mert vagy volt dolgod erős óriással, vagy nem, de most ugyan mokány
gyerekkel tűzöl össze. Azért ha erőd fogyatékát érzed, csak ebből az
üvegből igyál. Aztán látod-e madár-látta távolban azt a harmadik
márvány-palotát? No, ha látod, eredj el oda. S ott még ezerszerte szebb
leányok szaladnak eléd, kik karon fogva bevezetnek a fehér szobába s
tánczolni hínak; de te ujra, mintha se szemed, se füled, se nyelved nem
volna, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, hanem szótlanul ülj be az
asztalszögbe az aranylóczára. A szebbnél szebb kisasszonyok ekkor azt
gondolják, hogy éhes is vagy, szomjas is vagy. S ekkor az
asztalteritéshez látnak s mindenféle világi jókkal kinálnak, hogy egyél,
igyál; de te semmihez se nyulj, se egy falat kenyeret ne egyél, se egy
korty bort ne igyál, hanem ülj ott veszteg, mint egy darab fa,
mindaddig, mig az ajtót ki nem nyitják s ki nem löknek rajta. S ekkor a
kisasszonyok mindent, de mindent: kést, kanalat, villát, ételt, italt,
poharat utánad hajigálnak, te pedig teritsd le az aranyabroszt s
mindeneket szedj fel s aztán jőjj le a 12 fehér márvány-garádicson.
Mikor a márvány-garádics legalsójára érsz, utadat állja egy óriás, ki
meg akar veled mérkőzni; de te, ha a szavamra hallgatsz, ennek is leütöd
a gombját.
Ugy is lett. – A kalmárfi elindult a harmadik márvány-palota felé. Hogy
odaért, izibe felszaladt a 12 fehér márvány-garádicson, megfogta az
aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót.
Alig tette be a lábát, alig pillantották meg, már is husznál is több
leány szaladt feléje. A másik két palotában is szép leányokra talált de
azok még csak fiai sem lehettek ezeknek. A kisasszonyok aztán a kalmárfi
nyakába akasztották magukat; ki az egyik karját, ki a másikat, ki a
frakkja végét fogta. Csókolták, ölelték, nyalták-falták, hogy menjen
velük tánczolni; de a kalmárfi, mintha se füle, se szeme, se nyelve nem
lett volna, szótlanul leült az asztalszögbe az aranylóczára.
Most a szép leányok azt gondolták, hogy alkalmasint hamarább, mint nem,
éhes is, szomjas is a gavallér. Azért mindjárt nagy sürgés-forgás
támadt; a kisasszonyok teritékért szaladtak s husz is rohant – imhogy a
nyakukat ki nem törték, – mint bódultak, egymásután. Az egyik abroszt
húzott a puszpángfa asztalra, a másik tányért tett eléje, a harmadik a
tányér mellé kést, kanalat és villát rakott, az ötödik aranykancsót
hozott: igy sorba mindaddig, mig az asztal nem volt teritve.
Mikor a puszpángfa asztal meg volt teritve, egyszeribe, mint a
parancsolat, száj-iznek kedves, különbnél különb ételek és italok
termettek maguktól az asztalon; de a kalmárfi se nem evett, se nem
ivott, hanem ott ült az asztalszögben szótlanul mint egy lelketlen darab
fa. A kisasszonyok odaültek melléje, ölelik, csókolják, nyalják-falják,
imhogy a lelküket tenyerükre nem tették, hogy csak egyék, ha nem többet
is, legalább egy falatot, hogy csak igyék, ha nem többet is, legalább
egy kortyot; de a kalmárfinak is volt esze, nem enni és inni. S ezer
volt a szerencséje, mert mihelyest akár egy korty bort, akár egy falat
ételt lenyelt volna, tüstént azon szempillantásban kővé vált volna.
A kisasszonyok hasztalan vették elő minden mesterségöket, hasztalan
csábitották ékes szóval, édes beszéddel, zengő muzsikával és mindenféle
tánczokkal, mert a kalmárfit sehogysem vezethették a jégre.
