Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a
boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok
abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. –
Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.
Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és
megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek,
borzasztóan fognak megbüntettetni. – A kis szolgát félálmossá
itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal
valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék,
el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis
sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott
és az egerek királya előtermett.
Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi
a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.
Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza
nem viszem, halál a fejemen.
Az egerek minden falból és földüregből elő futottak
királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két
patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát
a kis fiu, azonnal lovakká alakulának.
Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit
akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik,
mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat
a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz
magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak
ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik
istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák
lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közűlök
a hányat akarsz.
A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de
nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta.
Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre
nem szorultam.
Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam
esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.
Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg
anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire;
tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt
add nekem, az kell nekem.
Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba
ne fuss.
Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány,
végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget,
mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a
büdös csikót. Hét nap és hét éjen keresztül ása a királyfi,
midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult
a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port
lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára
rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a
lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg
koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret
kapott.
Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra
vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját
az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra,
merre menni akar; majd ha az operencziás tengerhez elértek,
ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban
minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember
messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél
is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy,
tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két
fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik,
nyár utóján és tavasz kezdetén – többet nem mondok –
Isten járjon veled!
Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi
ember! – a büdös csikóból ollyan három lábu arany
szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az
aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig
mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most
látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhatunk-e együtt, s
a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a
fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de
még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. – És ment
heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utólérte, kik
már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt
mentek. – De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi
mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha
föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk
külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és
esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból
vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még
távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik,
ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.
A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik
testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.
De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a
pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat
ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset
gondoltak s egy uton ellovagoltak.
A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet.
Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger
partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját
megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső
összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton
lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána
nyerített, inté a sietésre.
A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával
a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék.
Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy
száz esztendős asszonyt talált.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!
Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam,
menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik
a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz
madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót
adok. Élni igen jó!!
Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s
a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A
vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül,
s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek
orra a földet érte.
Jó estvét, öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek
éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.
Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul
ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő
nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal,
térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az
élet még nekem is kedves.
Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében,
melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –
Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi
a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme
már mohos volt.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?
A pelikán madarat keresném.
Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam,
mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön;
látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó
templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti
szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat
idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar.
Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet,
idegen országi embernek énekel.
De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra
várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott
a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a
madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig
két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. –
Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá.
Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét
megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár
énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot
rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette
magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások,
ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté,
s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony
örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott,
mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany
erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi
módon megajándékozták.
Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott,
ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet
a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába
vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő
alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De
az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér
csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy
bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát
azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy
csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra
verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván,
italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait
a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök,
elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves
pelikán madarat birtokába keritette.
A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire,
egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról
megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul
megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott
kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.
A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme
miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az
erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket
megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen
s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá
a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte
a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény
kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén.
Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással
hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a
föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen
lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét
földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér
csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele
ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen
kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá
érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra
nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu
lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.
Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán
madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült.
Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták
kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom,
bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát,
de a madár nem énekelt.
Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne
ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak
fele királyságát adná.
A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának
a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda
a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk
el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól
nekem a pelikán madár.
Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb
gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár
fog énekelni.
Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt
egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba,
szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját,
gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg
nép mind tizenhét évessé változott.
A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit.
Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az
egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék,
lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár
szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. –
Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak
meg kellett halni.
Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát.
Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is
élnek, ha meg nem haltak.