból, csakhogy aztán soká ne légy.
A legkisebb, legszebb leány is leugrott a bakkecskéről, odaszaladt a
forráshoz, lehajolt s két kezével meritett, s jót ivott belőle. Ennek is
a vállára szállt a fehér galamb s inni kért:
– Itass meg engem is, szép mátkás leány.
– Nagy dolgomtól biz én ráérek s megitatlak. S ezzel a leány lehajlott a
forráshoz, két kezével meritett belőle, majd a szájából megitatta a
fehér galambot.
– No szép mátkás leány, ne félj, jótét helyébe jót várj, legnagyobb
bajaidban mindig a segitségedre leszek.
S ezzel a fehér galamb elrepült, a leány pedig visszaszaladt a
sógorához, ráült a bakkecskére s elparipáztak.
S hogy hazaértek, megszólal a Brúgó:
– Nézd csak, hogy örül, hogy nevet két nénéd jöttödnek, ott az ablakban,
csak siessünk.
S ezzel ölbe kapta a leányt, bevitte a sötét szobába, ledobja a pricsre,
mondván:
– Itt a helyed, itt a menyasszony-ágyad! S ezzel Brúgó térült-fordult,
kiment a szobából, három kosfejet behozott s odahajította a leánynak,
mondván:
– Ne, itt van három kosfő, szemét, száját, fülét, orrát vágd le, főzd
meg magadnak, edd is meg, a többi részét pedig készitsd el a
cselédeknek.
S ezzel Brúgó kiment a sötét szobából, ráült a bakkecskére s
elparipázott, a kis leány pedig egyes-egyedül maradt, sirva fakadt s a
három kosfő tisztitásához fogott.
Csak sirdogál, csak ridogál, egyszer nyilik az ablak s berepül rajta a
fehér galamb.
– Mit sirsz, mit risz, mátkás leány olyan keservesen?
– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor az a kutyának való idedobott
három kosfőt, hogy szemét, száját, fülét, orrát vágjam le, főzzem meg
magamnak s egyem meg, a többi részét pedig készitsem el a cselédeknek.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a
szavamra hallgass: tégy ugy, mint az urad parancsolta: vedd ki a három
kosfő szemét, száját, fülét, orrát, tedd a tűzhöz, főzd meg s majd mikor
készen lesz: a konyhában van egy czirmos macska, add neki, hagy egye
meg. S mikor a czirmos macska mind megette, fogd meg, üsd agyon s kösd a
hasadra.
S ezzel a fehér galamb kirepült az ablakon, a kis leány pedig a dolgához
látott: a három kosfő szemét, száját, fülét, orrát levágta, megfőzte s
aztán a macskának adta. Mikor a macska az utolsó falatot is elnyelte,
azt megfogta, agyon ütötte s a hasára kötözte.
Itt eljön a dél, el az evés ideje, Brúgó is előkerült s a sötét szoba
egyszerre megtelt cselédséggel.
– No, megfőzted-e a három kosfőt?
– Meg, válaszolt a leány.
– Szemét, száját, fülét, orrát kivetted-e s megetted?
– Meg, válaszolt a leány.
– Szem, száj, fül és orr, hol vagytok?
– Itt vagyunk a meleg hasban!
– No, igy te vagy nekem az egyetlen egy legkedvesebb feleségem.
Itt a szoba egyszerre megvilágosodott, a vakablakok eltüntek, papot,
hóhért és vaskalapot hivatták, – a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az
istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte, bezzeg volt lé meg lé,
boldog volt a kinek csak egy kanállal is juthatott.
Pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Brúgónak hosszu
útra kelletvén mennie, 7 álló esztendeig lesz oda: ezért a cselédeket
maga köré gyüjtötte s erős kegyetlenül megparancsolta azoknak, hogy a
feleségét ugy tekintsék, mint őt magát, hogy annak minden szavát
teljesitsék, különben lesz ne mulass.
S ezzel Brúgó ráült a bakkecskére, elbúcsúzott kedves feleségétől s
elparipázott, a szép leány pedig magára maradt, ki egészen a búbánatnak
adta magát s egyre búsult-bánkódott.
Itt nyilik az ablak, berepül rajta a fehér galamb s a kis leány ölébe
szállt, mondván:
– Mit búsulsz, mit bánkódol, szép virágszál?
– Hogy ne búsulnék, hogy ne bánkódnám, mikor ily kutya-kézre jutottam!
