Elza. – Nemcsak én tudom, az egész Berlin tudja. Ott már nem akartak
neki szobát adni. És igazuk volt, mert az egyszerűen rémséges. Az első
éjjel persze még semmit se sejtettem, és közös appartement-t vettünk,
mert akkor még volt pénzünk. Hát egyszerre csak hallom a másik szobából
ezt a horkolást! Rákopogtam és a zárt ajtón átkiabáltam hozzá: »Hallja,
barátom, ezt nem lehet kiállani! Menjen le a portáshoz, és nyittasson
magának szobát az épület túlsó részében!« Úgy tett, és másnap a
szomszédja iszonyu skandalumot csinált a hôtelben. Mikor aztán az eset
egy másik szomszéddal is megismétlődött, ki akarták tenni a hôtelből.
Na, mondhatom, ezt a kirándulást nem fogja az élete legszebb napjai
között emlegetni! Hát mikor Berlinből a harmadik osztályon jöttünk
Brémába, és hatvanan ültünk egy waggonban! Én csak kaptam ülőhelyet, de
neki majdnem az egész úton állania kellett.
A báró. – Hallatlan! Hallatlan! A leányom megszökik hazulról és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Igazán nem tudom, hogy ez a
fej itten az én saját fejem-e, vagy egyszerre egy más embernek a feje?!…
És én ne csukassam be ezt a gazembert, a kit fel fogok pofozni! De,
szerencsétlen gyermek, hát mi jutott eszedbe?! Remélem, ki fogod magadat
magyarázni?!…
Elza. – Azonnal megmagyarázom az egészet. Persze nem fogod helyeselni, a
mit tettem, de legalább meg fogod érteni.
A báró. – Borzasztó! Az én leányom, az én szép, fiatal, kedves leányom,
egy millióval, a mi szintén nem utolsó dolog, arája az egyik legjelesebb
fiatal majoreskónak, egy grófnak, a kit közelebb legfelsőbb helyről
hitbizomány engedélyezésével fognak kitüntetni, az én okos leányom! –
megszökik egy szerkesztővel, a kinek a neve nem jut eszembe, és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Ettől meg lehet bolondulni!
Elza. – Mondom, hogy a szerkesztő nem számít. Jobban szerettem volna egy
kocsist vagy egy czigányt, a legjobban egy hordárt, egy öreg hordárt, de
először: senki se hitte volna el, hogy egy öreg hordárba szerettem bele,
s másodszor: csak ez volt kéznél. És ez legalább mindjárt ki is írhatja
az esetet az ujságba. Ne szörnyűlködjél; igen, én azt kerestem, hogy a
botrány minél nagyobb legyen. Hogy kit használok fel erre a czélra, az
mindegy volt. A szerkesztőről tehát nem érdemes beszélni; ne is említsük
többet, mert különben soha se magyarázhatom ki magamat. Ő itt mellékes;
ő itt nem szerepel.
A báró. – Hát ki szerepel, ha nem ő?!
Elza. – Az, a kit te az egyik legjelesebb fiatal majoreskónak mondasz! A
gróf, a kit legközelebb hitbizománynyal fognak kitüntetni! A vőlegényem,
a pimasz!
A báró. – A Miska! Nem értem. Történt netalán valami, mit jó atyádnak
nem mondtál el?!… Nem értem.
Elza. – Semmi se történt, csak észrevettem, hogy ez a csibész ott akar
hagyni a faképnél.
A báró. – Mi jut eszedbe?! Ezt te csak beképzelted magadnak.
Elza. – Rám bízhatod!… Ha egyszer mondom, hát úgy van! Na, és
felháborodtam. Mit? Ez akar engem a faképnél hagyni, ez akar engem
nevetség és szánalom tárgyává tenni?!… Ez a mitugrász, ez a
barázdabillegető, ez a zsúrhiéna, a ki végigette a várost, és tánczolt
érte, mert ő gróf?! Hiszen emlékszel rá, meddig környékezett, mennyit
ólálkodott körülöttem! Mennyire szeretett volna elhalászni, és én rá se
néztem! Emlékezhetel rá, hogyan nézett ki. Nem volt egyebe, csak a neve,
két rendbeli jó ruhája, tiszta volt az inge, tudott francziául és mindig
röhögött. Sohase bocsátom meg magamnak azt az éktelen szamárságot, hogy
a menyasszonya lettem. Ha még szerettem volna egy kicsit, mint a Miczut!
De nem. Csak untam már, hogy annyi viszontagság után még mindig pártában
vagyunk; és mert ez a svihák mulatságosan tud káromkodni, meg, mint az
éhenkórászok rendesen, tud mindenféle svarczkünsztlerséget,
bebeszéltettem vele magamnak, hogy ő tetszik nekem. Gondoltam magamban:
»Fene bánja, legalább igazi grófné leszek.« De mit tesz Isten? Egyszerre
csak kiüt a fajtájában a kolera, s az egész nemzetségéből egyes-egyedül
ő marad meg irmagnak. Másképpen ugyan nem juthatott volna pénzhez, az
istenadta, egy vörös rézgarashoz se, mert ennyit se tud megkeresni, és a
mit eddig megevett, megivott, elszítt, azt mind úgy kapta ajándékba, a
néniktől, a bácsiktól, a magas kormánytól, a Stefi gróftól, a kinek
fölsegítette a kabátját, a vak bárónétól, a kihez eljárt vizitába,
keresztény vagy nem keresztény házigazdáktól, a kiknek a leányai után
járt, no, meg a férjektől, a kiknek a felesége körül settenkedett. Egy
félországnak kellett meghalnia, hogy valamit örökölhessen, egy sereg
embernek kellett a csatatéren maradnia, a fűbe harapnia, hogy ez a holló
jóllakhasson, és a csoda megtörtént. Na, és megjelent, kikefélkedve,
kiszapulva, azzal az öntudatlan leereszkedéssel, a melynél jobban semmi
se sérti az embert, s azzal a szemtelenül vihogó tekintettel, a mely
megmagyarázza az egész franczia forradalmat. A hernyóból pillangó lett,
a smaroczerből oligarcha. Máról holnapra megnőtt, megférfiasodott,
megszépült. Nem lehetett ráismerni. Mintha nem ő volna a tegnapi
potyafráter; mintha ő rohant volna ki Szigetvárból. A hogy belépett,
láttam, hogy a faképnél akar hagyni. És csakugyan már első intrádára
czélozgatott rá, hogy ez, meg az, késleltetni fogja a házasságunkat.
Eleinte igen komikusnak találtam, aztán iszonyuan szenvedett a hiuságom.
Azt mondtam magamban: nesze neked, nem szeretted, mégis hozzá mentél
volna, most derogálsz neki, és tessék, úgy otthagy, mint egy elcsábított
varróleányt!… nem kellesz neki, hoppon maradsz, ki fognak nevetni, vagy
szánakozni fognak rajtad, ez az Isten büntetése!… Mert az Istent akkor
találjuk meg a leghamarabb, a mikor büntetni akar bennünket… Végül nem
akartam hinni, hogy jól látok; elhitettem magammal, hogy tévedek.
Kelepczéket állítottam neki, három kelepczét; mind a háromba belement.
Először kértem, hogy ezért, meg azért, távolabbi időpontot tűzzünk ki az
esküvőre; örömmel egyezett bele. Másodszor szerelmet szimuláltam és
sürgettem, hogy határozzuk meg a házasság napját. Elfanyalodott az arcza
és ezer kifogást talált. Harmadszor azt kivántam, ügyesen, hogy meg ne
lássa a vermet: halaszszuk el az esküvőt egy egész esztendővel. Boldoggá
tettem ezzel; nem is nagyon maszkirozta az örömét. Most már bizonyos
voltam. Nem akart, nem is igen tudott egyszerre szakítani, mert nagyon
angazsálta magát, s nem volt mersze ahhoz, hogy czinikusan végezze a
dolgát: félt egy pár embernek az itéletétől. De föltette magában, hogy
lassankint vissza fog vonulni; leste az alkalmat a szakításra, s közben
ügyesen megkezdte a hátrálást. Talán nem is bánta, ha kitalálom a
szándékát. Ő jó volt nekem, mikor még csak ágrólszakadt grófocska volt
és éhesen szaglálta a pénzemet, de most, hogy urrá lett, én már nem
voltam jó neki. Most már neki is van pénze, nem szorult rám, nem
kellettem neki többé! A pimasz! (Kiköp a padlóra.)
