E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek
volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb
volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert
legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz
erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett;
mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy
laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog
fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik
az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja
az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog
ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas,
nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják,
hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol
a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok,
a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már
ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy
aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak
volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda
fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek.
Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint
a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak
oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a
nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap
megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő
estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint
hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján,
de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette
a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy
hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más
nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a
vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka
nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett
éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget
tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja
meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak
álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki
eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem
tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat,
őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is,
a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a
gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja,
nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy
szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a
gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett
ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva
mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik
a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett
fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint
a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott
füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason
s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem
maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak,
s egy kis távolságban mindenütt futott utánok.
– Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy
réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott
az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna
öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik
meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb
hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas
meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s
mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa
mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak
meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre
sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt.
Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A
kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott
millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni.
Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen
igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak
benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt
gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst
galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó
csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér
madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany
erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott.
A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is
lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit
hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok.
Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a
kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. –
A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész
arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni.
A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett,
mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az
is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek
a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany
bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás
ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A
kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas
a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok
heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám
a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal
ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel
az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint
annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés
közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának
három fiával volt a három leány szerelemben –
arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról
lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a
pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká
keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával,
de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst
tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. –
A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az
ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még
emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár
tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta
magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek,
s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda
ha a topánka laskává szakadozott! –
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju
kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól
nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt;
már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg
napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az
ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. –
A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden
beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott
szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a
szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak,
hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony
sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is
siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az
arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta,
hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak,
előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen
hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve
ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak:
„Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A
királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király
nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte
kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni.
De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a
kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van
la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany
galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta.
A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a
kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót
is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta
és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon
felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind
a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt,
megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez
menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána
az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta,
melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője,
minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a
vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany,
ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába.
A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis
inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy
addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig
bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb
szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott
a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél
is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak
mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még
az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis
inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied;
ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü
teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia
szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg
király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba
helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj
király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. –