szavamnak ura leszek s fogod meg mindjárt ennek a tengelynek a végét s
tartod hazáig?!
– No csak ne olyan nagyon, Kilencz, mert nem félünk ám tőled!
– Nem-e? majd mindjárt megtanitlak én, hogy mi a félsz!
– No, hát szoritsunk kezet, mondja az ördögféle.
Kilencz erre is ráállott s ugy megszoritotta az ördög kezét, hogy a
körme alól csakugy csatagzott ki a vér, hogy jobban se kellett.
– No, tartod-e már a tengelyt, he?!
– Tartom tartom, csak az életemnek kegyelmezz!
Igy fogta meg az ördög a tengely végét s tartotta mindaddig, mig csak
egy nagy folyóvizhez nem értek.
– No pajtás, szólt Kilencz, most rakjuk fel ezeket az állatokat a szekér
tetejére s vigyünk át ezt a szekeret, ugy, a hogy van, a tulsó partra.
Mit volt mit tenni az ördögnek, kénytelen kelletlen felrakták a négy
medvét és a két farkast a szekérre s átvitték a vizen. Mikor a viz tulsó
partjára értek, letették a szekeret, ujra befogták a fura hat ökröt s
hazafelé mendegéltek.
Itt a király nem tudta a dolgot mire vélni, hogy már a dél is itt van s
még sincs itthon az ő kilencz bérese. Ezért a kezébe veszi a messzelátó
üveget s végig néz rajta, hát látja, hogy imhol jön legelől a Kilencz,
de az ökrök helyett négy medve és két farkas van befogva a szekérbe.
Megijed a király s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy zárják be a kaput
s ha zörget, be ne ereszszék a világért a Kilenczet.
A szolgák azonképen cselekedtek. – Itt a mi Kilenczünk, mikor a kapuhoz
ért, csak ekkor vette észre, hogy biz azt becsukták az orra előtt.
Zörget rajta, sehol senki, sehol semmi nesz, mintha azalatt az idő
alatt, mig ő az erdőn volt, mindenki meghalt volna.
– No pajtás, szólt a mi Kilenczünk, fogd meg ennek a szekérnek az egyik
oldalát, én meg a másikat s hajitsuk át ezen a kapun ugy, hogy mikorára
leesik, se szekérnek, se a vad állatoknak ne legyen semmi baja, de még a
fa is fel legyen vágva.
S a mint mondta, ugy cselekedének. És sem a szekérnek nem lett semmi
baja, sem pedig az állatoknak, de még a fa is fel volt aprózva, csak a
konyhára kellett vinni. Igy nyerte el az ujdonat uj ruhát a Kilencz, ki
aztán a négy medvét és a két farkast bekötötte az ólba, ezek valának az
ökrei s ha valahová kellett mennie, csak ezeket fogta be.
Ezt látva a király, szörnyen elálmékodott a Kilencz világra szóló erején
és elgondolta, hogyha ez pofon találja cserditeni, vacsorán éri
Pilátust: ezért mindenfélekép csak a vesztére tört.
Ezért mit mit nem gondolt ki: ebbe meg ebbe a városba irt egy levelet,
hogy majd küld ő oda egy országos tolvajt, már mint a mi Kilenczünket,
kit aztán fogjanak meg, akaszszák fel, vagy csináljanak vele azt, a mit
akarnak, ha mindjárt a kantusát lerántják is, csak az ő szeme elé ne
kerüljön többet, Kilencznek pedig azt mondta: hogy itt meg itt, ebben
meg ebben a városban tartoznak neki ennyi meg ennyi summa pénzzel, mit
sehogysem tud rajtuk megvenni, vigye el ezt a levelet s hajtsa be a
pénzt.
Itt a mi Kilenczünk a süvege mellé tűzte a levelet, befogta a hat
állatot s elment abba a bizonyos városba, hol már azalatt a város végén
akasztófát is csináltak a számára s a hóhér és a tengernyi népség ott
várta az érkeztét.
De nem kellett sokáig várakozniuk, mert imhol jön a mi Kilenczünk s a
város birájának át is adta a levelet, melyben nem volt egyéb irva, csak
az, hogy imhol itt küldöm azt a bizonyos országos hirü tolvajt, vagy
gazembert, kivel igy bánhattok, ugy bánhattok.
