Elza. – Először, a férjemnek sem fogom megengedni, hogy nekem tanácsokat
adjon… (Miklós mosolyog)… és másodszor, maga egy kicsit képzelődő.
Sajnos, nem ez az egyetlen, a mi magában kivetni való; mégis, talán
megmondaná, honnan veszi a bátorságot…
Miklós. – Kár haragudni. Haragudni kár. Különben maga nem is haragszik.
Magának inkább tetszik, hogy én megmondom az igazat. Többet mondok: én
ezzel imponálok magának. Megúnta már, hogy mindenki gratulálja:
»Istenem, milyen okos! Istenem, milyen herczig!«… és örül, hogy van egy
jóbarátja, a ki nyersen megmondja az igazat.
Elza. – Ebben van valami. A maga gorombasága nekem iránytű, horgony,
révpart, vagy a hogy akarja. Mert azt hiszem, hogy maga legalább
őszinte. Istenem, ha még ebben is csalódnom kellene! Ha maga nem szívből
volna goromba, hanem csak azért, hogy imponáljon!
Miklós. – No lássa. És ha már erről beszélünk, hát tudja meg, hogy mit
akartam mondani. Köztünk nem lehet szó, mert ehhez túlságosan
intelligensek vagyunk, erkélyjelenetről, holdvilágról, »meghalok«-ról,
és más egyéb nyavalygásról, mi a fene.
Elza. – No ná!
Miklós. – Elég régen vagyunk jóbarátok, és ha én gyaníthattam, hogy maga
egy kicsit kedvel engem: maga is tisztában van vele, hogy maga nekem nem
egy X. beliebig kedves pajtás, hanem valami extra, egészen extra, a ki
nekem elő van írva, és ez nem lehet máskép. Ez furcsa, és én nem értem,
hogy tud az ember ennyire megbolondulni, de ez már így van, minden
hiába.
Elza. – Tudom, Miczu.
Miklós. – Olyanok közt, mint mi, ez nem mehetett a nélkül, hogy az ember
ne gondoljon arra is, hogy no hát aztán mi lesz? És ha sohase is
beszéltünk erről, azért meg tudtuk érteni egymást. Engem könnyű volt
kitalálni, és én úgy vettem észre, hogy maga se idegenkedik attól, a mit
én most elő fogok hozni.
Elza. – Feljogosítottam arra, hogy reméljen, ez igaz.
Miklós. – No már most itt az ideje ezzel az egész dologgal tisztába
jönni. Maga nem fogja tőlem azt kivánni, hogy hirtelen a sugólyukhoz
vonszoljam magát és kiabálni kezdjek: »Tu m’ ami!«, mint az operában a
tenor, és azt se, hogy felküldjem az öreg úrhoz a nagybátyámat, a
Telegdy Viktort, parádéban és ez az öreg úriember, a kinek eddig még
minden sikerült a világon, a mit a fejébe vett, maguktól egy nagy
kosarat czipeljen nekem haza.
Elza (Telegdy Viktor nevének hallatára megdermed a tisztelettől). –
Világos.
Miklós. – E szerint nincs egyéb hátra, mint hogy megkérdezzem magától,
mondja meg nyiltan, katonásan, mit szól maga én hozzám, és mit szólna
hozzám az öreg úr?
(A nap vörös ábrázatja, mely az imént még kibámészkodott a tengerből,
alámerül a vízbe).
Elza. – Hát én nem csinálok titkot belőle, hogy szeretem magát, és abból
se, hogy a viseletem után fel kellett vetni ezt a kérdést; vártam ezt és
nem vagyok egy cseppet se meglepetve. Bolond az eset, Miczu; mert én a
szerelmet ostobaságnak tartom. Vagy inkább frázisnak, a melyet az
asszonyok azért találtak ki, hogy a hibáikat mentegessék, takargassák
vele, mint valami aranyos szövetű lepellel. És mégis szeretem magát,
mert nem elég, hogy maga jobban tetszik nekem, mint a többiek, hanem
szívesen megmondom, hogy maga nálam à part van. Vonzó és nem utálatos, a
mit magának nem magyarázhatok meg. Ez talán nem sok.
Miklós. – Nekem éppen elég.
Elza. – Csakhogy én fura leány vagyok, a ki maga sincs tisztában
maga-magával. Nézze, Miczu, mondok valamit. Én gyakran föltettem
magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem magát. És erre
a kérdésre soha se tudtam felelni. Néha azt hiszem, azért szeretem
magát, mert katona; az a katona, a ki a legközelebb áll hozzám; és én
csak ezt az egy pályát tartom férfiemberhez illőnek. Máskor azt
gondolom, ez azért van, mert maga az egyetlen, a ki szigorúan bánik
velem, és kiméletlenül megmondja a hibáimat, de minden indulat nélkül,
nyugodt, édes, őseredeti gorombasággal. Engem soha se tartottak
kordában, s meghalok azért, hogy kordában tartsanak, talán mert hiába
áhítozom utána. De meglehet az is, hogy a jelleme tetszik nekem: a
hidegsége, csöndes határozottsága, vészjósló nyugalma, mely oly jól áll
az alakjához, a nyersesége, és az, hogy meglátszik, mennyire tud akarni.