S hogy im látták a kisasszonyok, hogy semmire sem mehetnek vele:
megragadták a szegény kalmárfit, kinyitották az ajtót s kihajitották
rajta. De ez még nem volt elég, hanem mindent: ételt, italt, kést,
kanalat, villát, kancsót és aranyabroszt kihajigáltak utána.
A kalmárfi aztán az ambituson szépen leteritette az aranyabroszt,
mindent belepakolt, majd hurkot vetett rajta, s elindult lefelé a 12
fehér márványgarádicson.
Mikor a márványgarádics legalsójára ért: egy irdatlan óriás utját állta,
ki nagy mérgesen rárivalkodott:
– Hej, emilyen amolyan kalmárfia! – vesztél volna az anyádnál –
világszép éltemben mindig hallottam hiredet, két öcsémet is csúf
halállal kivégezted: azért jöszte velem az aranyszérűre, mérközzünk meg!
Kimennek az aranyszérűre, hol az óriás megfogja a mi kalmárfinkat a
félkezével s ugy odavágta a szérűhöz, hogy az bokáig sülyedt le.
Hej, a kalmárfi sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja az óriást s térdig
vágta a szérűbe.
Hej, az óriás sem rest, kiugrik a lyukból, megfogja a kalmárfit s egész
derékig belevágta az aranyszérűbe.
Hej, a kalmárfi sem rest, izibe kiugrik a lyukból, hirtelen kivette a
zsebéből a kis üveget s jót húzott belőle, mert már az ereje igen
fogyatékán volt. S ekkor megfogja az óriást s ugy odavágta az
aranyszérűhöz, hogy az egész nyakig sülyedt le.
Most az óriás ki akar ugrani a lyukból, de nem lehet; nem ereszti a
leszakadt aranyszérű s mig ott kászmálódik, addig a kalmárfi kihúzta a
kardját s izibe leszelte a gombját.
Miután a kalmárfi emigy elvégezte a dolgát, fölvette az aranyabroszt s
visszasietett a kővé vált királyhoz, ki szót szólt hozzá ilyeténképen:
– No édes fiam, most már tartsd meg magadnak jó kardomat, mert az
megillet téged, s menj haza, vigy a kedvesednek ételt és italt; de
holnap reggel a királykisasszonynyal együtt jőjj ide hozzám.
A kalmárfi aztán visszament a mátkájához, ki, mint a párjavesztett
galamb, nem tudta a dolgot mire vélni, hogy az ő mátkája vajjon mért
késik olyan soká, hogy vajjon, mért nem siet, azért nagy könyhullatások
között kiült az ablakba és hullt a könye mint a zápor eső, hogy ő már
megint ugy marad, mint az ujjam, hogy ő már megint árva lesz, mint a
kinek senkije sincsen.
A mint ott sirdogál, kitekint az ablakon, hát imhol látja jőni a
mátkáját. Ennek sem kell több, kinyitja az ablakot, kiugrik rajta, eléje
szalad a mátkájának.
A kalmárfi megölelte, megcsókolta a mátkáját s aztán mindketten bementek
a bárkába, hol az est-ebédet jó izűen elköltötték.
Más napra kelve, mind a kalmárfi, mind a szép királykisasszony a kővé
vált királyhoz siettek, ki azt mondja nekik:
– No édes gyermekeim, hát megérkeztetek?… Nagyon jól van, de nem azt
mondom én nektek, hanem azt: te édes leányom, menj föl erre a hegyre,
annak a leghegyében találsz egy termő-aranyveszszőt, mely a földbül nőtt
ki. Szakitsd le azt az aranyveszszőt, vedd magadhoz s csapd meg
háromszor ezt az irdatlan kőfalat, mely itt ennek az irdatlan hegynek a
tövében van. A hol megütöd, ott egyszeribe ajtó támad. Szaladjatok be az
ajtón s mindaddig fussatok, mig csak a gyomrába nem értek. Ott a
legmélyebb tömlöczben találtok egy 9 mázsás vasra vert királyfit. Ő az
én fiam. Kerüljétek meg háromszor visszafelé a fiamat s aztán lóhalálába
rohanjatok vissza; de se jobbra, se balra ne tekintsetek, sem sehol meg
ne álljatok, mert ha elkéstek, az ajtó becsukódik, ti pedig benn
rekedtek és kőbálványnyá változtok. Ha szerencsésen kijöhettek, te
leányom ezt a czédrus fát, mely itt előttem van, vágd meg háromszor a
földből nőtt aranyveszszővel s a többi aztán, mint a parancsolat,
magától jön.