A Kilenczet aztán odavezették az akasztófa alá s mondja neki a hóhér,
hogy álljon bele a hámba. Kilencz csak ekkor vette észre, hogy hányat
ütött az óra, hogy csehül vagyunk s azt találja mondani a hóhérnak:
– Már barátom, megengedj, én ezt a mesterséget sohse próbáltam, azért
nem szánom rá a fejemet, de ha megmutatod, hogy és mint kell beleállni,
tán kedvet kapok rá.
– Igy ni, válaszolt neki a hóhér s az oktondi maga állt bele a hámba.
Hej, a mi Kilenczünk sem rest, izibe felrántotta a hóhért, ki azt se
mondhatta aztán: „bá“.
Ezt látva a tengernyi népség, nyúllá változott, szaladásnak eredt s az
volt a legboldogabb, a ki legelől futhatott. A Kilencz utánuk s egy öreg
embert, ki nem tudott annyira szaladni, mint a többi, szerencsésen el is
csipett. Ezt aztán ütniverni kezdte, hogy fizessék meg az ő királyának a
tartozást, mert különben kő kövön nem marad s az egész város háza
tetejére felülteti a vörös kakast.
Ez az öreg ép a város feje volt s ha az ember a fejével beszélhet, minek
beszélne a lábával, ki aztán elővette a nagy pugyellárist s kifizette a
mi Kilenczünket.
Hetednapra aztán a Kilencz beállitott a királyhoz s átadta neki a kivánt
pénzt. A király csak ekkor hült el, hogy a Kilenczczel már egy város sem
bir.
No, ha nem bir, gondolta magában, majd birnak az ördögök: ezért az egész
határban levő csontokat mind összeszedette, zsákra rakatta s ekkor azt
mondja a Kilencznek:
– No édes fiam, fogd be az ökreidet s itt meg itt van egy malom, vidd el
oda ezt a kilencz zsák életet, őröltesd meg s a lisztet aztán hozd haza.
Jól van, a mi Kilenczünk befogja az ő hat állatját, felrakja a kilencz
zsákot s elindult az ördögök malma felé.
De mikor odaért, egy lisztes ördög, ki senki más nem volt, mint a kivel
a szekér tengelyét megfogatta, kidugja a fejét a malom ablakán, hát
látja, hogy imhol jön ám a Kilencz. Ennek sem kell több, izibe kiszaladt
az udvarra és a Kilencz orra előtt becsukja a kapukat s rádásul még maga
is neki vetette a hátát s nyomta a kaput kifelé.
Hogy a mi Kilenczünk a kapuhoz ért, hát látja, hogy az csukva van
előtte. Zörget a kapun, sehol senki, sehol semmi, mintha mindnyájan
kihaltak volna.
Csak zörget, csak zörget, egyszer már megunta a mulatságot s megüti az
öklével a kaput ugy, mintha az istennyila csapott volna belé. A kapu
egyszerre kinyilott; kiesett az ütközőjéből, Kilencz pedig beállitott a
malom udvarára.
A nagy zajra a sok ördög apraja-nagyja kiszaladt, köztük volt a
molnár-mester is.
– No ebatta buzarontói, ki köztetek a mester?
– Én vagyok, felelt a molnár.
– Kilencz zsák buzát hoztam, azért azt mondom, hogy őröljétek meg szép
szerivel, mig jó lesz dolgotok!
– Bizony nem őröljük mi, mert te nem buzát hoztál, hanem lócsontokat!
– Ha tüzes istennyilát hoztam is, azt mondom, hogy őröljétek meg, mig
jól van dolgotok, mert különben szíjat hasitok a hátatokból!
– Bizony, nem őröljük mi!
– Nem őrlitek meg?
– Nem!
– No, hát majd megőröllek én téged.
S ezzel a mi Kilenczünk megcsipi a molnármester irháját, felkapja mint
valami egeret, odaviszi a malomkőhöz, rátartja az alfelét s köszörülni
kezdte.
Csak köszörüli, csak köszörüli, egyszer már az ördög is megunta a
mulatságot, de hogyis ne! mikor már kilencz bőrt köszörült le róla a
Kilencz s már az elevenhez ért.
