A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári
derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul
együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen
mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová
sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?
Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék
valahol ollyan helyet találni, hol én _félsz_et kaphatnék;
mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –
Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy
fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;…
csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre
elijeszteni. –
Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki
harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén,
megmondá, mi járatban van.
A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta,
hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy
kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt,
s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér
kisaszszonyok kezéből. –
Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám
zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három
száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra;
akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben
kidisputálhatnám belőle a tündéreket.
Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, –
mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát,
hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban,
estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát
meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél
tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá,
s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem
szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen
úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a
bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak
a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –
Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu
rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni,
mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg,
erősebb vagyok én minden legényeknél, bár
te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt
minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról,
a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség.
Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal
jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől
illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet
harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy
szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház
ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik
a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás
úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az
lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez
ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn
szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se
vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből,
megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta,
s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett,
mert a négy tündér eltünt a vári szobából.
A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári
szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony,
mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés
miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden
lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette
a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta,
hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.
Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári
már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép
szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg
száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem,
végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten
ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép
galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még
ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled
se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a _félsz_,
nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –
Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér
lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd
csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal
föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném
ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy
meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk
meg reggel, mikor a nap felkel.
Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő
mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába!
a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme,
mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem
kopik! –
Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony,
s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor
megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a
dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső.
A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja,
hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig
nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon
leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen
a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya,
s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis
fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor
meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a
pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára
ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy
a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett
Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy
jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és
meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg
tudtál rémülni! –
Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz,
megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől;
azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.
Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép
leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek,
derék ifjú! egyszerre átveheted!
Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se
szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam
magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –
Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz
boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit,
hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam,
kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.
Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek
fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.
A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára
birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott?
Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába,
hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.
Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát
látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot;
ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy
azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak,
a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna,
most is ott ugrálnék örömömben!