No jól van, itt a királykisasszony fölmászott az irdatlan magas hegyre s
annak a kellős csucsán meglelte a termő aranyveszszőt. Leszakasztotta s
azzal a mint fölment az irdatlan hegyre, ugy le is jött.
Már ekkor a kalmárfi ott várta a hegy lábánál. A királykisasszony aztán
megütötte a kőfalat az aranyveszszővel s ime, ott azonnal ajtó támadt.
Az ajtón aztán mindketten beszaladtak.
Alig tették be a lábukat, már is a hátuk mögött névről szólitgatták
őket, kiabáltak utánuk, hogy álljanak meg: de ezeknek is volt eszük meg
nem állni, hanem tovább szaladtak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle tánczoló, dalló
kisasszonyok és urfiak jőnek eléjük, névről szólitják őket, hogy
mulatozzanak velük; de azoknak is volt eszük nem mulatni, hanem félre
lökték a kisasszonyokat és urfiakat s tovább szaladtak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle éneklő madarakhoz
értek, melyek aranykaliczkába zárva, szebbnél szebb nótákat danolgattak.
A királykisasszony meg akart állni, hogy hadd bámulja meg azokat a
szépen szóló aranyos madarakat; de a kalmárfi megrántotta a kezét s igy
megint tovább szaladtak.
Csak szaladnak; csak szaladnak, egyszer a lábuk alatt mindenféle
drágaság: karika-gyűrü, függő, karperecz, aranyfüzőtű, csördült meg. A
királykisasszony le akart hajolni, hogy majd felkap legalább egyet; de a
kalmárfi visszarántotta s igy aztán megint tovább szaladtak.
A mint tovább futnak; itt meg mindenféle aranykardok, aranynyergek,
aranyzablák hevertek a lábuk alatt. Most meg a kalmárfi akart lehajolni,
hogy majd felkap egy aranyos kardot; de a királykisasszony
visszarántotta s igy aztán ujra tovább szaladnak.
Csak szaladnak, csak szaladnak, egyszer mindenféle, rútnál rútabb
kigyók, varancsos békák kerültek a lábuk alá; de mindketten behunyt
szemmel, keresztül szaladtak rajta.
Egyszer valahára a hegy gyomrába értek, hol 9 mázsás vasra verve égő tűz
között ült a kővé vált király fia. A lánczra kötött királyfi imhogy meg
nem halt egy korty vizért, pedig ott buzgott fel mellette, alig egy pár
lépésnyire tőle a hideg forrás-viz. És ő abból egy kortyot sem ihatott,
mert a láncz nem engedte odáig menni.
Hogy az égő tűz között ülő királyfi meglátta az egy pár cselédet, térden
állva kérte őket, hogy itassák meg.
A királykisasszonynak megesett a szive rajta, meg akarta itatni, de a
kalmárfi visszarántotta. Aztán mindketten a tűz között ülő királyfit
visszájára megkerülték háromszor s azzal, a mint bementek, kiszaladtak a
hegyből. S ezer volt a szerencséjök, nem egy, mert ha csak néhány
szempillantással tovább késnek, a kőfal-ajtó rájuk csapódott volna; mert
már most is odacsukta a kalmárfi csizmája sarkát, a királykisasszonynak
pedig a szoknyája szélét.
De már ekkor a tűz között ülő királyfi is szabad volt, ki eléjük jött s
nagy hajlongások és hálálgatások között köszönte meg élte
megszabaditását.
A királykisasszony aztán kezébe vette az aranyvesszőt, fölkereste a
czédrusfát, melynek az oldalát megütötte háromszor az aranyvesszővel.
Az első ütésre megmozdultak az elátkozott kővé vált emberek; a másodikra
lélekzetet vettek, a harmadikra pedig feltámadtak s az egész dolog
előttük olybá tetszett, mintha aludtak és álmodtak volna.
