Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az
bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán
egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen
nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer
beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a
milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a
kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik,
nem találják meg egyhamar.
Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék
kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…
Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért
se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak
azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a
mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert
magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.
Miska. – Ahá!… És ugyan miért?
Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.
Miska. – Én?
Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér
családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél
Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és
körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem
tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri
kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később,
időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök
körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor
visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy
partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg
ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék,
mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor
nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának,
számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy
maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.
Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.
Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.
Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi
élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind
megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot.
De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most
pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy
bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal,
ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám
ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal,
mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy
etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult,
azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!
Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt
kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.
Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?
Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor,
mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is
megbolondultam.
Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a
lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék
többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy
sánta emberhez.
Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb
bizonyítékot.
Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert
az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…
Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A
fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.
Miska. – Például miért nem?
Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát.
Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos
háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat
hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en
ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál
fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit
nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban
alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen
akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság,
maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas
lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a
minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven
éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a
milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni
minden reménynyel.
Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!
Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem
ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem.
Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más
szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó
tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még
nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a
meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik
az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen
megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám
hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az
angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a
minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a
szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan
tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni,
lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem
túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna,
hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már
harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá,
mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a
fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment
psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy
maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik
Zelmánál.
Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak
arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény
vagyok.
Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha
éppen erre akar hivatkozni…