– Jaj, megőrlöm már, jaj megőrlöm már, orditott az ördög, csak az
életemnek kegyelmezz!
– No ládd, jó barátom, válaszolt neki a Kilencz, ugy-e megtehetted volna
ezt enélkül a mulatság nélkül is.
Mit volt mit tenni az ördögöknek, felöntötték a garatra a lócsontokat s
ugy a hogy tudták, megőrlötték, a Kilencz pedig aztán felrakta a
szekerére a kilencz zsák lisztet s hazavitte.
A királynak csak ekkor esett le az álla, hogy már a Kilenczczel sem az
emberek, sem az ördögök nem birnak; de azért még nem adta meg magát,
hanem ujra praktizálni kezdett, hogy és mint veszithesse el a Kilenczet,
mert már csak egy hónap hibázott az esztendőből.
Hozzá is látott ahhoz ilyeténképpen: egy nagy magas hegyen ásatott egy
száz öles kutat, e körül irtóztató nagy darab sziklákat rakatott össze,
hogy majd a Kilenczet leküldi a kútba, hogy rakja azt ki kővel s mikor
már lent lesz, a sziklákat a hegyébe hányatja és egy száz mázsás
haranggal lenyomtattatja.
Mikor a kút készen volt, az egész birodalmabeli népségeket
összegyüjtette, hogy ki lesz az a bátor legény, a ki azt kikövezi,
ezekkel a szikladarabokkal, de senkisem akadt. Nincs ember Izráelben!
Ej, dehogy nem akadt, dehogy nem, hisz itt van a Kilencz, majd kikövezi
ő, csak bizzák rája.
Ugy is lett. – A Kilencz lement a kútba s mikor már a fenekén volt,
kilencz kilencz ember nagy ügygyel-bajjal odahentergetett egy-egy
sziklát s a hegyibe zúditották. Az emberek egyre hányták a kősziklákat,
a Kilencz pedig egyre rakta a kutat. Mindig felebb, mindig felebb,
egyszer, mikor már gondolták, hogy már kampesz a Kilencznek, a száz
mázsás harangot is odahentergette vagy száz ember s lezúditották a
hegyébe s aztán a mi kőszikla még ott volt, azt is utána.
De a Kilencznek annyi baja sem lett, mint jó magamnak, la, ugy láttam,
mint most, ott voltam, a hol beszélték s ha más hazudott, én is hazudom
utána, hanem a száz mázsás harangot, mint valami kalapot a fejére tette
s rakta tovább a kutat. Mindig felébb, mindig felébb, egyszer már
kifogyott belőle s imhol jön ki a kútból s a feje búbján a fura kalap.
– No emberek, szólt a hatalmas gyerek, addig csak rosz dolgom volt, mig
a kalapom le nem hajitották, mert egynémelyik kövecske még a fejem
búbjára is esett, de mikor ezt ledobták, még a hajam szála se görbült
meg.
A királynak csak ekkor esett le az álla s már látta, hogy a Kilenczet
semmi uton és módon nem veszitheti el, pedig már kitelt az esztendő s ha
pofon találja cserditeni, sohse látja ő többet isten fényes napját,
ezért se nem evett, se nem ivott, hanem a búsulásnak adta a fejét.
A királykisasszony észrevette, hogy valami baja van az édes apjának,
ezért kérdést intézett hozzá:
– Ugyan királyatyám, nem felelne egy kérdésemre?
– S mi lenne az, édes leányom?
– Az biz nem egyéb, csak az: nem mondaná meg nekem, hogy mért búsul és
bánkódik olyan keservesen?
– Már mért ne mondanám meg, édes leányom, hisz gyermekem vagy: hát a
Kilenczczel, mikor a szolgálatba fogadtam, ugy egyeztünk meg, hogyha
kitelik az esztendője, először ő vág engem pofon, aztán meg én azt
csinálhatom vele, a mit akarok. De ha az engem egyszer pofon ütne, mert
nagy erő lakozik benne, vacsorán érném Pilátust. Most már inkább odadnám
neki a fele királyságomat veled együtt, csakhogy ez a szégyen ne
történnék rajtam, mert biz csúf halállal mulok ki.