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak a
szavamra hallgass: parancsold meg a cselédeknek, hogy készitsenek a te
számodra egy olyan bárkát, melyen se ablak, se ajtó ne legyen s ebbe
hordjanak be hét esztendőre való eleséget. Mikor kész lesz a bárka,
ereszszék a sík tengerre, te pedig a titkos ajtón menj bele s bizd aztán
magad a jó istenre, megsegit az; de a kastély kulcsát is vidd el
magaddal.
S ezzel a fehér galamb elszállt, a szép leány pedig, mint a galamb
meghagyta, kiadta a parancsolatot, hogy készitsenek ilyes meg ilyes
bárkát a számára.
Mit volt mit tenni a cselédeknek, a gazdájuk meghagyta, hogy mindenben
engedelmeskedjenek a szép leánynak s ugy tekintsék, mint őt magát: heted
napra elkészitették a bárkát ugy, a hogy parancsolva volt: sem ablak,
sem ajtó nem volt rajta, csupán csak egy titkos ajtócska, melyen a szép
leány bemenvén, a bárkát a sik tengerbe taszitották.
No jól van, ez abba maradt. Itt lelkem teremtette, 3-ik esztendőre –
pedig azt mondta elmenetelekor, hogy 7-ig lesz oda – hazavetődik a mi
Brúgónk, keresi a szép leányt, de se hire, se hamva, mert a cselédek
hallgattak, mint hal a vizben s nem mertek szólni. Volt, nincs. Keresi a
szobákban, nem találja; keresi a kertben, nem találja, végre ráült a
bakkecskére s nem tartott egy óráig, hogy a kerek földet mind bejárta,
de a szép leánynak se hire, se neve, bár fűtől fától tudakozta. No, ha
nincs a kerek földön, majd megtalálom a sik tengeren, gondolta magában –
s egy óra elforgása alatt a sik tengert is bejárta, de nem akadt rá,
mert a bárka a viz szinével egyaránsú volt.
A Brúgónak végre mit volt mit tenni, kénytelen kelletlen hazaparipázott
s otthon egészen a búbánatnak adta a fejét, hogy most az egyszer akadt
igazi párjára – mert már 99 leányt fojtott meg s e lett volna a 100-ik –
s ez is elszökött, elhagyta.
Itt a szép leányt már 4-ik esztendeje annak, hogy a tenger hányja-veti,
egyszer a halászok, a mint húznák az ezerszemes hálót, ráakadtak a
bárkára, kifogták s elvitték a királyfinak ajándékba, kinek az annyira
megtetszett, hogy tüstént fölvitette a maga szobájába.
Ennek a királyfinak az különös szokása volt, hogy senkinek a főztéből
nem evett, csak az édes anyjáéból, pedig az már csakugy
tipegett-tapogott, pedig már vén volt. A vén királyné most is ott
sürgött-forgott a konyhában, mint valami csiga; ebédet készitett a fia
számára, ki vadászni volt.
A fehér galamb azt a tanácsot adta a szép leánynak, hogy: jőjjön ki a
titkos ajtón, menjen a konyhába, segitsen a királyfi anyjának sütni
főzni; de ha kész lesz az ebéd, tüstént visszajőjjön a bárkába.
A szép leány szót fogadott, kötényt kötött, majd bement a konyhába,
fújta a tüzet, az ételt odarakta s tésztát gyúrt.
A királyfi anyja nem győzi eléggé nézni a leány szépségét, nem győzi
eléggé dicsérni a leány ügyességét, végre kérdést intézett hozzá:
– Ki leánya vagy?
– Egy szegény emberé.
– Ki küldött ide hozzám?
– Egy fehér galamb.
– Hol vagyon lakásod?
– A királyfi szobájában levő bárkában.
– Én már vén vagyok, azért édes leányom, szeretnék magamnak egy ily
segitőt mint te vagy, szeretnélek menyemnek látni.
No jól van, ez abba maradt. Mikor készen volt az ebéd, a szép leány
izibe a vén királynénak kezet csókolt s visszaszaladt a bárkába.
Itt hazajön a királyfi a vadászatból s nem győzi eléggé dicsérni édes
anyja főztét, hogy ő neki világszép éltében még sohasem főzött szájizre
kedvesebb ételeket.
– Mi türés tagadás, édes fiam, nem én főztem azt.
– Hát kicsoda?
