– Történik: a Nádor-utczai palotában, egy szeles, borongós, őszi napon,
délután öt órakor. Színhely: a kék szalón. A báróné ujságot olvas; Elza
zongorázik. Benyit, váratlanul, a báró, felöltőben, botjával és
czilinderével. –
A báróné. – Jacques, te nem vagy a főrendeknél?! Jacques, talán beteg
vagy?!
A báró (a ki a küszöbtől egy lépésnyire megállapodott). – Ez a
legkevesebb, hogy nem vagyok a főrendeknél! Mit akarsz tőlem?! Ebben az
állapotban egy főrend, a ki nagyon jól tudja, mivel tartozik a
rangjának, nem megy el az ülésre, a hol lecsillapodva kell tanácskozni,
hogy mi történjék az országgal! Különben, a mi a kérdésedet illeti, légy
megnyugodva, mert ott voltam. És azt hittem, hogy meg fog ütni a guta,
de azonnal.
Elza (felugrik a zongorától és a báró elé siet). – Szent isten,
papuskám, csak nincs valami bajod?!
A báró. – Nincsen semmi bajom, és ha beteg vagyok is, az nem tartozik
rátok, mert ti azzal úgy se gondoltok. Beteg, hát legyen beteg!
A báróné. – De Jacques, az istenért, én mindjárt nagyon meg fogok
ijedni! És tudod, hogy ez nekem nem jót tesz.
A báró (a kitől Elza el akarja venni a botot és a kalapot). – Ne segíts
nekem, mert nekem nincs szükségem senkinek a segítségére. Vagy te talán
azt hiszed, hogy én már olyan öreg ember vagyok, a kit le kell
vetkeztetni, fel kell öltöztetni, mert a tulajdon szájammal beszélni se
tudok?! Na hát akkor csalódni fogsz! Nekem nem kell gyám. Majd mindjárt
meg fogsz győződni róla, hogy öreg, nem öreg, beteg, nem beteg, az én
házamban az fog történni, a mit én parancsolok! És most vedd el tőlem
ezeket a holmikat (oda adja Elzának a botot és a kalapot) és ne nézz
rám, mintha nem volna semmi dolgod, hanem siess engedelmeskedni, és húzd
le rólam ezt a kabátot, mert nem akarok megfulni ebben a melegben!
Elza. – De, papuskám, ugy-e, nem vagy rosszul?!
A báróné. – Jacques, én rögtön szívgörcsöt fogok kapni! Mi van veled?
Jacques, én téged nem láttalak így azóta, a mikor féltékeny voltál, és
beláttad, hogy tévesen! Jacques, mi bajod?
A báró. – Az a bajom, és ezért nem kell mindjárt szívgörcsöt kapni, hogy
ti én bennem mindig csak a gondos és áldozatkész családfőt és nem a
szigoru főrendet láttátok, egy szívélyes családapát, a ki jó, mint a
falat kenyér, és egy gyöngéd férjet, a ki puha, mint a vaj, mert itthon
soha se mutattam ki a szigoruságomat, vagy mondhatjátok talán, hogy én a
családi körben is oligarcha voltam?!… De ennek most már vége, és ha
eddig nem ismertetek bennem, csak egy kedélyes családfőt, a kit az
ujjatokra csavartatok, most meg fogjátok látni bennem a tigrist!
A báróné. – Jacques, az isten szerelmére, te félrebeszélsz!
A báró. – Az sem volna csoda, hogy ha félrebeszélnék, mert egy ilyen
esemény után van joga az embernek félrebeszélni! Hiszen itten valóban
minden megszűnik!
A báróné. – De, kérlek, Jacques, én nem értelek!… biztosítalak, hogy nem
értelek!… Világosíts fel, mi történt? Mi bajod?
A báró. – Vagy talán nem voltam én elég jó családapa és férj, szóval
családfő?!… Nem hoztam le nektek a csillagokat az égről?! De igen, és ti
ezt jól tudjátok! Na hát most már itt van a hála! Tessék, legyen az
ember olyan jó, mint a mézeskalács! Ez a köszönet! Mindennap négyfelé
vágattam magamat a családomért; nem éltem, nem lélekzettem és nem
sokszoroztam meg tevékenységemet, csak a családomért, és most itt
vagyok! Na hát ezt meg fogjátok nekem emlegetni!