– Ha csak ez a baja király atyámnak, kisebb gondja is nagyobb legyen
ennél, csak bizza én reám a dolgot, majd végezek én vele.
A király, hogy hogy nem, ebbe is beleegyezett.
Itt a királykisasszony hivatja a Kilenczet s mikor beállitott hozzá, azt
mondja neki:
– No Kilencz, kitelt már az esztendőd s tudom, hogy egyeztél meg
királyatyámmal, de én a poflevest átvállaltam édes atyámtól: azért azt
mondom, itt állok előtted, üss pofon!
– Már hogy ütném én pofon a királykisasszonyt, mikor jobb szeretném
megölelni és megcsókolni.
– De azt mondom, hogy üss pofon, mert különben én ütlek meg.
– Azt már szivesebben eltartom s ha egyik felől pofon üt, a másikat
forditom.
S ezzel a királykisasszony odament a Kilenczhez, hogy majd pofon üti, de
biz a helyett a nyakába esett, mert tetszett személye személyének.
Igy lett a nagy szomoruságból nagy vigasság, nagy vigasságból nagy
lakadalom s még tán most is szól a hegedü, húzza a czigány, hogyha el
nem hagyta a muzsikát.
A SZEGÉNY EMBER ÉS A VARJAK KIRÁLYA.
Volt egyszer egy ágról szakadt szegény ember s ennek két riska tehene.
A szegény embernek olyan volt ez a két riska tehén, mint a gyermeknek az
anyja emlője; mert nemcsak hogy tejes-vajat adtak, miből néha napján
csak ragasztottak egy pár garast sóra-fára, no, ha nem csurdult, hát
cseppent, de még azonfölül a mi kis földecskéje volt, azt is megmivelte
rajtuk.
Most is ott szántogatott az erdők alatt a két riska tehénen, egyszer
honnan honnan nem, csak előtte terem egy hat lovas hintó, ebben pedig
senki más nem ült, mint a varjak királya, ki azt találja a szegény
embernek mondani:
– Hallod-e, te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: nem adnád
el nekem ezt a két riska tehenet? jó pénzt adok érte, duplán fizetek,
mert a seregem már három nap óta nem evett egy falatot sem,
étlen-szomjan pedig csak nem halhatnak meg a lelkedre?!
– Ha már igy van a dolog, válaszolt a varjak királyának a szegény ember,
ha már csakugyan három nap óta nem evett a felséged serege: jól van, én
nem bánom, odadom e két riska tehenet, csakhogy pénzért nem adom, hanem
tehénért tehenet adjon fölséged.
– Jól van, szegény ember, legyen a te akaratod szerént, tehénért tehenet
adok, még pedig kettő helyett négyet kapsz: azért keress föl engem az én
birodalmamban; mert én vagyok a varjak királya s csak északra keresd a
fekete várat, ott bizonyosan megtalálsz.
S ezzel a varjak királya ugy eltünt, mintha soha sem lett volna ott,
mintha a föld nyelte volna el.
A szegény ember aztán tovább szántogatott a két riska tehénen, de ime
egyszerre, mint valami fekete felhő, nagy károgással közeledik feléje a
varjak királya serege, lecsapnak a két riska tehénre s diribról darabra
szedték.
Aztán a fekete sereg nagy károgások között, mint valami fekete felhő,
tovább repült.
A szegény ember aztán csak azt nézte, hogy merre repülnek, hogy az utat
megjegyezhesse magának, majd nagy szomoruan hazament, szép két
fiacskájától és kedves feleségétől keserves könyhullatások között
elbúcsúzván, elindult ország-világszerte a fekete vár fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy
tengernyi sivatag pusztára ért; sehol, még aranyért se látott akár egy
várost, akár egy falut, akár csak egy gunyhocskát sem, hol a fejét
lehajthatná az éjszakai nyugodalomra, avagy csak egy darab kenyeret vagy
egy korty vizet is kérhetne, mert biz a szerdásból régen kifogyott az
elemózsia és a kobakban, mely ugy az oldalán függött volt, akár csaholni
lehetne.
Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni, itt kell neki étlen-szomjan
elveszni a tengernyi sivatag kellős közepén; otthon aztán akár az itélet
napjáig várhatják megérkeztét.