Itt a kővé vált király, egész népétől kisérve, nagy hajlongások és
hálálkodások között jött az egy pár cseléd elé s alig volt hosszavége a
köszönéseknek.
Egyszer, a mint ott legjobban hajlongnának, egy fehér galamb lecsap a
levegőégből s a királykisasszony ölében húzta meg magát. A
királykisasszony azonnal felösmerte benne, rég nem látott kedves
galambját. Ő már tudta a módját, hogyan kell az ilyes históriával bánni,
mert csak a hóna alá nyult a galambnak s onnan egy levelet húzott elő,
melyre kivül ez volt irva: „Ezen levelem felbontását ajánlom legkisebb,
legkedvesebb leányomnak.“
A királykisasszony izibe feltörte a levelet, s mikor a végihez ért,
kiesett a levél a kezéből és sirva fakadt.
A kalmárfi vette föl a levelet, ki fennszóval ezt olvasta ki belőle:
„Kedves egyetlenegy szeretett leányom! Nem tudom, élsz-e, halsz-e,
minekutána nem tudhatom, hogy a világnak melyik zugában vagy zegében
létezel rablókezek által. Én hála istennek erőben egészségben vagyok,
melyhez hasonlót kivánok neked is tiszta szivemből, csakhogy a tömlöcz
fenekén sinlődöm. Mert gondold meg csak, azok az átkozott nénéid, még
átkozottabb férjeikkel együtt, minekutána a királyságot át nem adtam
nekik, megfogtak, tömlöczre vetettek s holt hiremet költötték. S
azótátul fogva itt tartanak kigyók és békák között és sem ennem, sem
innom nem adnak, csak mint valami országos tolvajnak, egy darab fekete
kenyeret és egy korsó vizet, ágyam pedig egy kéve zsúp. Azért anyád
kínszenvedésére kérlek, hogyha élsz és ha teheted: mentül előbb a
segitségemre légy. Köszöntetlek szépen, ösmeretlen vőmet is mind
közönségesen. – Szerető apád, a zöld király.“
Most a szót a kővé vált király vette át.
– No édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok. Mostani nagy
bajotokból, majd én segitlek ki. A három óriás minden kincseit, minden
jószágát nektek adom azért a jóért, a mit ti én velem cselekedtetek.
Azért édes leányom, fogd fel az aranyvesszőt, járd sorra mindhárom
márványpalotát s üsd meg mindegyik oldalát háromszor az aranyveszszővel.
Majd meglátjátok, hogy a három márványpalota milyen szép három
aranyalmává változik. Azokat aztán tegyétek el akár a zsebetekbe, akár
az ing-deréktokba, vagy oda, a hová nektek tetszik. Otthon aztán a három
aranyalmát tegyétek le a zöld király birodalma, vagyis a ti saját
birodalmotok legszebb helyére, te pedig leányom, üsd meg ismét háromszor
az aranyveszszővel, majd meglássátok, hogy milyen gyönyörves három
márványpalotátok lesz. De még azt is akarom mondani, folytatá beszédét a
kővé vált király, majd mikor már letelepedtél a zöld király
birodalmában, adjál nagy lakomát, még pedig akkorát, hogy egy kis
lakzival érjen föl. Hirnök által hivasd meg gonosz két bátyádat minden
családostul együtt. De az ország tanácsosait, herczegeit, grófjait,
báróit, urait, urfiait, válogatott czigánylegényeit és hosszu süveges
kankós tótjait is hidd össze pecsétes levéllel. S mikor mindnyájan
együtt lesznek, terjeszd eléjök a dolgot: hogy mit érdemel az olyan két
személy és az olyan két vő, kik egyetlenegy jótevőjüket, tulajdon édes
apjukat kigyók, békák közé börtön fenekére vetik s ott, mint valami
országos tolvajt, kenyéren és vizen tartják? Mikor az ország bölcsei és
irástudói kimondják az itéletet, akkor füleltesd le gonosz két bátyádat
s még gonoszabb két sógorasszonyodat s hajtasd rajtuk végre az itéletet.
