Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében,
a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik
falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának
mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze
hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek
volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem
igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy
asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt
éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen
ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén
menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének
egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját,
de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon
szomorkodott, de rajta nem segíthetett.
Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett;
a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri
száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak
szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény
ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni
kérés végett.
Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény
ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a
fáról.
Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány,
csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem
kell czifra ruha.
A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek
sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta
vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága
portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát;
illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a
pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették,
apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben,
a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta.
A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta.
Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan
felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után
templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A
kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak,
hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők
a templomból haza jőnek, kiszemelje.
A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s
könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta
az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek
az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás
alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan
jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé
nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát
a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges
réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó
arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót,
mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet
magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe,
a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap
majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva
néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája,
mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának
a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény
ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó
tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király
fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.
Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige
vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire
mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A
király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy
jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend:
de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király
inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két
mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz
öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját
magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított,
gazdasszonykodott.
Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig
mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen
szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet,
nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan
szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő
ember szeme nem látott!
Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza
szögletén ment.
Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha
testvérek.
Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan
néztem.
Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked
édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.
De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még
a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.
Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az
árva ne bámulhasson.
Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még
pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott
termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették,
hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek,
megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott.
De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal,
mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az
arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből
fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba
ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét,
s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével.
Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett
rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most
sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a
lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra
vinni.
Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek,
mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli
tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban.
Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.
Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány;
felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a
templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.
Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt,
majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.
De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.
Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva
onnan se nézhessen többé.
Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot;
mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön
nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek,
olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket
felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat
kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi
ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy
leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre
igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait
ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai
rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben
lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most
is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát
öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta
nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez
most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal
mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább
lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik
diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba
sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan
csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből
felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem
laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig
suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét,
az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott
nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába,
mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a
kis lány észre épen nem vette.
Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig
élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy
tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak
egy van e világon.
Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az
eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.
Hát a buza meg van-e szemelve?
Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg
az árvákat.
Az eperfa délutánra kivágatott.
Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a
lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták,
hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy
irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén
álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen
nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.
A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem
három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni
három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog
jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája
kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték
az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt.
Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést
olvasgatva.
Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.
Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő;
akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.
Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem
közülök a magáét.
Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén
fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.
Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi.
Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha
boldogságomat szereted.
Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél
szebbet, jobbat nem találsz e faluban.
Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva
a királyfi.
Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje,
hogy sirba kisértük.
Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten
akarja, megtaláljuk.
Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból
az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany
rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva
kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu
végső házának kapuja előtt földre esett.
Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket
könyörgésünk.
Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.
Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek,
s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására.
Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi.
Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan.
Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja
az árva tartó anyát is.
Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed.
Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes
apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.
Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el
őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem
boldogítni.
Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon
szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája
akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet,
a gyönyörüséges arczot.
Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi;
ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény
asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.
Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü
öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza
vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.
Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig,
mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó
szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé
ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne
szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval
vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.
A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját
meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi
mátkáját.
Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony
ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány
asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova
szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta
származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s
azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni;
megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány
asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott
hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre
sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy
csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve
ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig
hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott.
Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták
az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru
füzfa galyai közt.
A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját
hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember!
Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg,
hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta,
a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt
akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy
asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta
kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.
A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte:
szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király
atyja palotájába.
A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte,
igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.
Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk,
mitől lettél illy barnává?
Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond
a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét
olly szép leszek.
A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.
Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek,
abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott
menyasszony.
A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu
madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany
kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott.
Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de
a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt
haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de
midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér
szépségü lesz, megnyugodott.
Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony
mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát
iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy
kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a
környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden
héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt
boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen
fog látni.
Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült
a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király
szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.
A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal
végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.
Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó
munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor
téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak;
mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?
A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt
a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának
a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a
lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.
Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü
hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen
tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött,
meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de
az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a
királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak,
kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru
füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart
lőni; és az az árva lány én vagyok.
A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.
De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz
tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette,
megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha
anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat
megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába
hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép
lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és
édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt
elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett
Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló
személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt;
valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe
a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét
ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki,
s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –