A báró. – Na, na, kis lány!
Tilda. – Zsaki bácsi, igaz, a mit a Zelma mond, hogy nekünk nem szabad a
dohányzóba bemenni, csak az asszonyoknak?
A báró (meghatottan, Várai-Fejérhez). – Ezen gyermekről lesír az
ártatlanság. (Tildához). Miért nem? De hogyan legyen ott egy is az én
tánczosaim közül, mikor egyéb termeimben egy ilyen angyal tánczra
csábítja a legöregebb embereket is, úgy hogy lakodalmán még én is
tánczolni fogok?!
Dóri (Zelmához.) – Attól alhatik az öreg! Mert az a Siegfried, a ki
ezzel a sárkány-csemetével ki merjen kezdeni, még nem született meg!
Tilda (olyan szemeket vetve, mint egy-egy régi négy-krajczáros.) – Ó,
Zsaki bácsi, én úgy szeretem hallgatni a komoly embereket! És a Zelma
czigarettázni akar! (Ezzel a merész fordulattal a két hölgy és lovagjuk
elmenekülnek az öregek elől s a dohányzón át tova vonulnak pletykálni.)
Várai-Fejér. – Na hát én igen örülök rajta, hogy te, a ki nekem régi
spéczim vagy, így meg lehetsz elégedve!
A báró. – Őszintén megvallom neked, hogy én a legboldogabb apa vagyok a
világon. Tudod, én sohase kivántam azt, hogy az én leányaim herczegnék
akarjanak lenni és haszontalan rangot vagy efféle holmit keressenek a
házasságban, a minek a mai világban már semmi értelme. Minek nekem a
rang? Rangom van nekem magamnak is! És egy arrogáns főúr, a ki az igazi
rangot, a polgári munkával szerzett rangot, nem tudja átérteni, sőt
netalán könnyelmüen elkótyavetyélné, a mit én érdemeimmel szereztem,
miközben engem tévesen lenéz, egy ilyen szamár, bár százszor legyen
gróf, ez, mint te érteni fogod, nekem nem kávéház, és előbb keljen fel,
ha az én becsületesen megszerzett filléreimet akarja, nem tudom milyen
nőkre, elkölteni, míg gyermekeim otthon sírjanak! És én mindig hevesen
tiltakoztam, ha szegény nőm, ki végre is asszony, és mint beteg,
érzékenyebb minden ostobaságok iránt, azzal jött elő, hogy egy ilyen
fráternek, kinek egyebe sincs, mint ősei egy képtárban, mely nem az övé,
biztató szavakat engedményezett. De, szerencsére, ezek a félreértések
kiderültek, és végre teljesülhetnek az én régi óhajtásaim. Így Elza
leányom, a ki fölkérésemre megtagadta az engedelmességet, midőn szegény
nőm egy hivatalnokot, a ki esetleg grófi czimre hivatkozhatott, előtérbe
akart tolni, az én okos és megfontolt Elza leányom párisi öcsém fiához
fog nőül menni, a mivel teljesülni fog egy régi családi terv, hogy a két
szolid ház egyesüljön. De Blanka leányom nemkülönben szerencsét csinált,
mert őt egy önkészítette kitünő ember kérte nőül, egy igazi tehénfiu.
Várai-Fejér. – Hogy érted ezt?
A báró. – Látom, hogy te, mint egyszerü, komoly ember, megmaradtál régi
erkölcseidnél, és üres szórakozásokra nem fecsérled idődet, a melyet
nekünk, idősebb embereknek, kétszeresen meg kell becsülnünk. És ne hidd,
hogy én esetleg a tétlenségnek élek, midőn olvasmányokat is forgatok, a
legjobb szerzőktől, mint például Theodor von Rózefeld, a ki Amerika
koronázatlan királyának tekinthető. Az olyan szerzőtől, ki az elnökségig
vitte, bizonyára érdemes egyet-mást meghallgatni, és ez nem ugyanaz a
dolog, mint ha egy könyvíró meghal a kórházban, a mely esetben mit
tanuljak tőle?! Ezen jeles ember vadászati és saját élettörténeti
könyvében olvastam, hogy Amerikában az úgynevezett tehénfiúk vagy
angolul Kuh-bojok, mit Cowboynak írnak, de Kaubój-nak kell olvasni, ezen
Kuh-bojok mily érdemes szerepet játszanak. Először sajátlag őrzik
állataikat, és igen vegyes életet élnek, végül nagy karriert csinálnak
és többnyire az elnökségig viszik, mint Theodor von Rózefeld. Mindíg az
volt a vágyam, hogy egy ilyen önkészült emberre bízzam legalább egyik
gyermekem sorsát, és a sors megengedte ezen vágyam teljesedését, mert
Blanka leányom kezét egy ilyen igazi férfiu kérte meg, ki úgyszólván
tehénőrzésből vitte fel a magasba, és mindjárt csodálkozni fogsz, ha
megmondom, hogy ez a férfiu: a nagy Springinsfeld, saját személyében.
Várai-Fejér. – A kiről a lapok azt írták, hogy tíz krajczárral olcsóbbá
fogja tenni a villamosságot?
A báró. – Igen, ő maga, a nagy feltaláló.
Várai-Fejér (megdöbbenve). – Na hát ez igazán szép!
A báró. – És tudod-e, mi a legszebb az ő élettörténetében, mely minden
Kuh-bojt megszégyenít?
Várai-Fejér. – No?
A báró. – Az, hogy a találmányát nem ő maga találta fel, hanem még a
kellő időben, a tizenkettedik órában, megvette egy mérnöktől, a ki
később megőrült.
Várai-Fejér. – Ez aztán szerencse!
A báró. – Ez nem szerencse, barátom, ez a kereskedelmi zseni!
Várai-Fejér. – Nem gratulálok, barátom, mert nagyon irígyellek.
A báró. – Mindig tudtam, hogy igaz barátom vagy!