Ugy is lett. – A királykisasszony sorra járta a három óriás
márványpalotáját, mindegyik oldalát megütötte háromszor az
aranyvesszővel s azok aranyalmává változtak. Az aranyalmákat aztán a
kebelébe dugta.
Aztán nagy sirás-rivás és könyhullatások között elbúcsúztak a kővé vált
királytól, édes magzatjától s minden ismerőseiktől s felültek a bárkába.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farku disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
még is azt mondhatták: itthon vagyunk s kikötöttek a zöld király
birodalmában. A kalmárfi aztán kiválasztotta a birodalom legszebb
részét, hol is a három aranyalmát egymás mellé lerakta, a mátkája pedig
az aranyveszszővel háromszor oldalba ütötte, s ime, azokból, mint
varázslat, három márványpalota keletkezett.
Itt az országban hire futamodik, hogy milyen gróf, báró, vagy pedig ép
herczeg jött a zöld király birodalmába lakni; ugyannyira, hogy az
uralkodó két király fülébe is eljutott, kik már szerették volna
megtekinteni azokat az ékes palotákat, melyeknek csak a hire jutott el
hozzájuk.
Ki örült akkor legjobban, mint a két király, mikor egyszer csak beállit
hozzájuk a hirnök, ki jelenti alásan, hogy ekkorra meg ekkorra
hivatalosak a márvány-palotába minden háznépestül együtt.
A két király hajlongott erősen, hogy köszönik szépen a szives
megemlékezést s ott lesznek minden háznépestől együtt a mondott időre.
A kalmárfi pedig pecsétes levél által az országban levő minden
herczegeket, grófokat, bárókat, urakat, urfiakat, válogatott
czigánylegényeket, hosszu süveges kankós tótokat egybehivatott, kik a
mondott időre meg is jelentek szép számmal. Ott voltak a jó madarak és a
szép mákvirágok is, már mint: a két bátyja és a két sógornéja. S ekkor a
kalmárfi az egész palotát, fegyveres katonákkal vetette körül.
Mikor igy mindnyájan együtt voltak, a kalmárfi beült az első székbe s
megkérdezte a bölcseket és irástudókat, hogy mit érdemel az olyan egy
pár leány és az olyan egy pár vő, kik jótevő édes atyjukat kigyók békák
közé tömlöcz fenekére vetik; de még ekkor is ugy bánnak azzal, mint a
legutolsó országos tolvajjal: kenyéren és vizen tartják.
A két gonosz madár és a két vő mindjárt tudták, hogy ő róluk szól a
leczke. Azért elsápadtak, elkékültek, majd kisurrantak a szobából, hogy
szárazon viszik el az irhát, de a katonák visszaűzték őket s ismét
behozták a szobába.
Az irástudók kimondták az itéletet: Azt érdemli, fölséges herczegünk,
mert ékes ábrázatárul itélve nem is lehet más, azt érdemli, hogy a két
leányt a legszilajabb lófarkára kell kötni, hétszer meghordozni a
beretvahidon, tüzes vassal csipkedni s a mi kevés megmarad belőlük,
négyfelé vágni s világcsúfjául az ország négy részére kifüggeszteni. – A
két jó madarat pedig, már mint a két vőt, a legelső fára felhúzni.
– Hallottátok, fordult most a kalmárfi a jó madarak felé, hallottátok?
de én, minthogy testvéreim vagytok, kegyelmet adok, de 24 óra alatt
elhagyjátok a birodalmat minden kincseitekkel együtt, különben itéletet
láttatok a fejetek fölött.
A két gonosz testvért és a feleségeiket 24 óra lefolyása alatt a hóhér
seprőzte ki az országból, magát pedig a zöld királyt tüstént kihozták a
tömlöcz fenekéről, a trónusba ültették; de ő ekkor az összegyült népek
előtt kedves vejének adta át a királyságot. Igy lett a kalmárfiból a
hires zöld király, ki még most is él a feleségével együtt nagy
boldogságban, hogyha meg nem haltak. Eddig volt, mese volt.
A KILENCZ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Nekeresden és Ebkérden, Naplacs
mellett, hol a jeget aszalják, egy szegény özvegyasszony, kihez, bár
megevő-falatja is alig volt, mégis kilencz katonát adtak.