Elza (magában.) – Trafalgarnak vége.
A báróné. – De, Jacques, te rébuszokat adsz fel nekünk!… Kérlek,
magyarázd ki magadat!… Mi haragított meg ennyire?!
A báró. – Vagy ti talán azt mondtátok magatokban: a jó papa? Azt nem is
kell kérdezni! Annak nem kötünk az orrára semmit! Ez már egy nagyon öreg
ember! Annak nincs szava! Az mindenre igent fog mondani! De hát mi
vagyok én? Egy hátulsó kerék vagyok én? Ti azt képzelitek, hogy én egy
egész-világ-nagybácsi lettem, a kivel senkinek se kell törődni, a ki
mindenre csak igent mond? Egy isten-éltessen-öreg-úr, a kinek csak
nevetgélni szabad? Egy te-csak-mindig-aludjál-bácsi, a ki utolsó a
házban? Na hát akkor nagyon tévedtetek, és keservesen fogtok csalódni!
A báróné. – Jacques, könyörgök, beszélj értelmesen! Hiszen a kínpadra
feszítesz, és te nem akarhatsz engemet megölni!
A báró. – Egy ilyen szégyen! Egy hosszu, munkás élet végén egy ilyen
szégyen!
A báróné. – Jacques, ne izgass fel ilyen rémítően!… Én halálra fogok
rémülni!… És már most is a legszörnyübbeket képzelem!… Ki hozott rád
szégyent?!… Talán csak nem engem vádolsz?!… Hiszen én már régóta
bebizonyítottam neked… És ezt csak nem tennéd ez előtt a gyermek előtt!…
Kiről beszélsz?… Istenem, ezek a leányok olyan meggondolatlanok!… És a
másik, a ki nincsen itthon!… Kiről beszélsz?… Remélem, nem Blankáról, a
ki éppen most kocsizott ki az angol nővel és a vőlegényével?!…
A báró. – Miféle vőlegényével?! Az a vőlegény már nem vőlegény! Semmi
vőlegény!
Elza. – Papuskám, a mamának sejtelme sincs semmiről, és el se tudja
képzelni, miről beszélsz. És ha így adod tudtára, a mi bosszant, úgy
csinálsz, mint az a tapintatos ember, a ki Kohn úr halálát azzal a
kérdéssel jelentette a feleségének, hogy: »Itt lakik özvegy Kohnné?«. A
szegény mama már nem tudom miféle rémségeket képzel, és ha még sokáig
nem mondod meg, mi bánt, félek, hogy igazán rosszul lesz…
A báró. – Csak ne légy olyan előhangos! Jobban teszed, hogy ha
hallgatsz! Anyáddal nekem soha se volt semmi bajom, pedig hosszu időt
töltöttünk, részint egymás mellett, részint egymás közelében, és
fiatalok is voltunk, a mikor az ember hamar felforr. És szeretem hinni,
hogy ő valóban nem tud semmit, és ő is éppen úgy félre van vezetve, mint
én, mert csak most jut eszembe, hogy te voltál, a ki nekem is, neki is,
bebeszélted ezt a házasságot! Azért jobban teszed, ha elbujsz, a míg a
felháborodásomból lecsillapodom, mert már kezdek tisztában lenni, hogy
mindennek te vagy az oka!
Elza. – De hát mi az a minden, a minek én vagyok az oka? Miért vagy
felháborodva? Mi történt?
A báró. – Mi történt? Az történt, hogy a főrendiházban azt mondja nekem
a Várai Fejér: »Gratulálok neked, mert az igazat megvallva, azt hittem,
hogy azok közé tartozol, a kiket a szerencse elkábított, és a kik, mint
ez a Hédervári Hirschler, már zászlósuraknak képzelik magukat. No és
most látom, hogy te a szerencsében is megmaradtál a régi egyszerü nemes
polgárnak«. – »Természetesen – feleltem, bár bosszantott ez a
szemtelenség – mert nekem a rang csak egyszerü dísz, melynek
elnyerésével csak pályámat akartam megtisztelni. De miért mondod ezt?« –
»No – mondta a Várai Fejér – mert mindenki azt beszélte rólad, hogy
herczegekhez kivánod nőül adni a leányaidat, és ezek a kedves teremtések
éppen a te makacs nagyralátásod következtében nem mentek férjhez. Te
ellenben megszégyeníted a világot, mert, mint egyszerü polgárhoz illik,
mint olyanhoz, kit az üres czím nem szédített el, egy szabóhoz adod a
leányodat«. – »Tévedsz – feleltem – mert míg egyrészt az
arisztokrácziába belépésemmel tiszteletet szereztem az egyszerü
polgárságnak, melyből kiváltam, másrészt leányom vőlegénye, bár csak
egyszerü polgár, s nem nemesített polgár és főrend, mint te, viszont a
művészetek országában fejedelem«. – »No, igen – mondta a Várai Fejér – a
művészetek országában fejedelem, de Ausztriában csak szabó. És ő, mint
Ralph Trafalgar, hegedülhet olyan jól, a hogy akarod, de mint Traunfels
és fia Bécsben öltözetet készít nekem kilenczven forintért«.
