– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik
bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –
Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a
minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép
színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve,
ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És
mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika,
csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök
tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné
az ördög!
Elza. – Maga ma fel van húzva.
Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz
szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két
héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok
magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy
jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka
vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém
áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem
ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett
ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a
vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy
ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett
bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha
arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna
elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az?
Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is
egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős
mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak
mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell
nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az
ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és
szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a
nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a
városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak!
Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a
nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga
visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát
persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a
nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de
akkor, Elza, akkor nekem lőttek!
Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek
hinni magának.
Miska. – No, nem veszem észre!
Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit
káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már
beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…
Miska. – Csak mulasson!
Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?
Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.
Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy
félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva
el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…