– Egy szép leány, ki a szobádban levő bárkában lakozik.
A királyfinak se kell több, tüstént letette a kanalat, bement a
szobájába s keresi az ajtót a bárkán, de nem találja.
– Nyisd ki szivem szép szerelmem, kéri esdekelve, de a leány nem
nyitotta ki, hanem hallgatott, mint hal a vizben.
No jól van, ez abba maradt. Itt másnap a királyfi ujra vadászni ment, de
föltette magában, hogy vet egy vargabetüt s hamarább hazamén, mint
tegnap: igy a szép leányt majd megláthatja.
Alig hogy eltávozott a királyfi, a szép leány kötőt kötött, majd
kinyitotta a titkos ajtót, be a konyhába, hol szó nélkül tűzet rakott,
az ételeket odatette, vizet hozott s tésztát gyúrt.
Csak dolgozik, csak dolgozik, egyszer imhol jön a királyfi, be egyenesen
a konyhába s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: én a tiéd,
te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól. S ezzel megölelték,
megcsókolták egymást, de a mint ott legjobban szerelmeskednek, kinyilik
az ablak, berepül rajta a fehér galamb s nagy ijedten azt mondja a
leánynak:
– Jaj, csak hamar bújj el a bárkába, mert nem messze jön a jegyesed a
bakkecskén, – te pedig királyfi 366 mázsa szurkot olvasztass fel s
öntesd a kapud elé.
Itt a szép leány nagy lelkendezve befutott a bárkába, a királyfi pedig
366 mázsa szurkot felolvasztatott és a kapu elé öntette.
Itt jön a Brúgó a bakkecskén, át akarja ugratni a kapu küszöbjét, zsupp,
bele a forró szurokba; kecskéstől, mindenestül együtt ott veszett
gonoszul.
Ekkor a szép leányhoz beszáll a fehér galamb s azt mondja neki:
– Most már, ékes hajadon, szabad vagy, mint a madár. Annak adhatod a
kezedet, a kinek akarod, de ugyis tudom, ha nem mondod is, választott
már a te szived. Azért azzal, ha összekelsz, ha a pap rátok adja az
áldást s férj és feleség lesztek: a magaddal elhozott kastély kulcsát
hajitsd a tengerbe, majd elhozzák azt neked a Brúgó cselédei, kiknek
aztán add értésükre, hogy aztán – mivel volt uruk ugyis már vagy a
pokolban, vagy a fenekében ég – ez a királyfi lesz a gazdájok. Én már
többet nem jövök el hozzád, mert rám nem lesz szükséged, mert eztán nagy
boldogságban élsz.
S ezzel a galamb elrepült, a szép leány pedig kijött a bárkából. Még az
nap elkendőzték, heted napra a pap rájuk adta az áldást s lakzit laktak
s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesben.
A mézes-mákos hetek elmultával a szegény leányból lett királyné, meg az
ura, kimentek a sik tenger partjára, hol a királyné a magával hozott
kastély kulcsot bevetette a tengerbe. Ime! alig vártak ott néhány
szempillantásig, már imhol jőnek a Brúgó cselédei, magukkal hozták a
kastély kulcsát, kik, mikor megértették a dolgot, hogy másnak a keze alá
kerültek; imhogy ki nem bújtak a bőrükből, annyira örültek; kezét lábát
össze-vissza csókolták a királynénak s áldották, hogy az Isten nyugtassa
meg még a meghaló földjében is s valahányat tapos, annyi áldás szálljon
a fejére.
A királyi pár aztán hetek hónapok multával hajóra ült s meglátogatták
mind a Brúgó birodalmát, mely most már az övék volt, mind a szegény
embert és a feleségét, már mint a mi mesebeli királynénk édes apját és
szülő anyját, kiket aztán magukkal el is hoztak s holtuk napjáig soha el
nem eresztettek, hanem mindig ugy bántak velük, mint a tojással.
Eddig volt, mese volt, a kinek esze van, ezt se hiszi talán.
TILINKÓ.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy fia. Itt a szegény ember fia
kimegyen az erdő szélbe szántani. Hogy kiért, a gubáját felakasztotta
egy fára s aztán a szántáshoz fogott.
Csak szántogat, csak szántogat, mondván:
– Csále Csákó, hojsz Bimbó.
Egyszer azonban az erdő felé tekint, hát meglátja ott egy fán saját
gubáját felakasztva.
