Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek
három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor
az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.
A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről
egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt
korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le
nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány
– illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint
jött, üres korsókkal.
Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt,
mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy
arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.
Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a
legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány
voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod
atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.
Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart
a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez,
minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany
gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal
tért haza.
Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a
béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor
uram, sógor uram! bizony ehetném én.
Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak
annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin
tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.
Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket;
szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra
kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám
én.
Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond
az apa.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép
pohárban bor kell nekem.
Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.
Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor
uram, sógor uram! bizony alhatnám én.
Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem
ágy kell nekem, kiabált a béka.
Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak
kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell
nekem.
Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik
kell nekem.
Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.
Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike
kell nekem.
Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy
meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.
Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból
egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán.
Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest.
A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy
szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged,
kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben
hagyni a csunya béka mellett.
Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket
és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett
nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar
legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany
sarkantyús csizmában.
A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén
őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel
essék a keresztelőhöz.
A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert
a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal
boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad
neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel,
ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.