Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a
köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta
a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván,
hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s
valami országban királyok lehetnek.
Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás
mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok.
Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy
uraság gazdája volt.
A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az
ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem
tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször
szoptak.
A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett,
s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette;
s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?
Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember
egész emberséggel.
Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.
Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol
a jó ember egész becsülettel.
Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.
Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd
megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.
A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a
korcsmába szállingóztak.
A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy
neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára
lejár a diákok garatján, intsen neki.
A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten
igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott,
harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.
Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik
egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy
árva garajczár se.
Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a
gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett
az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt
kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek
a szegény paraszttal.
Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell
több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért
odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága,
ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.
Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára
kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó
kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz
forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A
gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot
interesre adta.
Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak;
a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda;
mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó
tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül.
Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét
felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös
szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett
többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát,
csak akkor eresztette utjokra őket.
Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény
emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott
barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat.
A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott
elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát
erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak
hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni,
mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy
könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen
ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé
a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik,
őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat,
ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával
eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten
fekszik, a hol ő áll.
A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott
embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember
pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.
De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza
sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott!
Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte;
ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy
a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél.
Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon
találta magát.
Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya,
mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha
eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a
holt embert.
Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott
volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem
hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni;
a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat
hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett
a feleségéhez.
A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen
ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig
azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis
ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták,
hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.
Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó
diák.
Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem
egyedül hagyott.
Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De
ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák,
megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az
ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.
A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a
teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott
hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket,
legátus uraimék, az a három isten, kit már én
szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember!
soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött
kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá,
mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét
már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes
ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg
vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor
róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan
felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó
ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért!
Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak;
nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes
itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe
lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom
fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom!
annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.
Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind
hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet
pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók
vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a
nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló
ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket
keresni.
A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott,
s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.
A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve;
egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant
várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött
ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm
a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most
tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek:
hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu?
mit adnak érte, ha feltámasztjuk?
Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve,
s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt
szemekkel a diákok elibe.
Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság,
ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit
adunk, csak támaszszátok fel.
Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót,
a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt,
és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy
torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak,
s a derék herczegnek.
A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan
recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak
hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad
nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak.
Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket
minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem
mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével
együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak;
a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a
dolgokat magában szivesen kaczagta.
Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya,
kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A
három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország
fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába,
mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta
egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király
holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta
jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik
kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már
egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit,
midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra,
azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.
Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték
tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak
támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy
a király szent testéhez mertek vele közelíteni?
A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és
a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak
csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s
tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek
egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta
egy rosz kalappal.
A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi
herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre
kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.
Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét
alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra
alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy
zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.
Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték
a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban
reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot
az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten
házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.
Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a
halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette
a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett
kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett;
inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem
tudok, hát hogy lehessek én király?
Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a
zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni
nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én
király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel
kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt;
a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.
A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára
tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy
ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni
is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van,
ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta
a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen
velök hazájába.
A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni
a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak.
De mint csodálkoztak, midőn épen azon város
alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle
a sokszor vizre vitt diákok.
Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba
hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű
csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda
is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre
csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy,
másér megyek.
A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe
lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda,
honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon
részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb
úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő
int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött,
s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha
integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe,
s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült,
s a csordákkal együtt oda maradt.
A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan
kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden
marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez,
kivel most is él, ha meg nem holt.