A szegény özvegyasszonynak aztán hogy hogy nem, biz én azt már nem
tudom, egy gyermekcséje született, kit az anyja Kilencznek
kereszteltetett.
Itt a ficzkó, mintha kilencz gyomra lett volna, kilencz gyermek
porczióját megette, pedig az anyja földhöz ragadt szegény volt, mert két
kézi munkájával kereste kenyerét: ezért a Kilenczet nem győzte
elemózsiával az édes anyja. Ezért a szegény asszony felöltözött
legjobbik ringy-rongy ruhájába s elment a királyhoz, hogy ő a fiacskáját
igy nem birja, ugy nem birja tartani, mert az kilencz helyett eszik,
mert az olybá esik neki, mintha kilencz fia volna, azért lássa ő
Felsége, hogy a Kilenczet vegye pártfogása alá, legyen gyámoló istápja,
mert különben éhen-holt lesz.
A király aztán, hogy im könyörületes szive volt s szánni tudta a
szegényt, tartást rendelt a gyermek számára.
Mikor a Kilencz tizenöt esztendős volt, sem több sem kevesebb, beállit a
királyhoz, hogy fogadja meg őt akárminek, ha mindjárt béresnek is.
A király, hogy im látta, hogy a fiu nagy fejü és nagy kezü, tetszett
személye személyének, s ezért megfogadta béresnek; de biz ők nagyon
furán szegődtek be egymáshoz, mert a Kilencz, mikor majd kitelik az
esztendő, nem kivánt egyebet, csakhogy ő Felségét egyszer pofon üthesse
s aztán a király tehet vele azt, a mit akar.
A király, hogy hogy nem, ráállott erre a fura szegődésre, gondolván
magában, hogy egy esztendő nagy idő s azalatt háromszor is elveszitheti
a Kilenczet. Igy lett a Kilenczből kilenczedik bérese a királynak, ki a
legszilajabb hat tulkot adta a gondviselése alá; de biz az nem nagyon
viselte gondját a keze alá adott jószágnak, mert se meg nem etette, se
meg nem itatta, se meg nem vakarta, hanem a helyett inkább lefeküdt
aludni, ha csak valamelyik béres jószántából nem vetett egy-egy villa
szénát a szegény pára jószágoknak s aztán a többivel meg nem itatta. De
azért a király előtt senki sem mert vádaskodni ellene, mert hogy im nagy
ereje volt, tartottak tőle.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király
arra a gondolatra jött, hogy jó volna azt megtudni, hogy vajjon a
kilencz bérese között melyik a legfrisebb: ezért még estve kiadta a
parancsolatot, hogy holnap menjenek ki az erdőre fát hozni, s a ki
legelőször hazajön a szekérrel, annak tetőtől talpig egy egész ujdonat
uj öltözet ruhát készittet.
A többi nyolcz béres kötötte az ebet a karóhoz, mert mindegyiknek fájt a
foga az ujdonat uj öltözet ruhára, ezért idejekorán már a második
kakasszóra talpon voltak s minekutána megetették és itatták a
jószágokat, már négy óra felé útban voltak, csak a Kilencz nem, csak ez
aludt a szurdikban, pedig már a király szolgálói is megfejték a
teheneket, letették a szoba földjére s aztán kimentek, hogy majd
behozzák a köcsögöket és a szűrőszitát s elszűrik a tejet. Mondom, hogy
a király szolgálói kimentek a szobából, a nagy ajtócsapásokra a Kilencz
is fölébredt, hát látja, hogy ott gőzölög a szoba földjén a ma fejt fris
tej. Ennek sem kell több s nem kérdezte azt, szabad-e, nem-e, a
zsajtárokat egymásután kezdte felhajtogatni s mind a kilencz tehén tejét
megitta s aztán ismét visszafeküdt a kuczikba.
Itt a király szolgálói bejönnek a szobába, hogy majd elszűrik a tejet,
hát látják, hogy annak se hire, se neve, mind a kilencz zsajtár üres.