A báró (egy pillanatig halluczinál: úgy tetszik neki, mintha egy rég
elmult században élne, és Szandeczben volna, egy nagyon szegény
lakásban, és hogy az, a kit maga előtt lát, egy ismeretlen, gyönyörű
zsidóleány… Már előre megbocsátott mindent; előre megbocsátotta azt is,
a mi nem történt meg. De most el van ragadtatva; és minden igyekezete
az, hogy elragadtatását palástolja:) – Te, te, te, kis bolond!…
Elza. – Nem is vagyok annyira bolond! Így szóltam magamban: »Urfi, te
elszántad magadat, hogy így vagy úgy, alkalomadtán, vagy a nélkül,
megragadva valami később kinálkozó ürügyet, vagy lassankint kopva ki a
házból, de okvetetlenül a faképnél fogsz hagyni, minden jó lélek
részvétének adva át azt a szegény teremtést, a ki, mióta igazi gróffá
lettél, már nem méltó hozzád! Na hát, urfi, abból nem eszel! A mit te
akarsz, az nem létezik! Olyan nincs! Ellenkezőleg, te leszel az, a kit a
faképnél fognak hagyni, s ha valakin nevetni fognak, ez a valaki te
vagy!« Igen, de hogyan? Ha visszaadom a gyürüjét, ha kiadom az útját, ha
férjhez megyek máshoz: ezzel, azonkívül, hogy csak neki szerzek vele
örömet, sohase mosom le magamról, hogy voltaképpen mégis én vagyok az, a
kit otthagytak. Csak egy mód kinálkozott. Csuffá teszem a menyasszonyát,
és ezzel csuffá teszem őt. Így elérem a czélomat. Azt fogják mondani: a
menyasszonya inkább megszökött egy szegény ördöggel, a kit szeretett,
mint hogy férjhezmenjen hozzá. Megtettem. És ne hidd, hogy nem mértem a
hiuságára érzékeny csapást. Az oligarcha egy kicsit tüsszögni fog. És a
maga körében, a leányos házaknál, egy pár évig, a míg el nem felejtik
ezt a históriát, a kontesszek nem igen fognak veszekedni ezen az
épouseur-ön, a ki elől egy lipótvárosi leány a szégyenbe menekült valami
obskúrus fiatal emberrel! Az én emberem egy darabig nem fog henczegni!
Megboszultam magam!
A báró. – De milyen áron! Igy kompromittálni magadat, szegény gyermekem!
Elza. – Hja, kényszerhelyzetben voltam! Csak két rossz között
választhattam.
A báró. – Mit fognak mondani az emberek? Nem fogják elhinni, még csak
nem is akarod elmondani nekik az igazat!…
Elza. – Az emberek így csak megszólnak, amúgy lesajnáltak volna.
Szivesebben választom ezt a megoldást. Talán nem bocsátják meg, hogy
megszöktem, de majd elfelejtik; ha hoppon maradok, azt nem felejtették
volna el.
A báró. – És nem sajnáltál bennünket? Ilyen szomoruságot, ilyen
aggodalmakat okozni nekünk!…
Elza. – De látod, milyen hamar előtelegrafáltalak!
A báró. – Szegény kis leányom! Milyen helyre juttatott a
meggondolatlanságod! És nélkülöznöd is kellett!
Elza. – Ó, az roppant mulatságos volt! Különösen tegnap és tegnapelőtt
látni a gavalléromat! Általában a kaland, az sokat ért! Soha életemben
nem mulattam olyan jól, mint Berlintől Brémáig a harmadik osztályon.
Különben hozhattam volna pénzt magammal, de nem is gondoltam rá. A
Rejtvényié pedig hamarabb elfogyott, mint képzelte. Addig biztattam,
hogy: »Csak magas borravalókat adjon! Csak magas borravalókat adjon!« –
mig egyszerre kiderült, hogy nincsen miből.
A báró. – És ez a szamár, a kit nyakon fogok ütni, mert neki már
benőhetett volna a feje lágya, azt képzelte legyen, hogy te majd
titokban össze fogsz esküdni vele?
Elza. – Azt tökéletesen bolonddá tettem, holmi színésznőktől levetett
mosolyokkal, szemforgatásokkal és sóhajokkal. Még Berlinben is azt
képzelte, hogy imádom.
A báró. – Na, és látod, milyen súlyosak a meggondolatlanság
következései!
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Mert tessék, te nem szereted ezt az embert, azt a kit, hiába
beszélsz, mégis csak meg fogok fenyíteni, és a világ, hogy reparálva
legyen ez a szerencsétlen ügy, azt fogja követelni, hogy nőül menj
hozzá, egy ilyen nem tudom mihez, és nem tudom kihez, mert a neve nem
jut az eszembe.