De ebben se vagyok bizonyos, mert rajtakaptam magam, hogy azokat találom
rokonszenves jellemvonásoknak, a melyeket megtalálok magában. Egy
darabig például nem tudtam, mire van hajlandósága: a fösvénységre-e,
vagy a pazarlásra. És ekkor függőben tartottam azt, hogy a két dolog
közül melyiket tartsam erénynek. Ha kiderült volna, hogy szórja a pénzt,
azt mondtam volna: pazar, mint egy király; pazar, mint egy hős, a ki nem
törődik semmi kicsinyes dologgal, a ki nem szorult rá semmire, mert
önmagában van az ereje. Ha meg az derül ki, hogy élére rakja a garast,
arra esküdtem volna, hogy a takarékosság az eszesek, az akaraterős
emberek, a hatalomra törő, nagyszabású emberek erénye. Rájöttem, hogy se
fösvény, se pazar; azóta ezt a középutat, ezt a harmóniát ideálisnak, a
pazarlót ostobának, s a takarókost kicsinyesnek látom. Mi ez?
Miklós. – Ez a vonzalom.
Elza. – Legyen úgy, de én nem bízom magamban. Lássa, vannak perczek, a
mikor azt hiszem, hogy egyszerűen azért szeretem magát, mert maga a
Telegdy Viktor unokaöcscse. Mondtam már magának, hogy kisleány koromban
a maga nagybátyja volt az én ideálom, persze csak az utczáról és az
ujságokból. Ez a dalia, a ki fiatal korában mindenkit pofon vágott,
férfikorában mindenkit agyon lőtt, s most mindenkit kiballotíroz a
kaszinóból, nekem örökre eszményképem marad.
Miklós. – Ez semmi. De látná kártyázni! Ugy kártyázik, mint egy isten!
Elza. – Bizonyosan nagyon megunta már az asszonyokat.
Miklós. – Meghiszem azt! Volt egy idő, a mikor minden zsebében egy-egy
asszony lakott… fájdalom!
Elza. – Kivételes embereknek kivételes törvényeik vannak.
Miklós. – Én nem mondom, hogy nem fényes ember, de hogy valaki egy
csapat idegen nő kedvéért megrövidítse a véréből való unokaöcscseit, ezt
soha se fogom megérteni. És aztán, ha valaki olyan fényes ember, mért
nem foglalkozik inkább az önzetlenebb nőkkel?!
Elza. – Blindre mondhatom, hogy nagy pusztítást vitt végbe azok között
is. Tudja, magamról ítélek. Könnyen meglehet, hogy, ha csak tizenöt
esztendővel fiatalabb, ő lett volna az, a kibe beleszeretek, és nem
maga. A mi igen aggasztó körülmény.
Miklós. – Engem nem aggaszt.
Elza. – No, ne legyen olyan bizonyos, se magában, se bennem. Én egy igen
komplikált lény vagyok, a ki magam se ismerem jól, és magam se értem
egészen magamat. Úgy mondom, a hogy van. Ma még maga igen fenn van
nálam, a fellegekben… de elképzelek eseteket, a mikor egy ügyetlen
mozdulat eltöri az etruszk vázát, és egyszerre, sütty! – vége a hitnek,
a rajongásnak, és vége a szerelemnek.
Miklós. – Nem számlálná elő ezeket az eseteket?
Elza. – Nincs olyan sok, csak kettő van; és az egyiket nem akarom
föltételezni, mert már a föltevés is sértő volna mind a kettőnkre nézve.
Ez az eset az volna, ha kiderülne, hogy maga csak egy közönséges
aranypotykát lát bennem. Erről ne beszéljünk. Én magát olyan derék
legénynek tartom, hogy találhatna aranyczethalat is, de azt hiszem, én
se vagyok úgy eleresztve, hogy a hozományom mellett elhomályosodjam. Nem
igaz?
Miklós. – Látja, most jól beszél.
Elza. – De a másik eset… arról már lehet beszélni. Tehát ha egy szép
napon rájönnék, hogy maga nem úgy szeret engem, a hogy én képzelem…
Várjon csak, mert nem olyan könnyű megmagyarázni, mire gondolok… Lássa,
maga nekem túlságosan szép ember, és én igen bizalmatlan vagyok a szép
emberek iránt.
Miklós. – Azt hiszi, hogy a szép emberek és a tenoristák agyvelő
dolgában nem jól vannak kikészítve?
Elza. – Nem. Ha csak egy kételyem volna, hogy maga e tekintetben gyönge
lábon áll, akkor most nem sétálnánk együtt, így kettesben… Különben
forduljunk vissza, mert erősen sötétedik.
Miklós. – Nem bánom.
Elza. – Egészen másról van szó. Arról, hogy a szép emberekkel szemben
nagyon óvatosnak kell lenni. Olyan az eset, mint a szellemes írókkal. A
papa egyszer azt mondja nekünk: egy sikerült mulatságot fogok rendezni,
meghívom a szellemes írókat, a legjobbakat, a mik csak kaphatók. A
szellemes írók eljöttek, mindent megettek, és egy okos szót nem lehetett
kivasalni belőlük. Az egyik belépett a nagy tükörbe, a másik egész este
a nyakkendőjét igazgatta, a harmadik lerészegedett és erővel meg akarta
csókolni a mamát. Tanulság: a szellemes írókat el kell olvasni és nem
kell meghívni őket. És a szép emberektől is óvakodni kell. A kirakatba
valók és nem házi czélokra. Mert a szép emberekben épp olyan kokettéria
van, mint az asszonyokban. Mindenkinek tetszeni akarnak, s mindenkit
megkörnyékeznek, mert tulajdonképpen senkit se szeretnek, csak önmagukat
és a hódítás örömét. Az az asszony, akinek szép ember a férje, rendesen
áldozat.
Miklós. – Hol gyüjtötte maga ezeket a keserű élettapasztalatokat?
Elza. – Kinyitottam a szememet, mert ma már, szerencsére, a lányokat nem
nevelik úgy, hogy csak papát és mamát tudjanak mondani. A franczia babák
már le tudják hunyni és ki tudják nyitni a szemöket.
Miklós. – Nem is vagyok szép, csak egészséges.
Elza. – Majd kitudódik. Annyit mondhatok, hogy ha egyszer, akármikor,
kisülne, hogy én magának csak egy vagyok a sok közül, és nem vagyok
magánál à part, hogy egy más valaki, ilyen vagy olyan tekintetben,
jobban tetszik magának, mint én – nem bánom, gondoljon akármire – akkor,
édes Miczu, előre mondhatom, hogy abban a minutumban: partenza! és vége
a szerelemnek… olyan közönbös leszek maga iránt, mintha soha se ismertem
volna. Mert én csak azt tudom szeretni – és ez is bizonyos
megerőltetésembe kerül – a ki engem szeret. Mást nem, egy pillanatig se,
ha már véletlenül férjem volna is az illető. No és ha ez az eset
mostanában következnék be, a mikor még nem mentünk ilyen messzire: akkor
magától értetődik, hogy kútba esett az egész ügy, akkor most nem
mondtunk semmit, és spongyát rá!
Miklós. – Mostanában?!… Maga úgy beszél, mintha meg kellene várni, hogy
hét évig szolgáljak magáért. Azt hiszi, hogy nehezen fog menni a dolog?
Elza. – Nem. Ha én a maga felesége akarok lenni, ezzel rendben van az
egész história. Mert először is a papa soha se akar mást, mint a mit én
akarok. És másodszor, mert gyermeki kegyeletből úgy fogom intézni a
dolgot, hogy házasságunkat ne én akarjam, hanem a papa. Én csak
engedelmeskedni fogok; ez sokkal egyszerűbb.
Miklós. – És a mama?
Elza. – A mama, szegény, nem akar semmit; csak levegőt akarna, mert
ehhez jut a legnehezebben. Akadályról tehát, akármilyen regényes volna
ez, szó se lehet. Hanem idő kell hozzá, míg az esküvő megtörténhetik,
mert maga valamiről megfelejtkezett.
Miklós. – Ugyan?
Elza. – Blankáról, Miczu, Blankáról! Nem volna helyes, magam se akarnám,
hogy én előbb menjek férjhez, mint az idősebb testvérem. A legjobb
esetben egy napon lehetne az esküvőnk. Megjegyzem, hogy ehhez a kettős
esküvőhöz már minden előkészület megtörtént. Megvan hozzá a kelengyénk,
az utolsó gombostűig; megvan hozzá a püspök, a ki megáldjon bennünket;
megvan az egész program. Ennek a programnak a legnevezetesebb pontja az,
hogy az anyakönyvvezető előtt nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet, mert
nem ismerjük el az egyházpolitikai törvényeket. Így tett Géraldine
herczegnő, így tett Ilona grófnő; mi se tehetünk másképpen. Mit szól
maga ehhez?