Itt a szegény embernek már a jártányi ereje is elfogyott s csakugy
lézengett mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. Egyszer a mint ott
bolyong, hát látja, hogy jól távol valami pásztortűz ég. Megyen a nagy
világosság felé csúszva-mászva négykézláb, egyszer mégis nagy nehezen
odaért, hát látja, hogy a tűz körül három vagy négy ember heverész s
ugyancsak főzik a bográcsban a forditott kását. Köszön nekik:
– Adjon isten jó estvét!
– Fogadj isten, szegény ember! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön,
hol még a madár se jár?
– Északra a fekete várat keresem. Nem hallottak róla világszép éltökben
valamit?
– Dehogy nem hallottunk, dehogy nem, hisz mi is annak a királynak a
juhászai vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyes meg
ilyes ember keres fel bennünket, a ki két riska tehenét eladta a katonái
számára, étellel-itallal jól tartsuk s aztán útba igazitsuk. Vajjon nem
kend-e az a bizonyos szegény ember?
– De biz én volnék.
– Igazán?
– Nincs különben.
– Ugy hát üljön le ide a tűz mellé erre a subára, egyék, igyék, lakjék
jól, mert majd mindjárt kész lesz a forditott-kása.
Ugy is lett. – A szegény ember leült a subahátra, evett, ivott, jól
lakott, majd lefeküdt s elaludt.
Reggelre kelve, a juhászok ujra megvendégelték a szegény embert s
megajándékozták őt egy gomolya turóval, meg egy brugóval, de még a
kobakból is kiszoritották a levegőt, csakis igy eresztették útnak,
megmutatván neki az igaz utat.
Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz uton s most már ha
megéhezett is, ha megszomjazott is, volt a szerdásban, volt a kobakban.
Egyszer, ugy estvefelé ujra valami pásztor-tűz félét látott. Megyen a
nagy tűz felé, hát látja, hogy a mellett a varjak királya csikósai,
ugyancsak rotyogtatják a húsos tarhonyát. Köszön nekik.
– Isten jó nap, csikós uraimék!
– Fogadj isten szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen az
idegen földön?
– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit
világszép éltében, bátyám-uram?
– Dehogy nem hallottam, dehogy nem! hiszen mi is annak az emberei
vagyunk, ki erős kegyetlenül meghagyta nekünk, hogyha ilyen meg ilyen
szegény ember talál erre vetődni, ki a népe számára két riska tehenét
eladta, szivesen lássuk. Azért ez szóm és mondásom hozzád, szegény
ember: vajjon nem te vagy-e az a bizonyos?
– De biz, én volnék.
– Igazán?
– Nincs különben.
– Ugy hát ülj le ide a tűz mellé s egyél, igyál, lakj jól.
A szegény ember aztán leült a tűz mellé, evett, ivott, jól lakott s
aztán lefeküdt a subahátra s elaludt.
Reggelre kelve, a csikósok ujra megvendégelték a szegény embert s
szerencse-kivánatok közt, megmutatván neki az igaz utat, útnak
eresztették, de elébb sem a szerdást, sem a kobakot nem hagyták üresen.
Ment mendegélt aztán a szegény ember az igaz úton, de minek szaporitsam
a szót, mert száz szónak is egy a vége, elég az hozzá, hogy ugy estefelé
a varjak királya kondásai tanyájára ért. Köszön nekik.
– Adjon Isten jó estvét!
– Fogadj Isten, szegény ember, szólt a számadó, hát hol jársz itt ezen
az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A varjak királya fekete várát keresem. Nem hallott róla valamit,
bátyám-uram világszép éltében?
– Hahó szegény ember, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz mi is annak
az emberei vagyunk; de mondsza, vajjon nem te vagy-e az a szegény ember,
a ki ő felségének eladta két riska tehenét?
– Mi türés tagadás, biz én volnék az.
– Igazán?
– Nincs különben.