Elza. – Kihez? Ehhez a tökfilkóhoz? Nem gárgyultam meg!
A báró. – És eljössz vele Brémába! De hát mit kerestél Brémában?!
Elza. – Elhitettem vele, hogy csak Amerikában lehetünk biztonságban,
mert Európában ránk akadnátok és visszavinnétek. Olyan messzire akartam
elmenni hazulról, hogy maga a hely komoly színben tüntesse fel a
szökést. Ki hisz az olyan szerelemben, a mely Harasztiba menekül?
A báró. – És pénz nélkül akartatok menni Amerikába?
Elza. – Azt mondtam neki, hogy ide várom a pénzt egy bizalmas
emberemtől, a kit még otthon avattam bele a titokba.
A báró. – Nekem úgy tetszik, ha én, megfelelő fenyiték után,
szubvenczionálom őt, otthon a pletykát még el lehetne némítani.
Elza. – Csakhogy én nem azért jöttem Brémába, hogy a pletyka elnémuljon,
hanem azért, hogy a pletyka beszéljen. Nagyon csudálnám különben, ha a
dolog titok maradna. Mert az oligarchának megírtam.
A báró. – Csak legalább ezt ne tetted volna!
Elza. – Hisz ez volt a gyönyörüségek gyönyörüsége! Elképzelni, hogy
micsoda pofát vág hozzá!…
A báró. – De azt elképzelted-e, hogy szegény Blanka nővéredre minő
hatást tett ezen esemény?! Sírógörcsöt kapott, és többször ismételte,
természetesen a legnagyobb titokban, csakis kedves anyád jelenlétében, a
cselédség kizárásával, kiknek számára különben egy rokonokhoz való
hirtelen utazást adtunk ürügyül, hogy most már többé nem fog férjhez
mehetni.
Elza. – És mit szóltam volna én, mikor Blanka kompromittálta magát és
ezzel kompromittált engem is?! Azt, hogy, ha nem megyek hamarosan
férjhez, ez Blanka miatt van! Nos, most én is kompromittáltam magam, s
Blankával kvittek vagyunk! Legalább mind a kettőnknek marad egy
vigasztalásunk, ha végképpen hajadonok maradunk: én vádolhatom őt, s ő
vádolhat engem!
A báró. – Igazán pedig csakis azon egyéneket lehet vádolni, kik
kombináczióba kerültek; és kedves mamád betegségét, mert ő bizony,
szegény, nem mozoghat eléggé ezen czél érdekében, mint némely anyák, a
kik csakis ennek élnek…
Elza. – És a kik a legmesszebb menő engedményeket teszik a
vőlegényeknek, csakhogy leányaikat főkötő alá juttathassák! De ezt nem
is kívánhatjuk tőle, és én azt kezdem hinni, hogy akármilyen egészséges
ő, és akármennyit fáradozna értünk, az már lehetetlen, hogy mi férjhez
menjünk, mert a végzet nem akarja, s mert ez már így van megírva a
csillagokban!
A báró. – Ne légy ilyen babonás, gyermekem, sőt ellenkezőleg, szépen
kérlek, legyetek szivesek, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer,
menjetek már férjhez!… ha a magatok kedvéért nem akartok, hát az én
kedvemért!… Annyi baj van veletek! És ez mind nem volna, ha egyszer
férjhez mentek! Mikor ez eszembe jut, már azt se bánnám, ha ehhez az
izéhez mennél férjhez, a mennyiben szereted, és ebben az egy esetben,
kivételesen nem ragaszkodnám a megfenyítéséhez.
Elza. – Nem, ehhez nem! És ha ő volna a világ legtökéletesebb embere,
akkor se mennék hozzá, olyan rettenetesen horkol! De ha szépen megkérsz,
valaki máshoz majd csak férjhez megyek. Ha jól elterjed a szökésem híre,
ez divatba hoz, és a kérők nem fognak hiányozni, majd meglátod! De ha én
férjhez megyek a kedvedért, szépen kérlek, te is tegyél meg nekem egy
szivességet.
A báró. – Hogy érted ezt?
Elza. – Szépen kérlek, vigyél el valahová reggelizni, mert rettenetesen
éhes vagyok.
A báró (megrémülve). – Talán csak nem fogytatok ki annyira a pénzből,
hogy már a táplálkozásban is nélkülöznöd kellett volna?!…