A báróné (Elzához). – Már miért srófoltuk volna le? Te talán neki jobb
partira számítsz?
Elza. – Az adott viszonyok közt nem. De hisz éppen ez az! Azelőtt nem
akartatok szóba állani, csak főherczegekkel…
A báró. – Kicsoda? Én?
A báróné. – Hagyd őt, Jacques, és ne is felelj neki. Ez olyan csak azért
is beszéd, és ha ő róla volna szó, nem jönne elő nem tudom miféle
főherczegekkel…
Blanka. – Hanem kijelentené, hogy ő egyelőre imádja az éhenkórász
katonát, és punktum.
Elza. – Ti félreértetek engem. Én nem mondom, hogy Józsa Gyuri nem jó
parti, sőt! És senki se örül jobban nálam, hogy egy kicsit engedtetek a
negyvennyolczból; miért ne?!… Tudtommal mindig azon az állásponton
voltam, hogy jönne bár a vőlegény Mexicóból, legyen a neve Kohn Mór,
vagy a mit akartok, a kérdés csak az, hogy szeretetreméltónak találom-e?
Blanka. – Ezt csak tessék rám bízni.
Elza. – Ó, nem kételkedem az érzelmeidben! És tiszta szívből gratulálok
neked is, de főképpen magamnak. Mert éppen ideje volt.
Blanka. – Minek volt ideje?
Elza. – Hogy férjhez menj. Őszintén szólva, kezdtem attól tartani, hogy
végképpen itthon cseppensz.
Blanka. – Ahhoz se volna semmi közöd.
Elza. – Bocsánat, ez nem egészen így van. A te ügyeid, sajnos, hatással
vannak az én ügyeimre is. És te egy kissé messzire mentél azon az úton…