– Hej, Tilinkó, mert igy hitták a szegény ember fiát, el tudnád-e lopni
azt a fekete fürtös gubát?! beszélt magához a mi Tilinkónk, akkor volnál
ám csak derék gyerek!
S ezzel ott hagyta a szántást, a földre vetette magát s hason csúszva
ellopta a tulajdon gubáját. Aztán nagy örömmel, utczu vesd el magad,
hazafelé szaladt, pedig ép szemközt jött rá a király, ki azt kérdi tőle:
– Hová szaladsz olyan sebesen, mint az eszeveszett?
– Hahó, ne is kérdezze fölséged, nézze, milyen szép fekete fürtös gubát
loptam.
– No gazember, ha te neked ez a mesterséged, hogy ha holnap egy üszőt,
melyet 6 bakancsos itt meg itt, ezen meg ezen az úton vezet, el nem
lopod, tüstént megajándékozlak egy fejjel, az pedig senkié sem lesz,
mint tenmagadé; – ha pedig el tudod lopni, tizenkét kas-pénzt méretek ki
a számodra!
No jól van, ez abba maradt. Itt eljön a másik nap, a hat katona a
megnevezett helyen ott vezetgeti az üszőt. Hej, Tilinkónak sem kell
egyéb, vett egy tyúkalja csibét anyostul együtt s a merre a katonáknak
el kellett jőni, szépen eleresztgette.
Arra jön a hat katona, vezetik az üszőt, hát látják, hogy egy egész
sereg csibe szaladgál keresztül-kasul az úton. Hej, a katonáknak sem
kell több, a tinót fához kötötték s utána a csirkéknek. Az volt a
legboldogabb, ki legtöbbet foghatott. Tilinkó pedig ezalatt szépen
eloldozta az üsző kötelét s mikor a katonák visszaérkeztek, csak hült
helyét találták az üszőnek; Tilinkó már akkor imhogy otthon nem volt.
Itt másnap Tilinkó apja fölvezeti a király szine elé a hires tinót, a
király pedig rögtön kimérette a 12 kas-pénzt, de a dolog csombókjául azt
mondta a szegény embernek:
– No szegény ember, menj haza, mondd meg a fiadnak, hogy köszöntetem,
hogy ha holnap egy zsákban a papot és az én kutyáimat el nem hozza,
leüttetem a feje gombját, ha pedig ő azt megcselekszi, 24 kas-pénz
lészen az ő jutalma.
Itt az egyszeri szegény ember nagy szomoruan bandukol haza felé, mint a
kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiának igy ütik le, ugy ütik le
a feje gombját; de mindezekre a mi Tilinkónknak csak ez lett szava és
mondása:
– Sohse búsuljon édes apám uram, búsuljon a ló, hisz elég nagy a feje s
kisebb gondja is nagyobb legyen annál, csak menjen ki a Sajó partjára
rákászni s mindaddig haza ne jőjjön, mig vagy 24 rákot nem fogott. Hogy
minek lesz az, azt most ne kérdezze, ugyis majd megtudja, édes anyám
pedig varrjon nekem csepű-vászonból egy gyapjuzsák formát, melynek a
fele közepe táján legyen a feneke.
Ugy is lett. – Az apjuk kiment a Sajó partjára rákászni, az anyjuk pedig
izibe összetákolt naggyábul egy irdatlan zsákot, melynek a közepén volt
a feneke, a két vége pedig üres volt. Itt estve felé az apjuk is
hazajött s hozott vagy 24 rákot. Tilinkó aztán éjnek idején kilopódzott
a házból, besurrant a király udvarába. A szamár nagyságu kutyák már
ekkor szabadon voltak eresztve; mindegyik nyakán ott volt a szeges őrv.
Tilinkó aztán egyenkint névről szólitgatta a kutyákat, a zsák száját
kipeczkelte s mindegyiknek egy-egy darab lóhúst hajitott be a zsákba. A
kutyák a lóhus után egyenként beszaladtak a nagy zsákba. Tilinkónak sem
kell több, a zsák szájára hurkot vetett, aztán föltette egy kocsira s
kihajtott a rezidencziából.
Már a kutyák meg voltak, de hol van még a pap?! Biz ő kigyelme ott
fekszik a paplanos ágyon s javában aludt. A király pedig megüzente neki,
hogy az nap és éjszaka ki ne menjen a házából, mert igy meg igy van a
dolog.