A báróné. – Jézus Mária!
A báró. – Ez történt! És kedves anyád kétségbeeséséből, mely hasonló az
enyémhez, látom, hogy ő nem tehet semmiről. Ellenben ti tudtátok ezt, és
eltitkoltátok előttünk.
Elza. – Megmondtuk neked, hogy Trafalgar jól szituált ember, a kinek
szép jövedelme van egy üzletből. Hogy mi ez az üzlet, nem kérdezted.
A báró. – Nekem ez az üzlet kezdettől fogva nem tetszett. Én már az első
pillanatban is észrevettem, hogy itt valami előmegy. Minek egy
hegedüfejedelemnek az üzlet? De apai szeretetből igyekeztem magamat
megnyugtatni. Az üzlet, az még igen tág valami. Ha egy gróf eladja az
erdejéből a fát, az is üzlet. És azt csak nem gondolhattam, hogy egy
szabónak arcza legyen megkérni a leányomat!
Elza. – Szabó! Először is nem szabó. Szabó az, a ki ruhát szab.
Trafalgar nem szab ruhát, hanem hegedül. Örökölt egy üzletet, a melyet
megfelelő áron még nem adhatott el. Ezt az üzletet más vezeti; ehhez az
üzlethez neki csak annyi köze van, hogy ő a tulajdonosa, hogy az üzlet
jövedelme az övé. Őt nem lehet szabónak mondani; nem is tud szabni. Oly
kevéssé ért ehhez a mesterséghez, mint te, vagy a Várai Fejér. Ő
hegedűművész, a ki játékával meg tudta rezegtetni az angol királyné
szívét.
A báró. – Azért ő mégis csak a Traunfels és fia, és a világ előtt örökre
szabó marad. És ha ő az angol királyné előtt elkiáltotta volna magát,
hogy: »Dobjanak ki engem, mert én csak szabó vagyok!« – akkor őt
kidobták volna. De az angol királyné nem tudta, hogy csak egy szabóval
van dolga, azért érzékenyedett el.
Elza. – Te most csak azért beszélsz így, mert a Várai Fejér
rosszakaratból, ellenséges indulatból felhecczelt. Tegnap még mindnyájan
magasztaltátok Trafalgart. És meg is érdemel minden dicséretet, mert
azonkivül, hogy a maga művészetében a legjelesebbek közé tartozik,
derék, csinos, igen jó modoru fiatal ember, a ki ellen nem lehet semmi
kifogás.
A báró. – Én soha se magasztaltam, mert én mindig éreztem rajta valamit,
a mi nekem nem tetszett. Én csak azt mondtam, hogy igen tehetséges
embernek kell lennie, hogy ilyen hamar oly tősgyökeresen megtanult
magyarul. Mert én nem gondolhattam azt, hogy ez a Ralph Trafalgar egy
magyar legyen, a kinek Bécsben üzlete van. Különben nekem semmi
kifogásom ellene, mihelyt ő egy más embernek a lányát kéri meg
feleségül. De én nem azért öregedtem meg hasznos munkában, hogy a
lányomat egy szabóhoz adjam.
Elza. – Már engedj meg, papa, de abban, hogy Trafalgarnak szabóüzlete
van, nincsen semmi rettenetes dolog. Ma már más világ járja, mint
hajdanában. Ma egy tekintélyes iparűző, a ki a mellett európai ember, s
művelt, korrekt gavallér, kivált, ha még hozzá igazi művész, és
vagyonos, mindenkitől, mindentől, még az üzletétől is független ember –
mindenesetre jelentékenyebb valaki, mint egy ágrólszakadt gróf, a kinek
egyebe sincsen, mint a származása.
