Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul
volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt
bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt,
mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s
barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.
Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté,
s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. –
Ők elindultak.
Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu
utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot
éreze.
Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s
a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen
kerékvágásból.
Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled,
ha iszol.
János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot
találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes
néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.
Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei
könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább
mendegéltek.
Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett
nénjére, s szavát ismétlé.
Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.
János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj
miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.
Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott
és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett
öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta
ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott;
öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká
idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s
kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva
simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.
Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu,
a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király
vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra
csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével,
s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban
mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép
királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva
a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival
nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten
élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig
szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy
tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De
nem tartott soká boldogságuk.
Lakott t. i. ezen király birtokában egy vas fogu boszorkány,
ennek vala egy igen rút leánya, arcza fekete,
szemei sárgák, orra bibircsós, fogai kapák, hangja rikácsoló,
dereka görbe, s egyik lábára még azonfelül sántított is. Ezt
akarta a boszorkány azon birodalom asszonyává emelni, s
hogy czélját nem érte, dult fult mérgében, kősziklákat szaggatott,
s erdőket szárított ki. Végre halált esküvék a szép
árva fejére, s hogy halálával rég ohajtott reményét felvirítsa
rút gyermekének, igyen beszélt neki:
Édes gyermekem, szeretett Luczindám! akarsz-e királyné
lenni? Ha igen, menj el titkon az udvarba, midőn a
király vadászaton leend, s nejének álmát lopd meg, aztán
mess el hajából egy jókora fürtöt, s hozd ide nekem. Lépteidre
vigyázz, szemmel tartsd az ő mozdulatait.
Luczinda szürke vörössel átcsikozott ködment öltött
magára, s éjjelre az udvarba ért a gyanu nélkül alvó szobájába,
ködmenét, hogy suhogásával neszt ne támaszszon, a
padlaton végig terité, s lábhegyen anyja intésére egy gyönyörű
fürtöt kanyaritott ki gyikszelő bicskájával. A kisded
őz nem ébredt fel.
Reggel már a szép barna tekercs varancsos béka tüdejébe
tekergetve, karácson éjszakáján vágott tiszafa parázson
fortyogott, s darab idő mulva a kenőcscsel Luczindát
anyja tetétől talpig bemázolta, s ez azon perczben a meglopott
királyné szakasztott mása lön. Most csak azon hánytorgatá
furfangos eszét a vén banya, mi módon veszesse el
a fiatal királynőt; – végre rátalált. Lakott t. i. az udvarban
egy fösvény kapus, kit aranyai megvesztegettek, s ennek
segitségével, a király honn nem létében, éjjel neje szobájára
törtek, s az ártatlant erővel hurczolták ki. Lármájukra
a kis őzike is felébredt s a gyilkosokat távolról kiséré.
Volt az udvar félre eső szögletében egy elhagyott kőkut,
benne lakott egy szörnyü nagy czethal. Ezen kut fenekére
lökték a szép királynét, s annak kihült ágyát Luczinda
foglalta el, kinek külseje most már a volt királynétól
mákszemnyit sem különbözött, s a haza tért király a szörnyü
csalást észre nem vevé. A kis őzike napjait ezután a
kut körül töltötte, mi a szemes banyának figyelmét nem kerülé
ki. Megtanitotta tehát leányát, hogy királyi férjétől az
őz meggyilkolását csikarja ki, s annak kivitelére illy tervet
koholtak. Luczinda halálos betegnek téteté magát, piros szinét
anyja sárgára változtatta. – Férje éjjel nappal ágyánál
ült, az őz a kut szélén járdogált. Orvosságot sehol nem találtak,
s ekkor Luczinda előre kikoholt tervéből a kis őznek
szivére s májára éhezett. Férje megborzadt ezen váratlan
nyilatkozatra, s nem hitt nejének; nem hitte, hogy annyira
bálványozott állatocskáját megöletné; de Luczinda nem tágitott,
mig elvégre a király, szivén hordván neje egészségét,
rábirni engedte magát, s egyik szakácsnak az őz megölésére
parancsot adott. Jól hallotta az őz mind Luczinda kivánságát,
mind a parancsot, de hallgatott, s a helyett hogy magát
kinyilatkoztatná, szokott helyére a kuthoz ment, hol mély
keservek közt igy beszélt le a czethal lakába:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó
állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves
dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt
elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király
megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte
keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:
Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!
Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz
neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét
ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe.
Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant
czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából
a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte,
maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát
pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva,
vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát
venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált
kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.
Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –