Hol volt, hol nem volt, annyi igaz, hogy egy juhász
egykor a mezőn egy kis fiut talált. Csak két napos volt még
a fiu, a juhász tehát egy öreg anyajuh által szoptatta a kis
csecsemőt. Hét esztendeig szopott a kis fiu, kinek neve Palkó
volt; most olly erővel birt a gyermek, hogy a közép nagyságu
fákat gyökerestül ki birta szaggatni. Az öreg juhász
még hét esztendeig szoptatta Palkót a vén juh által, s most
már a legnagyobb tölgyeket paréj gyanánt tépte ki a földből.
Fölkerekedett tehát Palkó s elment a nagy világba, hogy
országot, világot lásson és próbáljon. Ment, mendegélt s
még az első nap talált egy embert, ki a fákat kenderként
nyőtte.
Jó napot atyafi! szól Palkó – be erős vagy, komám.
Én a Fanyövő vagyok – felel a megszólitott – s ugyancsak
szeretnék Juhász Palkóval megbirkozni. Én a vagyok,
jer hát és birkozzunk, kiált Palkó, s ezzel megkapja a Fanyövőt,
s ugy vágja le, hogy térdig a földbe rogyott; de
csak hamar kiugrik ez, s Palkót ugy csapja, hogy derékig a
földbe sülyedt; most ismét Palkó fogta amazt elő s egész
nyakig a földbe horpasztá. Elég! – kiált a Fanyövő – látom
derék ficzkó vagy, s szeretnék kenyeres pajtásod lenni.
Jó – mond Palkó – s azzal utnak indultak együtt. – Mentek,
s nem sokára találtak egy embert, ki a köveket göröngyként
morzsolta kezei között.
Jó napot! mond Palkó – erős ficzkó lehetsz, komám!
Én Kőmorzsoló vagyok, s szeretnék Juhász Palkóval
mérkőzni.
Ekkor evvel is megbirkozott Palkó, s szintugy, mint a
Fanyövőt legyőzvén, kenyeres pajtásává tette, s hárman folytaták
tovább utjokat. Kevés idő mulva megint egy embert
láttak, ki a kemény vasat ugy gyurta mint a tésztát.
Jó napot! – szól Palkó – te ugyan ördögi erővel birhatsz,
komám. – Én Vasgyuró vagyok, s szeretnék Juhász
Palkó szemébe nézni, felelt az. Palkó evvel is megbirkozott,
hasonlóan legyőzte, s mint kenyeres pajtások mind a négyen
tovább haladtak. Déltájban egy erdőben letelepedtek, s Palkó
igy szólt társaihoz: mi hárman vadászni megyünk, te pedig,
Fanyövő komám, addig itt maradsz, s jó vacsorát készíts nekünk.
Hárman tehát vadásztak, a Fanyövő pedig sütött,
főzött, már csaknem készen volt a főzéssel, midőn egy hegyes
szakállu törpe emberke jött hozzá, s igy szólitá meg:
Mit főzöl földi, adsz-e nekem is? A hátadra, ha kell, –
felelt a Fanyövő. A kis törpe mit sem felelt, hanem csak várakozott,
mig a káposzta megfőtt, akkor hirtelen nyakon kapta
a Fanyövőt, s hanyat rántotta; s a lábast hasára tette, a káposztát
megette, s eltünt.
A Fanyövő szégyelte a dolgot, s hogy társai meg ne
tudják, ujra főzött, de az uj főzeléket nem készitheté már el
egészen társai haza jötte előtt, okát azonban nem mondta nekiek.
Más nap a Kőmorzsoló maradt hon, midőn a többiek
vadászni mentek. Ez épen ugy járt a hegyes szakállu törpével,
mint a Fanyövő. A Vasgyúró szinte ugy járt a harmadik
napon. Ekkor igy szólt Palkó: no komám! valaminek
kell a dologban lenni, hogy egyitek sem tud addig főzni, mig
vadászunk, menjetek most ti hárman vadászni, majd én maradok
itt főzni. Azok mentek s örültek, hogy a törpe emberke
majd meg tanitja Juhász Palkót is.