Itt Tilinkó mit mit nem csinált, az ablakon keresztül bemászott a
templomba. Mikor már benn volt, mindegyik rák hátára egy-egy
viaszkgyertyát nyomott s aztán szanaszét eresztette a templomban, maga
pedig odaült az orgona mellé s keserves hangon el kezdett rajta
orgonálni.
A pap ép a templom tőszomszédságában lakott, ki, midőn meghallotta az
orgona szót, nem tudta a dolgot mire vélni, kiugrott az ágyból, kitekint
az ablakon, hát látja, hogy az egész templom meg van világositva. A
papnak sem kell egyéb, izibe magára öltötte a reverendáját, a hóna alá
csapta a szent könyvet, kezébe vette a templom kulcsát s megindult a
templom felé.
Mikor odaért, kinyitotta az ajtót, bemegyen rajta, hát látja, hogy a
falakon milyen fura angyalok járkálnak. A pap azt gondolta, hogy itt az
itélet napja, megnyiltak a menny kapui.
Tilinkó pedig csak elkiáltja magát az orgona mellett ilyeténképen:
– Ki akar a mennyországba jőni; ki akar a mennyországba jőni?!
– Én akarok, felelt a pap.
– Ugy hát bujj bele a zsákomba.
A szegény pap belebújt a Tilinkó zsákjába, ki aztán hurkot vetett rajta
s húzta a papot a földön, mint kutya d...t, ki aztán gondolhatta
magában, hogy mily göröncsös ennek a mennyországnak az utja.
Itt lelkem teremtette, reggelre kelve, a szegény ember csak beállit a
királyhoz, beczipeli a nagy zsákot, melynek az egyik végéből
kieresztette a papot, a másik végéből pedig a hat szamár nagyságu
kutyát. A király rögtön kimérette Tilinkó számára a 24 kas-pénzt.
– No szegény ember, szólt a király, menj haza szép csendesen, mondd meg
a fiadnak, hogy köszöntetem szépen s hogyha ma éjszaka a feleségem
ujjáról el nem lopja a legkedvesebb jegygyűrüjét, akkor minden irgalom
és kegyelem nélkül karóba húzatom; ha pedig ő azt el tudja csenni,
fele-királyság lesz a jutalma.
Itt a szegény ember nagy szomoruan bandukolt haza felé, hogy már az ő
fiát igy húzzák, ugy húzzák a karóba; de a fia mindezekre csak ezt
válaszolta, szót szólván:
– Sohse busuljon apám-uram olyan nagyon, búsuljon a ló, hisz elég nagy a
feje! csak lássanak izibe a dolog után, rakják meg a tüzet, kigyelmed
apám-uram fát hasogasson, kigyelmed pedig anyám-asszony tüzet gyujtson,
vizet tegyen oda, lencsét főzzön, még pedig mindaddig, mig egészen péppé
nem válik A többi aztán az én dolgom.
Az apjuk izibe hozzá látott a fa apritáshoz, az anyjuk pedig aztán a
tűzrakáshoz s csakhamar megfőzte a lencsét s átadta a fiának, ki az ő
ördöngös szürét a nyakába galyabitotta, mondván: „köd előttem, köd
utánam, hogy senkise lásson“ – belopódzkodott a király hálószobájába, s
az ágy alá elbújt.
Itt lefekszik a király meg a felesége s mindketten el is aludtak szép
csendesen. Ekkor Tilinkó kibújt az ágy alól s a király ülepébe
odaöntötte a főtt lencsét. S ezzel mint a kinek legjobb rendén van a
szénája, visszabújt az ágy alá.
Itt a király megfordul fektében, beledől a főt lencsébe, erre fölébred s
tapogatódzni kezd. Tyű, kutya teremtette, rosz fát tett ő felsége a
tűzre! Nem szólt semmit, hanem szép csendesen fölkelt az ágyból,
kisompolygott a szobából, a kúthoz bandukolt, majd vizet húzott a
vályuba s mosni kezdte a gatyáját, – Tilinkó pedig ezalatt odafeküdt a
királyné mellé, felköltötte s azt sugja neki:
– Hallod-e, szivem szép szerelme, tapogasd csak meg az ujjadat, vajjon
meg van-e még a jegygyűrüd?
– Megvan, súgta vissza a királyné.
– No, ha megvan, ugy add ide, mert ördöngös ember ám az a Tilinkó, sok
áll hatalmában s ugy lehúzza az ujjadról, hogy észre sem veszed.