A báró. – Csak ne jöjj elő nekem nem tudom miféle eszmékkel! Én látom,
hogy ma felfordult világ van, és hogy némelyek mindenfélét össze-vissza
beszélnek. Jól van; nem bánom. Én türelmes ember vagyok és én
mindenkinek meghagyom a maga véleményét. Megcsináltátok nekem a franczia
forradalmat, jól van. Irtok nekem mindenféle ostoba könyveket és azt
mondjátok, hogy a rang az semmi, mintha én ezt nem tudnám jobban!…
mintha én nekem nem volna tapasztalatom arról, hogy ez milyen nagy
dolog!… – nem bánom. Nekem ma jönnek ezzel, jönnek azzal, nem szólok
semmit. De hogy én, a ki egy életen át fáradhatatlanul szereztem meg az
összes polgári érdemeket, hogy kiemelkedhessem a polgárságból, a ki nem
kiméltem se időt, se fáradságot, se egyéb áldozatot, hogy elfoglalhassam
az arisztokrácziában azt a helyet, mely munkásságomnál, érdemeimnél,
vagyonomnál és társadalmi tekintélyemnél fogva megillet, életem alkonyán
kitartásomért, igyekezetemért, közhasznu tevékenységemért azt kapjam
jutalmul, hogy egy szabó vegye el a leányomat! – ez a legnagyobb
igazságtalanság volna a világon, és nem, barátom, ezt én nem fogom
elnyelni!
Elza. – Már bocsáss meg, papa, de nekünk nem illik megfeledkeznünk a
multunkról, és nem szabad lenéznünk a polgárságot. Pláne a mai világban.
A mikor mindennap látni ősrégi családok leszármazóit, a kik szivesen
lépnek frigyre a tekintélyesebb gyárosok és iparűzők gyermekeivel, és
nem néznek egyébre, csak a vagyonra. Értem, ha egy ősrégi család
valamelyik elvakult ivadéka beszél így…
A báró. – Elég szégyen, hogy még mágnások is vannak, a kik nem becsülik
meg az arisztokrácziát. Ez megmagyarázható könnyüvérü urficskáknál, a
kik nem tudják méltányolni azt a kivételes helyzetet, a melybe
beleszülettek, a melyet annyira megszoktak, hogy már észre sem veszik.
De nekem drága az arisztokraczia, mert én nem kaptam ingyen; nekem azt
ki kellett érdemelnem!
Elza. – Jól van, csakhogy még van más valami is, a mit tekintetbe kell
venni. Akár rosszul esik, akár nem, meg kell vallanunk, hogy nekünk most
már szerényebbeknek kell lennünk, mint eleinte voltunk. Olyan sokszor
bomlott fel a mátkaságunk, a Blankáé is, az enyém is, és közben annyi
bolond dolog történt, hogy már nem lehetünk nagyon válogatósak. Ez a
parti nagyon tisztességes, különösen a mi viszonyainkhoz képest.
Trafalgar, a ki ellen neked se volna kifogásod, ha az üzlete ezüstbánya
volna, derék, kedves, megnyerő fiatal ember. Van vagyona, van tehetsége,
van szép művészi hírneve, a mi, az üzlete ide, az üzlete oda, nem
közönséges társadalmi pozicziót biztosít neki. Azonkívül Blankának
tetszik, és ez nem a legutolsó dolog. Ezt a partit nem szabad feláldozni
puszta hiuságból. Már csak azért sem, mert ha még ez a parti is
visszamegy, holnap már senki se mer közeledni hozzánk, a mi nem lesz
csoda, mert nemsokára alakokká válunk. Azt akarod, hogy a nyakadon
vénüljünk meg?!