– De hogy mégysz te be abba a fekete várba, mikor az köröskörül kőfallal
van bekeritve és egy aranypulyka lábon szünetlenül forog?! De ne tarts
semmitől; ne itt van ez a fényes balta, csak te ezt nyomd a kőfalhoz
ugy, hogy szikrát hányjon, majd megakad az az ajtóban, majd felpattan az
előtted, te pedig ugorj be rajta. De jól felkösd a gatyádat, nehogy
elvétsd az ugrást, mert a kőfal-ajtó izibe becsukódik s ha ott rekedsz,
sem Isten, sem ember nem segit rajtad. Mikor egyszer benn leszesz, a
varjak királya elébed jőn, fogad szivesen, hogy majd a lelkét is
tenyérre nem teszi s ekkor majd milyen papos fölöstökömöd, ebéded és
vacsorád lesz neked. És te, mikor a varjak királya azt kérdi tőled, mit
kivánsz, ne kérj egyebet, csak azt a sódarálót, mely ugy a szegletben
áll.
No jól van, ez abba maradt. Reggelre kelve, a szegény ember elindult a
fekete vár felé. Hogy odaért, hát látja, hogy az aranypulyka lábon
magától forog, mint valami ördögmotolla, és sehol se ablakot, se kaput
nem látott rajta, csak a meztelen falat.
A szegény ember aztán a nála levő kondás baltát odanyomja a kőfalhoz.
Szikrázott a balta ugy, hogy jobban se kellett, egyszer mégis megakadt
az ajtóban. Az ajtó felpattant, a szegény ember pedig be a várba. Ha
csak egy szempillantással késett volna is, tüstént odacsukta volna a
kőfalajtó, mert már most is odakapta a gatyája szélét.
A szegény ember csak aztán, mikor már benn volt, vette észre, hogy belül
a vár nem forog, csak kivül.
A varjak királya ép az ablaknál állott, hát látja, hogy imhol jön a
szegény ember a tehenek áráért, kiszalad elébe, rázza a kezét s ugy bánt
vele, mint a tojással. Aztán bevitte a szebbnél szebb szobákba s
leültette maga mellé az aranylóczára.
A szegény ember seholse látott egy lelket sem, már pedig itt a dél, itt
az evés ideje. De ime, egyszerre csak terülni kezd az asztal s szinte
görnyedett a háta, annyi étel termett rajta. A szegény ember csak a
fejét csóválta, mert mint mondám, sehol senki; sem szakács, sem kukta,
sem szolgáló és mégis teritve az asztal?!… Ez biz boszorkányság, ez biz
ördögi mesterség, de nem jó lélek műve! Hát a sódaráló mit vétett? de ez
eszébe sem jutott a szegény embernek, pedig ott állott ám a sarokban.
Már a szegény ember harmadnap óta volt vendége a varjak királyának, ki a
mint csak kitelhetett, ugyancsak emberséggel fogadta, hogy az ellen
senki fia panaszt nem emelhetett volna; reggel, délben és estve kijárt a
szegény ember porcziója, a mint dukál. De a szegény embernek már nem
izlett sem a pecsenye, sem a bor, mert eszébe jutott, hogy ő itt
duskálkodik, jóllehet a felesége meg két gyermeke kenyérben sem esznek
eleget.
Mondom, hogy ez eszébe jutott, fészkelődni izegni-mozogni kezdett.
Észreveszi ezt a varjak királya s azért azt mondja neki:
– No szegény ember, a mint látom, néked már nincs nálam maradásod, mert
hazahúz a szived: azért azt kérdem tőled, mit kivánsz a két riska
tehénért; mert elhidd barátom, nagy bajból segitettél te ki engem akkor;
mert ha nem könyörülsz rajtam, egész seregem étlen vesz el?
– Nem kivánok én egyebet, felelt a szegény ember, mint ezt a sódarálót,
mely itt a szegletben áll.
– Oh szegény ember, tán elment az eszed; ugyan mondd meg, mi hasznát
vennéd te annak?
– Hát egy kis kukoriczát, hébe-hóba buzácskát is darálnék rajta, ha
magamnak nem, hát másnak, mégis csak hozna valamit a konyhára.
– Kivánj egyebet, kivánd azt az egész gulyát, melyet jöttödben láttál!
– Minek lenne nekem az a tengernyi jószág, hisz ha haza hajtanám, még
roszat gondolnának felőlem, meg aztán se ólam, se legelőm.
– No, hát pénzt adok. Mennyi kell? elég lesz három zsákkal?