Palkó sietett a főzéssel, de mikor már csaknem kész
volt vele, megjelent a hegyes szakállu, s enni kért.
Lódulj – kiált Palkó – s felkapá a lábast, hogy az el
ne vehesse, a törpe ezt is hanyat akarta rántani, de Palkó
hirtelen megkapta szakállánál, s egy nagy fához kötözé ugy,
hogy az mozdulni sem birt. – A három pajtás jókor haza
tért a vadászatról, de Palkó már készen volt a főzéssel, s igy
szólt a bámulókhoz: himpellér emberek vagytok ti komáim,
hogy azt a hegyes szakállu kis törpét nem tudtátok megtanítani,
most jertek együnk, azután majd megmutatom, mit tettem
én vele. Jóllakván, oda vezette Palkó társait, hová a törpét
köté, de az már nem volt ott, sőt a fa sem, mert azt gyökerestül
kiszakitá s elfutott.
A négy gavallér tehát öszveszedte magát s ment a nyom
után, mit a fa maga után hagyott, mert a hegyes szakállu emberkét
fel akarták keresni; igy értek egy mély gödörhöz, s
minthogy azontul seholsem látták a fa nyomát, azt gondolták,
hogy a törpe bizonyosan a mély gödörbe ereszkedett; kevés
tanakodás után abban állapodtak meg, hogy Palkót leeresztik
egy kosárban, ők pedig hárman ott kün várnak mind addig,
mig ő a kötelet meg nem rántja, ha pedig azt teszi, akkor
sietve fogják őt felhúzni. – Palkó tehát leereszteték, s mélyen
a föld alatt igen szép völgyek közepett egy pompás
kastélyt látott, mellybe azonnal bement. A kastélyban egy
gyönyörü leányt talált, ki őt azonnal inté, hogy fusson el,
minél elébb, ha nem akarja éltét veszteni, mert – ugy mond
– e kastély egy hat fejü sárkányé, ki őt nőül orzá el a föld
alatti helyre. Palkó bevárá a sárkányt, mert a szép leányt
meg akará szabaditani; nem sokára megjött a hat fejü szörny,
s mérgesen csattogatá fogait a merész Palkóra, ki igy szólt
hozzá: én a hires Juhász Palkó vagyok, s eljöttem veled birkozni.
– Jól tetted – felelt a sárkány – legalább lesz mit
vacsorálnom, előbb azonban jer, együnk egy kis erősitőt,
s ezzel mázsányi kőgölődények evéséhez fogott, azután Palkó
elébe is tett egyet, ez miután már a sárkány jóllakott, a neki
szánt mázsás gölődényt egy fa késsel ketté szelte, s mind
két felét olly erővel vágta a sárkányhoz, hogy annak két fejét
egészen szét zúzta.
A sárkány ekkor dühösen rohant Palkónak, de ez ügyes
kardvágással más két fejét csapta el a szörnynek, azután átkarolta,
s ugy sujtá fejjel a sziklaföldbe, hogy utolsó két
fejéből is kilocscsant a veleje. A szép lány ekkor könyüs
szemekkel hálálkodott Palkónak, hogy őt csúf kinzójától megmenté,
egyszersmind elmondta neki, hogy még két ifjabb
testvére is, ugy mint ő, két még hatalmasabb sárkány birtokában
szenved.
Palkó azonnal eltökélte magát, azokat is megmenteni,
s a leányt is magával vinni, miután a kastélyt egy arany
vesszővel, mellyet a leánytól kapott, megcsapá, mire az arany
almává vált; ezt zsebébe rejte Palkó, s ugy ment tovább. –
Nem messsze pompás kastélyban meglelé a második leányt
kinek férje és kinzója tizenkét fejü sárkány volt.
E lány Palkónak, hogy biztosabban küzdhessen férjével
egy selyem inget adott, mellytől azonnal kétszerte olly erős
lett Palkó, s igy a tizenkét fejü sárkányt is, miután vele előbb
megebédelt, hosszú küzdés mulva csak ugyan legyőzte, mikor
mind a tizenkét fejét levette.
E kastélyt szinte arany almává változtatta Palkó egy
arany vessző segitségével, s ugy ment tovább a két leánynyal.