Miklós. – Bánom is én.
Elza. – Maga aláírhatja, ha akarja.
Miklós. – Szívesen. Az ördög előtt is aláírom, hogy magát feleségül
akarom venni. De jó volna, ha egy kicsit siettetné a nénjét.
Elza. – Ez már nem fog olyan könnyen menni.
Miklós. – Miért ne menne könnyen? Blanka nagyon szép leány, érzéketlen
szívűnek se látszik…
Elza. – Sokkal szebb, mint én; a mi pedig a szívet illeti, ó, semmi
kifogás!… Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Mondom, hogy minden
megvolna a kettős esküvőhöz. A püspök már régóta vár bennünket, a
kelengyénk készen van, közel két esztendeje… az enyém is, mert az volt a
terv, hogy engem a párisi Beer fia fog elvenni és a párisi Beer fia nem
írta volna alá a jegyzőkönyvet…
Miklós. – No lám, no lám és én ezt nem tudám! Aztán min mult a dolog?
Elza. – Azon, hogy én semmit se írtam volna alá, a mit a párisi Beer fia
aláír, mert nekem nem tetszett a párisi Beer fia. De ne beszéljünk
erről, mert a párisi Beer fia már régóta letárgyalt dolog. Elég az
hozzá, semmi se hiányoznék a kettős esküvőhöz, csakhogy Blankának egy
kicsit várnia kell.
Miklós. – Várnia kell? Mit kell várnia?
Elza. – Végre is magának elmondhatom… magának mától fogva joga van a
családi titkokhoz… Azt kell várnia, míg egy kicsit elfelejtődik, hogy
egyszer már menyasszony volt.
Miklós. – Ne mondja! És visszament a parti?
Elza. – Nem ez a helyes kifejezés. Nem ment vissza, hanem füstbe ment.
Miklós. – No én ezt nem tudtam.
Elza. – Csak kevesen tudták, mert ez a história nem otthon történt,
hanem külföldön, Olaszországban; aztán hamar véget ért s mi nem nagyon
hireszteltük. Azért akadtak jóbarátaink, a kik siettek ennek a
szerencsétlen menyasszonyságnak a hírét haza szállítani s az illetők
szépen kiszínezték azt, hogy a Lidón fürödni is lehet s hogy az
ismeretség a Lidón köttetett.
Miklós. – Ahá!
Elza. – Semmi ahá! Egyszer majd elmondom ezt a históriát, hogy tisztában
legyen vele.
Miklós. – Miért nem mondja el most?
Elza. – Mert hosszú; egész regény. És már közel vagyunk a Casinohoz;
minden perczben jöhetnek ismerősök, a kik előtt nem folytathatom. Szóval
Blankának még várnia kell, mert az elfogadható partik azóta egy kicsit
elmaradoztak.
Miklós. – És ha nagyon sokáig kell várnia?
Elza. – Ne féltse maga Blankát. A legrosszabb esetben itt volna a párisi
Beer fia. Annak én vagy ő, az mindegy; a fődolog előtte az, hogy
összeköthesse a két családi vagyont, à la Rothschild-familia. De legyen
nyugodt, Blanka nem fog rászorulni.
Miklós. – Inkább a párisi Beer előbb, mint egy másik utóbb.
Elza. – Türelem, egy kevés türelem! Nem fogom hét évig várakoztatni.
Aztán, lássa, azt hiszem, a házasságban az ér legtöbbet, hogy mátkaság
előzi meg… De az angoljainkat már nem kerülhetjük ki.
Miklós. – Vinné el őket az ördög.
Elza. – Igaz! Ma este még szó se legyen a dologról; holnapig minden
kettőnk között marad. Magam akarom a papát avizálni.
Miklós. – Ahogy akarja.
Elza. – Még egyet, mielőtt ezek a szörnyek elcsípnek bennünket. Már
tegnap is meg akartam kérni, Miczu, tegyen meg nekem egy szívességet. A
legközelebbi könyvkereskedés kirakatában van egy könyv: »Pogány
szerelmek« a czíme. Vegye meg nekem ezt a könyvet. A kereskedősegédek
iszonyúan megbámulják az embert, ha effélét vásárol. Pakoltassa be; a
vacsoránál majd átadhatja azzal, hogy elhozta a Baedekert.
* * *
(Kevéssel tiz óra után:)
Elza (megjelenik erkélyén s hosszasan nézi a sötétségbe vesző végtelen
vizet. Nagyon szépeket gondolhat, mert arcza átszellemül s utóbb boldog
mosolylyal suttogja:) – Menyasszony vagyok!…
(Egy negyedóráig ábrándozik, aztán visszamegy szobájába, leül egy
chaiselongue-ra és felvágja a »Pogány szerelmek«-et.)