A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak
volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik
kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül
éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával
csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer
már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit
nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra
nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer
csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok
néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a
hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának.
– Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra
az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment,
mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a
csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur!
Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros,
– mi járatban vagy?
Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét
ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény
vagyok.
A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt,
enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint
jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint
töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi
magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén.
– Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem
lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember,
s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak
is csak a vadja jár?
Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény,
veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen
egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két
kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt
gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát
táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem
engedi meztelenül halni el éhen!
Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én
kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok,
én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba
az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit,
ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.
Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe
a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a
földről is, csak volna mit?
Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak
csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a
szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat
sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor
többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan
ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom!
mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek
szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja
a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel
ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett.
Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy
jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.
Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta
a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet
és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.
A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza
éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett
és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem
ehetnék vagy ihatnék-e?
Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis
pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog
szerben nagyon elfáradtam.
A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett,
hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember
nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett;
meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s
ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –
A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt
elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá
neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az
itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott,
ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz
ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról.
Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és
kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát,
s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt
csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel
jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára,
csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve,
annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről
meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről
kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok
lesztek, én meg apátok, király.
A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.
A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a
ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes
kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte
asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen
parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott
az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette.
Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét
utnak indult – panaszra az istenhez.
A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette
és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. –
A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt
utjában megállította.
Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak
egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak
áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké
teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes
öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát
megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek,
midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban
elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát
csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament.
Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét,
sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi
egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd,
bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan
megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s
annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.
A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement
épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót
gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben.
– A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik
ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról
is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros
leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba,
abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember
kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor
már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván
örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett,
nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást,
lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét
elvette, s helyette a magáét tette.
Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember,
vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy
megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret
vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem
jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény
ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s
felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen,
másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte,
megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert
tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény
fejének.
Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette,
ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós).
Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes
öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak
egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg
öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a
a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény
ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se
tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette
őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék,
kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta.
– A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik
vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis
dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha
a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob
használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta,
hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti.
Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az
égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes
gyermekeihez sietett.
Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz,
ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána,
nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak
is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát
minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora
után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős
vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.
A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott
a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette,
hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka
csigáját.
Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a
két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.
A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett
volna is, csak hogy elbocsátották.
A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak
ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet,
ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a
kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten
ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el
veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda
hagyta a korcsmárost. –
Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei
a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de
akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült,
a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.
A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák
ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához,
ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl,
mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz
feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –
A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s
hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván
megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan
eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja
őket. –
Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül
volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott
a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király
a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a
kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény
embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a
szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével,
meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami
idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény
emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban
mekeg. –
A király keservesen megharagudott, s fenyegette a
szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja.
A szegény ember nem félt semmit, csak annyit
mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt
el az ördög.
Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény
ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével:
annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal
erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett.
A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember
katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a
szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi
palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen
országolt. Országában még az árva gyermek kezében
is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.