Ki tette, ki tette, kárnak nincs gazdája, azt biz a Kilencz tette, azt
biz a Kilencz tette, hisz még most is tejes a szája?!… Aztán a kilencz
szolgáló neki esik a mi Kilenczünknek, czibálják, ki a hajánál fogva, ki
lábánál fogva s kihúzták a szurdékból s már-már sok lúd, disznót győz,
hogyha Kilencznek eszébe nem jut, hogy micsoda parancsolatot adott ki
tegnap estve a király. Mondom, hogy ez eszébe jutott, megrázta magát s
mint mikor a vadkörte potyog, ugy hullott le róla az a sok
vászoncseléd-féle, majd aztán kiment az ólba, befogta a hat ökröt
étlen-szomjan s hajtotta az erdőfelé. De mikorára a mi Kilenczünk kiért,
már a nyolcz béres meg is rakodott, be is fogták az ökröket, hogy majd
hazafelé jőnek. Meglátja ezt a Kilencz, neki esett az útmentén álló
élőfáknak s jobbról is balról is mind mind ledöntögette az útra. Most
már gondolta magában, jöhettek-mehettek, hogyha tudtok! S mikor ezzel
készen volt, kifogta a hat ökröt s szabadon eresztette az erdőbe
legelni, maga pedig hozzá látott a rakodáshoz. Azokat a nagy élőfákat,
mint mi a kendert, minden tövestül együtt kiszaggatta s minden galyastul
levelestül együtt hajigálta fel a szekérre. Mikor már a szekér meg volt
rakva, az ökrök után nézett, de ezalatt uramfia mind a hat ökröt
megették a farkasok s csak a csontjaikra akadt.
Most mi tevő legyen, maga csak nem vontathatta haza a rakott szekereket
s nem akaszthatta a jármot a nyakába, hisz nem baromnak született?! A
mint ezen tanakodik, hát látja, hogy négy medve ott viaskodik egymással.
A mi Kilenczünknek sem kell egyéb, odamegyen a medvékhez s mind a négyet
megragadta, összekötözte, a járomhoz terelte s abba be is fogta. Aztán
kezébe veszi a nagy ostort, a füle közé súg a négy medvének, s nógatni
kezdte; de a medvék nem indítottak.
Ezek még nem birják, gondolta magában, s visszament az erdőbe, hogy
ragaszt még eléjök valami segitséget. A mint ott bolyong, hát látja,
hogy két farkas még most is ott rágódik az ökörcsontokon. Ennek sem kell
több, a két ordast fülön fogta, hogy még nem is nyikkant s
odaragasztotta a medvék elé. Aztán a kezébe vette az ostort s
szólitgatni kezdte a hat fura ökröt s azok csakugyan inditottak is s
vitték a szekeret tüskön-bokron keresztül-kasul.
A béresek, kik ezalatt fejszével vágtak maguknak utat s már-már készen
is valának vele, hogy im látták, hogy a Kilencz nem mén a rendes uton a
hidnak, hanem hegyen-völgyön keresztül neki a viznek, annál jobban
dolgoztak, annál jobban igyekeztek, hogy szinte a hátukon csorgott a
viz, hogy azt majd igy előzik meg, ugy előzik meg s mégis ők lesznek a
nyertesek, övék lesz az ujdonat uj öltözet ruha.
Csak mén a Kilencz, csak mendegél hegyen-völgyön keresztül, egyszer
valami emberforma akadt elé, ki bizonyosan nem lehetett más, mint maga
az ördög, mert elkezdett vele incselkedni; a kezében levő bottal a
kerekek küllőin kerepelőzött.
Meglátja ezt a mi Kilenczünk, hátra kiált az emberformának:
– Hallod-e földi! ne incselkedjél velem, mikor ugyis látod, hogy sietős
a dolgom; mert ha botod bele akad a küllőbe s a kerék el talál törni:
elhiheted azt nekem, ha nem mondom is, hogy te belőled csinálok kereket,
neked kell hazáig a tengelyt tartani.
De az a bizonyos emberféle, mintha nem is ő neki beszéltek volna, rá se
hederitett s azt se mondta: cserélj pipát pajtás, hanem tovább
incselkedett a mi Kilenczünkkel.
Annyira annyira, hogy egyszer a bot vége bele akadt a küllőbe, zsupp! a
kerék izzé-porrá tört.