A királyné szépen lehúzta az ujjáról legkedvesebb jegygyűrüjét s odadta
a férjének, vagyis a mi Tilinkónknak.
Tilinkó aztán az ujjára húzta a királyné jegygyűrüjét, felkelt az
ágyból, kiment a szobából.
– Hová mégysz, szivem szép szerelme? kérdé a királyné.
– Kimegyek, szivem szive, az udvarra, körülnézem a háztájat, hogy vajjon
az az átkozott Tilinkó nem ólálkodik-e itt valahol?
– Jól van, szivem szép szerelme, csakhogy aztán soká ne légy!
S ezzel a királyné a másik oldalára feküdt s elaludt, Tilinkó pedig
szépen odább állott s azt sem mondta: befellegzett.
Másnap reggel a szegény ember magához vette a jegygyűrüt s beállit a
királyhoz, ki még most is restelte a dolgot s szörnyűképen haragudott.
– Adjon Isten jó napot fölségednek!
De a király bezzeg nem mondta rá a fogadj Istent, hanem azt az öreg
embert megfogatta, vasra verette s a legmélyebb tömlöcz fenekére
vettette, – Tilinkót pedig bőrzsákba köttette s két hajdunak kiadta a
parancsolatot, hogy ezt a bőrzsákot rögtön vessék a Sajóba.
A hajduk sem voltak restek, a bőrzsákot saroglyára tették s vitték a
Sajó felé; – útközben azonban egy korcsma mellett mentek el, hol mindig
megállottak egy pohár borra. Most is azonképen cselekedtek; ő kigyelmök
szépen beballagtak a korcsmába, Tilinkót pedig a bőrzsákban ott hagyták
a korcsma-ajtó előtt.
Most Tilinkó, hogy magára maradt, a praktikához fogott ilyeténképen:
utcza-hosszat, torka szakadtából elkezdett kiabálni:
– Jaj, nem akarok lenni Budán biró; jaj, nem akarok lenni Budán biró!
Egy gulyás ép arra terelte a nyáját, meghallja, hogy mit kiabál ott egy
ember, odamegyen hozzá, kioldozza a zsák száját s azt kérdi Tilinkótól:
– Hát atyafi, mért nem akarsz Budán biró lenni?
– Csak azért atyámfia, mert se irni, se olvasni nem tudok.
– Ha csak az a baj, azon könnyen segithetünk, hisz én irástudó számadó
vagyok.
– No, csak izibe bújj bele ebbe a zsákba, majd én bekötöm a száját s
aztán én tőlem lehetsz biró Budán.
Itt a számadó-gulyás belebújt a bőrzsákba, Tilinkó pedig bekötvén a zsák
száját, szépen odább terelte a gulyát.
A két hajdu aztán kijött a korcsmából, fölvették a saroglyát s mikor a
Sajóhoz értek, az egyik megfogta a zsák alsó végét, a másik pedig a
felsőt s szépen belóditották a vizbe.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, Tilinkóra ép
szemközt jön a király, ki azt kérdi tőle:
– Hát te ördöngös Tilinkó, hol veszed itt magad s honnan hajtod azt a
gulyát?
– A Sajó fenekéről.
– Van-e még ott több is?
– De van ám, csak ki kellene hajtani.
– Nem mutatnád meg, hogy melyik felén vetettek be a Sajóba?
– Dehogy nem, dehogy nem; hanem farka van a dolognak, mert nem elég ám
csak hibele-hóbele Balázs, lovat ad Isten-módjára beleugorni a vizbe,
mert sohse menne le az ember a fenekére, pedig ott legelésznek ám a
szebbnél szebb gulyák, hanem kolonczul ötven fontos követ kell az ember
nyakába kötni.
A király erre is ráállott, csakhogy oly szép gulyája lehessen, mint
Tilinkóé, ez pedig, mikor már a nyakába volt kötve az ötven fontos
koloncz, a legmélyebb vizet jelelte ki, hogy ott ugorjék be.
Be is ugrott a király, de biz az sohse látta többé Isten verőfényes
napját, hanem hal-étek lett belőle.
Most már az volt a kérdés, hogy kit válaszszanak királynak? kit egyebet,
mint Tilinkót?! hisz a fele királyság ugyis az ővé volt, felét pedig
elnyerte azáltal, hogy a vizben megboldogult király özvegyét elvette
feleségül.