A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok
termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara
gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az
országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven
kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert
a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak
volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál:
ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak
közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a
legkisebbiket Ambrusnak hivták.
Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert
a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre
elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra,
majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak
több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira.
Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig
sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba.
– Már csak három sárkány élt az országban, egyik
hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez
a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból
mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan
vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek
környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt,
vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.
Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása
a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak.
– Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü
fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá
rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal
hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból
egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje
volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.
Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek,
tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen
öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett,
kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak
nyakára hajtva, igen keservesen sirt.
A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz,
édes gazdám?
Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen
szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.
Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj
a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt
izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig
téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd
meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon,
de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad
el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal
mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak
azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött
legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha
semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos
csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.
A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki
mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette
egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három
órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos
végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba.
Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta.
Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és
nyerített.
Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának
ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még
akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem.
Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés
fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott
van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám,
az illik rám.
A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos
nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához
kötötte s elment atyjához búcsut venni.
Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját,
hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A
kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt.
Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz;
a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes
lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes
lova szőrében, s nagyon elszomorodott.
Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü
paripa.
A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló
erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok
kérését későn cselekedni nem jó.
Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik
orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott.
– A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott,
mintegy tündérkirály.
Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk
egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten
földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg
a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak
azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.
A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly
a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma
volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen
túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre
ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni
meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa
kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az
is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak,
de a világért se birtak rá ismerni.
Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s
tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus
kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt.
Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy
ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb,
mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant,
s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést,
és egyszerre oda repült.
Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! –
Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere
a síkra!
Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte
le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta
le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét
paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a
korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris
meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól
kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől
kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a
hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének
ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.
Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst
hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek,
ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett,
gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan
is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.
Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát,
s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német
mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.
A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt
Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának
ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét.
A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez
kötötte.
Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak
a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor
ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt,
azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt
nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a
sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette
két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni,
ha elkésni nem akarnak.
Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök
torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt.
– A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint
a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett
kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván,
serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az
utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette
gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak,
mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen
nehéz lesz azt legyőzni.
Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett
az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. –
Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött
vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak
együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor
annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem
húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak;
de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta
a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány,
kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a
nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk
közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s
az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje;
ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova
kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak
le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban
a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek,
a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván,
azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér
láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe,
a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással
ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut,
melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben
volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában
annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét
meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki
fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy
testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju
Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a
veres lángot.
Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült;
a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához
ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már
délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén,
köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott
el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre
szememmel látok.
Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott.
Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn
hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba,
hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü
sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta,
s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat
Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor
egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök
szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze
édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem
nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja
kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.
A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri
nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat,
akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok
buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága
nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz
nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él;
de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében
megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.
A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri
nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná
fogok változni, végig nyulok az egész világ minden
országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni;
de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin
mindenütt elszárad, én is meghalok.
Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból.
De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány,
őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott,
futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis
lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. –
A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna
valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához.
Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe
szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –
Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre
szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott
lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez,
belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott,
s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás
vize egészen kiapadt.
Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert
tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a
szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre
elszáradt.
Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket
megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.
Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben
üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus,
a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már
egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy
kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig
ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig
alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett
a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte
annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja
szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond
elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja
ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.
Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott,
s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy
darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől
csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy
mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska
húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni,
s vele amugy menyecskésen ingerkedni.
Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá
Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az
eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a
vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt
a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek
nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban
fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.
A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan
belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt
feleségül.
Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.
No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, –
tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete
cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld
belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat
lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki
nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.
A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás
volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a
rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is,
mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen
belé szeretett. –
Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte
neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül
fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz:
utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves
Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas
orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát
ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi
okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót
fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám
pokolban is van pap, a mennyi kell. –
Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas
orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja,
hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem,
hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem
azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől
te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek
életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. –
A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e
beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban,
hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de
a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a
lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy
van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik,
abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban
egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és
egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét
tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége
az ő életének is. –
Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap
el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót,
kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a
katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre
megölte, a fényeset még életben hagyta.
Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s
ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus,
és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a
földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? –
Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott
asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben
van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, –
de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben
találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat,
mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává
változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat
befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.
Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából
a pára egyszerre kiszakadt. –
Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává
válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany
vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más
világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától
lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa
a pokol lyuka mellett van.
Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette,
a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany
vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul
éldegélt.
Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős
katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén
király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat
Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben
tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos
lovon minden nap paripáztak.