Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy
öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig
nevetett. – Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik
tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves
volt. – E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek
sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső
hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly
irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir
atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig?
Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.
Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit
falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés
után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját,
mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért
nevet? – Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára,
s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan
atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az
ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja
hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte
a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.
„Majd megkérdem én, ha senki nem is,“ mondá a középső
fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett.
– A reggelizés még folyt. – Mint az első fiu ez is
arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig,
a másik miért nevet? – Az atya ennek is késsel és
villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába
furódott. – Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez,
kik ő benne leginkább biztanak.
„Már te ne is menj,“ monda a két bátya a legkisebbiknek,
– „ugy is haragszik rád király atyánk madarász
természetedért.“ – De a kis fiu csak elment, s reszkető,
de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett
atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének.
– Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés
hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás
közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve
visszavivé atyjához s kérdését ismételte.
Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre
ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen:
egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman
szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három
országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem
meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán
madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta,
tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat
két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem,
azért fáj az én lelkem.
A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez,
kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték
magukat, midőn a véres sódaru gyermek a
kérdésre feleletet hozott.
Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a
három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha
csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után
ugyancsak verték a készülőt.
A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából
a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset
rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog
marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák.
Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen
öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret;
a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett,
gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával
később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét
adá a koldusnak.
Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek
te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három
ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog,
vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná
hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben
a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni
annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda
elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jót
várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább
tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk,
öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két
lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod,
annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd
az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt,
a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány
két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol
a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor
kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem
te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van
három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra
a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké,
ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd.
Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát,
se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem
a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét
ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám,
azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod,
nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd
ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a
vizbe, azután mosogasd meg – többet nem mondok.
Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült
a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza
a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben
repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt,
pemetén mindenütt nyomukban volt.
Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.
Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány.
Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban
kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a
századik. Mi járatban vagy, édes fiam?
Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!
Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő,
két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit
kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem
őrzöd, halál a fejeden.
Megsegít az isten!
Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat
vinned a selyem rétre.
A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt
tölte uj kocsisa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement
az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott,
gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta,
s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta
a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a
boszorkány nagyon csudálkozott. – No még ez is tudhat
kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.
Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre,
nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül
aludott. – A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét
dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte
kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis
sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá
a szunyogok királyát.
Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj,
beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem,
halál a fejemen.
A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk
énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé,
mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.
Vigan mene haza a kis kocsis.
Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg,
azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb
dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő
lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván
azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt
szemelgetett.
Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis
kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még ut közben
lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat
felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát
fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.
Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj,
beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem,
halál a fejemen.
A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk
jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak
a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a
czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte
uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból
lovak váltak.