– A harmadik nem messze lévő kastélyban megtalálák
a harmadik s egyszersmind legifjabb és legszebb leányt, kinek
férje tizennyolcz fejü sárkány volt, ha pedig kün a föld
hátán járt, akkor hegyes szakállú törpe emberi alakban mutatta
magát. Erre fájt legjobban Palkónak a foga, s hogy a
borzasztó szörnyeteggel könnyebben végezhessen, a szép
lány egy olly selyem inget adott rá, mellytől tizszerte erősebb
lett, s olly bort, mellytől ereje még kétszeresen megszaporodott.
Haza jövén a nagy tizennyolcz fejü sárkány
Palkó azonnal igy szólt hozzá: hej komám, én vagyok Juhász
Palkó, s eljöttem veled megbirkozni, s a szép leányt körmeid
közül kiszabadítani. – Jó, hogy itt vagy – felelt a
sárkány – két testvéremet te ölted meg, ezt csak életeddel
fizetheted meg. Ezután más szobába ment, hogy erősitő selyem
ingét fölvegye s az erősitő borból ihassék, de ott már
sem az inget nem lelé, sem a hordóban bort nem talált, mert
azt mit Palkó meginni nem birt, kiöntötte a szép leány. Mérgesen
s kissé szepegve futkosott most fel s alá a sárkány, de
Palkó hirtelen rá rohant s egy vágással hat fejét metszé le, s
kevés küzdés után a többit is összezúzta, vagy leszelte, s
megszabaditván igy a harmadik leányt is, a kastélyt itt is ugy,
mint a kettőt, arany almává változtatta, és zsebébe rejtette,
s ugy ment a három leánynyal a nyilás felé, melly fölött őt
pajtásai várták. – Oda érvén, minthogy a kosárba mind a
négyen nem tértek, Palkó a három leányt ültette be, s megrántá
a kötelet, mire a három pajtás a kosarat azonnal felhúzta,
de meglátván a három szép leányt, Palkó felhuzására nem igen
gondoltak, hanem mindegyik egy leányt választott, s az erdőt
tüstént elhagyták, s hét országon túl telepedtek le velök.
Palkó látván, hogyan csalatott meg a hűtlen barátoktól,
mérgesen szitkozódott, s mennyre, földre esküdött, hogy ha
kiszabadul, ha a világ szélire rejtenék is el magukat, véres
boszút áll a csalárd czimborákon. Azután ide s tova bolygott
a föld alatt: nem lelhetne-e valamit, mi által kiszabadulhatna
a mélységből.
Sok kóválygás után egy nagy grif madár fészkéhez
ért, hol több apró grifeket talált, s minthogy épen nem volt
hon, s tüzes jégeső esett, a fészket köpenyével betakarta,
s a kis grifeket megszabadította.
A vén grif ezt meg akarta hálálni, hátára ülteté tehát
Palkót, hogy őt a föld alól kivigye; egyik felére az utra egy
sült ökröt, a másikra pedig egy hordó bort akasztott, s Palkónak
megmondá, hogy valahányszor fejét az ökör felé forditja,
abból egy darabot messen, s adjon szájába, ha pedig a
hordó felé fordúl, egy pint bort öntsön gégéjébe.
Igy repült Palkóval a grif három nap, három éjtszaka, a
negyedik nap reggelén pedig épen azon város előtt tette le
Palkót, hol három hűtlen pajtása lakott, maga pedig vissza
ment fiaihoz.
Palkó, mihelyt az út fáradalmait kipihente, a három család
barát felkeresésére indúlt. Szörnyen meghökkentek a
czimborák, látván, hogy Juhász Palkó, kit ők már az óta rég
holtnak hittek, előjött; Palkó pedig ugyancsak oda beszélt
nekik hütlenségökért, azután pedig könnyü szerrel agyon
verte mind a hármat, a három almát a város legszebb részén
egymás mellé tette, az arany veszőkkel megveregette, s azonnal
a legszebb három kastély lett belőlök, a leányokat ezekbe
szállitotta, s maga a legifjabbat nőül vette, s még most is él
vele a középső kastélyban, ha meg nem halt.