– Minek lenne nekem az a tengernyi pénz csak a bajom gyülne meg vele,
mert vagy azt gondolnák, hogy loptam, vagy, hogy megöltem érte valakit,
de meg aztán utamat is állhatják.
– No hát katonát adok melléd.
– Mit ér a felséged katonája, nevetett a szegény ember, hisz egy tyuk is
elkergeti!
– Mit, az én katonámat? s ezzel a varjak királya belefújt egy kis sípba,
egyszeribe ott termett egy varju, majd megrázkódik s olyan derék legény
vált belőle, hogy nemcsak csak, hanem ugyancsak.
– No ládd, ilyen katonáim vannak nekem! És a király aztán kiparancsolta
a legényt a szobából, ki megrázkódván, varjuvá vált s elrepült.
– Már az nekem mindegy, akár milyen katonái vannak fölségednek; fölséged
azt mondta: hogy azt ad, a mit kivánok, én pedig nem kérek egyebet, mint
ezt a darálót.
– Már azt nem adom. Kivánd inkább minden jószágomat, csak ezt ne.
– Nem kell nekem minden jószága sem, csak ez a daráló.
– No szegény ember, háromszor tagadtam meg tőled, te pedig háromszor
kivántad a darálót, most már vagy akarom, vagy nem, oda kell adnom. De
tudd meg azt, hogy ezen se kukoriczát, se buzát nem kell darálni, mert
ez olyan tulajdonsággal bir, hogy minden gondolatodat teljesiti. Itt
van, vidd el, bár vérzik utána a szivem, de te is jót tettél velem:
azért legyen a tiéd.
A szegény ember aztán a hátára vette a sódarálót, elbúcsúzott a varjak
királyától, megköszönvén a hozzája való szivességet s elindult hazafelé
szép csendesen.
Visszajövet mind a kanászokat, mind a csikósokat s mind a gulyásokat
megvendégelte. Nem tett egyebet, csak ezt monda: „Derülj édes
darálókám“. És a mi szemnek szájnak szájiznek kedves étel volt, mind
előtermett magától. S ha ezt mondá: „Borulj édes darálókám“, minden
étel, mintha a föld nyelte volna el, eltünt.
Aztán a jó pásztoremberektől is elbúcsuzott s folytatta az utját
hazafelé.
A mint mén mendegél, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért s hogy
megéhezett, csak a darálónak szólt, mondván:
– Derűlj, édes darálókám.
S tüstént egy asztal termett elő, de ez nem egy, hanem két személyre
volt megteritve. A daráló mindjárt tudta, hogy a szegény embernek
vendége lesz; mert csakugyan, honnan honnan nem, egyszer csak ott terem
egy nagy zsiros ember, ki szó nélkül ült le a teritett asztalhoz.
Mikor megeléglették az Isten áldását, megszólal a nagy zsiros ember s
azt mondja a szegény embernek:
– Hallod-e te szegény ember, add nekem ezt a darálót ezért a görcsös
botért; mert ha a te darálód olyan tulajdonsággal bir, hogy minden
kivánságodat teljesiti – a zsiros ember már ezt is tudta – ugy az én
görcsös botom meg azzal a tulajdonsággal bir, hogy csak ezt kell neki
mondani: „üssed édes botocskám“ s már akkor az a bizonyos a halál fia.
Mit volt mit tenni a szegény embernek, gondolván magában, hogy ha szép
szerivel nem adja oda, erőnek erejével is elveszi tőle az a csunya
zsiros ember: elcserélte a darálót a görcsös botért; de mikor már
egyszer a kezében volt, könnyen beszélt a szegény ember, mert csak a
görcsös botnak parancsolta, mondván:
– Üssed édes botocskám.
S az ugy fültövön vágta a zsiros embert, hogy még nem is nyikkant, hogy
még a kis körmét sem rázta.
Aztán a szegény ember szép csendesen folytathatta a maga utját s hét
esztendő mulva azt mondhatta: itthon vagyunk.
A felesége, ki ott sirdogált a banyakemencze mellett; elveszett kedves
urát, és a két riska tehenet siratta: alig ösmerte meg a szegény embert,
de még is megösmerte, – két fia pedig már egészen felserdült s kinőttek
már a hosszu ingből.