A báró. – Nekem hiába beszélsz, mert nekem a szabót nem fogod
bebeszélni. Ez el van intézve. És mindennek te vagy az oka. Vagy nem te
beszélted rá ezt a szegény leányt, hogy egy szabóba szeressen bele, a
mikor meg kellett volna magyaráznod neki, hogy egy szabó, akár így
hegedül, akár úgy hegedül, mindig szabó marad?! És nem te voltál az, a
ki felbontottad nekem azokat a partikat, a melyek a társaságban a
legtöbb tetszéssel találkoztak?! A mi pedig azt illeti, hogy időközben
mi történt, mi nem történt, jobb, ha ezt nem juttatod eszembe, mert ujra
fel fogok háborodni! Nem esik meg a szived egy atyán, a ki ernyedetlen
kitartásával az ország zászlósurai közé küzdötte fel magát, és a kinek
hol az egyik leánya tréfálkozik egy szinészszel, hol a másik leánya
utazik el egy ujságíróval?!
Elza. – Te azt nagyon jól tudod, hogy ezek mind nagyon ártatlan dolgok
voltak. Mit szóltál volna ahhoz, ha én például őrülten beleszeretek a
zirczi apátba, vagy ha a Blanka egy czigányprimással kezd kokettálni?!
Pedig ilyesmi is megesik. És vannak arisztokrata családok, a hol erről
többet tudnának mesélni.
A báró. – Csak ne légy olyan nagy leány! Azt hiszed, hogy ha nyelves
vagy, ezzel engem mindjárt ki fogsz engesztelni?! És hogy ha te engem
fenyegetni kezdesz, akkor csak kétszeresen sajnálom, hogy nem voltam
mindig szigoru apa és néha gyöngeségből hallgattam arra, a mit nekem
összecsacsogtál. A szülőknek a házasságot mindig erőszakolni kell.
Olyankor, a mikor erőszakolva van, a házasság kivétel nélkül
szerencsésen sikerül. Ott van a Van der Bilt leány házassága, a miről az
én ujságomban olvastam. Ez a leány gyermekfejjel nem hallgatott apjára,
a ki mint a kimutatásból láthatod, a világ negyedik legokosabb embere,
és tudni se akart az angol herczegről, a kit a hírneves férfi kijelölt.
De ez természetesen úgy rendelkezett, hogy mégis az angol herczeghez
menjen és minden jóra fordult. Egy-két év mulva szépen elváltak; ha nem
akart, hát nem kellett neki az angol herczeggel élni, és azért mégis
herczegné maradt, mert egyszer már az volt és ezt éppen úgy nem lehet
levenni valakiről, mint egy pofont. Így tesz egy okos apa, a kit nem
tesz gyöngévé az elvakult szeretet. És így tehettem volna én is, ha nem
hallgatok a könyörgésedre. A legkitünőbb partikat csinálhattátok volna,
és ha most nem tetszenék a herczeg vagy a gróf, szépen elválhatnátok.
Elza. – Köszönöm, de én nem azért akarok férjhez menni, hogy
elválhassak.
A báró. – Csak már ott tartanánk, hogy elválhatnátok! De egyelőre még
csak ott tartunk, hogy megint nem tudtok férjhez menni. És ez mind azért
van, mert ma a gyermek mind okosabb akar lenni az apjánál. Pedig az
isten nem engedi, hogy a fák az égbe nőjjenek, és nem engedi, hogy a
gyermekek nyakukra nőjjenek a szeretetből engedékeny szülőknek. Ezentúl
az én házamban visszaáll a természet rendje. Ezentúl ti nem a lágyszivü
apát fogjátok látni, hanem az oligarchát. Én pedig nem a hegedüművészt
fogom látni, hanem a szabót, a kit nem kivánok látni. Irj neki egy
hosszu és széles levelet, és magyarázd el neki az esetet udvariasan. Irj
neki a mit akarsz. Ha akarod, ird azt, hogy a hegedü nekem nem hangszer.
Ha akarod, irj csak annyit, hogy ezt a dolgot még meg kell fontolni. De
a levelet meg fogod irni. Lehet, hogy nem fogtok férjhez menni. De
inkább százszor ne menjetek férjhez, minthogy az én egyik leányom
férjhez menjen egy olyan egyénhez, a ki a művészetben fejedelem ugyan,
de Ausztriában csak szabó. És most menj a szobádba! (Elza el.)
A báróné. – Jacques, én ebbe belehalok!
A báró. – Nem, Eliz. Hanem ha a Várai Fejér véletlenül akkor találja
nekem azt a dicséretet mondani, hogy megmaradtam egyszerü polgárnak, a
mikor ez a házasság már megtörtént – akkor ebbe valóban mindaketten
belehaltunk volna. Mégis csak jó, hogy ellenségeink is vannak!