Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl
egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy
asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt.
Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és
a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon
a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát
a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint
a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös
korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap
leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap
leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap
már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és
azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan
futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel.
Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért
álmomat! –
Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes
anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem
teljesedik. –
Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és
ha meg nem mondod, majd megraklak.
Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép
szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára
meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe,
letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága,
hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá
nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette,
hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s
belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen
sirt.
Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen
akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király
meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította,
menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és
mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt
visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges
királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül
megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg
királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.
A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a
király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő
vele, ő fiának fogadná. –
Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. –
Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a
király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába,
s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a
leányát, mellyik legszebb, neki adja.
A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát
a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy
osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy
anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis
fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi
lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard
hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a
kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta,
a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a
kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert
édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!
Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád?
mondá a király.
Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.
Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?
Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem
teljesedik.
Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.
Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.
Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a
király atya.
Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné
három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek.
Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.
Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli
az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek
sem akar kivallani.
Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.
A kis fiu fejét rázta.
De megmondja nekem, mond a középső.
Nem én, mondá a kis fiu haragosan.
Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.
Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem
teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá
fenyegetve a kis fiú. –
A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit
előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt
mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való
ő királyi palotába. –
A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák
megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők
laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából
levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel
kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak
a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu,
hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai
a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a
legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas
palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet
hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya
nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott,
s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod
nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon
el tőled.
A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert
régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott
király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.
Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel
igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni,
vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.
A király városának napszállati oldalán magas akasztófa
ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony
fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az
akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét.
A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó
nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta
a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra
kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló
repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa
alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a
lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király
elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani,
mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot
kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat
ki, ha beteljesedik.
Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar
király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép
lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja
annak.
A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a
király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve
kéré, mondaná ki titkát.
Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény,
mig be nem teljesedik. –
Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a
magyarok királya.
Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan
megcsördült.
Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény.
A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett
atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához,
s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges
legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –
Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból?
illyet asszony még nem hordott karján.
Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes
leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha
férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.
Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány,
ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt
halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki
a szép királyleányt össze-visszacsókotta.
Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott
király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi
vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne,
ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én
rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban
lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az
atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába,
hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el
egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára
vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa
és titkát belőle kivegye.
Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor
szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből,
csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király
lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem
hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád?
ha kitalálod, tied leszek.
Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény,
neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király
atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.
De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s
még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre
haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult
az orra vére.
Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol
atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép
gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból
a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya
arczát, s orrát mosogatni kezdte.
Még azon a napon összehivatta a király a városban levő
minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek
hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és
egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz,
hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra
alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak
megmondani a királynak, hogy a munka készen van.
De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a
kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte
tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen
egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet
senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives,
tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt
kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s
haza sietett.
Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó
legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal
közé tétetett.
De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem
szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét,
vitt neki könyveket, a millyeket kért. –
A király minden harmadik nap megnézette a foglyot
szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt.
A király csudálkozott.
Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához;
a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt;
a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg
nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik
az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik
volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog
vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és
szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte:
miért busul király atyám olly szertelen?
Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király,
nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt,
s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek
közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.
Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a
leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony
lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja
buslakodását.
Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és
aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy
te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe
teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a
nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a
nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem
száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik
pedig a viz színén marad, az a nád vége.
A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának
az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte,
mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte
meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy
huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig
hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát
a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek,
mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár
nem küldött háborut a magyar királyra.
Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a
magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót;
a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani:
hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket
délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.
A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka
buslakodásának.
Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az
öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három
csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon
csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket
estve, hadat hoz országomra.
Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda
a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s
közlé vele atyja baját és szomoruságát. –
Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény,
feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi
atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha
atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy
őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni,
hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben,
vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad,
hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy
a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül
mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.
Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a
kőfal közé rakott ifju tanácsolt.
Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a
király elébe vitték.
Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én
is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb
egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele
itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e
a levélre?
Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de
elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma
tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt
készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.
Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot,
másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly
a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez
megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz
siet, estve született. –
A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat
megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt
elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar
királyra. –
A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől
kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére
kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki
minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?
Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a
magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki
igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok
királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig
Magyarországra hiába vásik a fogad. –
Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt
az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya,
hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.
Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de
az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem
félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész
országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet
még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a
két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek
millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk,
nem félek az egész világtól se. –
A király lakó városában volt két egy testvér, ezek
egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának
álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.
A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek.
Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman
egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat;
a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához
egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre
keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat,
s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem
tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni
nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének
a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van,
de az nem birta felfogni.
No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem,
mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a
kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere.
Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok,
és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén
banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju
mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen
a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett
egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott
a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben
a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett
ugyanannyit. –
Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya
az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak
el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után
magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.
A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője
haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben
találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte
király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek.
A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt
atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen
elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár
küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert
az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király
leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá
át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten,
és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok
holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt
egymáséi leszünk.
Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén
boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá
neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.
A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára.
Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török
állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket
mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta;
hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány
el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a
boszorkány vas orrát lecsapta.
A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre
az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt
a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette;
a török pedig mind rakásra hullott.
A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese
a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját
mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem
inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy
mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már
akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király
lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába,
és ott kis királynak kiáltották.
Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba,
mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes
anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a
várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor
mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe
pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –
Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról,
és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember
az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes
anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam
én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett,
már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor
ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam
megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar
király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy
megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem
vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna,
ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király
el nem vitt volna… Most megyek házasodni.
Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát
feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –