Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas
farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a
vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész
házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt
a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment
tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett;
az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga
embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy
ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész
világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni,
volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek,
kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a
ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.
Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta
magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok
királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben
hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel
jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak
vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt
kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy
rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték
a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk
alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron
túl voltak.
Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt
a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga
embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő
királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király
társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki
tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad,
a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat
nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi,
hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se
járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást,
itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy
úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem
viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt
ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni,
a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten
nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett
egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol,
még a hol nem kéne is.
Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek –
tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél,
eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt
nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset
kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is
adok, a mi kell, csak vezess haza.
Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd
letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát;
de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához
ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a
lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját,
a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig
királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta
magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis
leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte
csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a
forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban,
tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte
az éjfélt és ment mint a villámlás.
A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más
nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi
vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit
megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig
elkisértette.
Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az
ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol,
mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint,
mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi,
beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete
léleknek átadják.
Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy
disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis
malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám,
megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok
teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét.
Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen
röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy
a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer
pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan,
hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a
falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem;
mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is
elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden
eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját
öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek
adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király,
hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de
hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis
leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn
a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka
a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a
kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már
többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a
hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk
vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott
az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében
ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága…
A kis leányt a fellegbe hajította. –
Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél.
Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög
a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű
gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan
dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen
völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis
reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak,
kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe
egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval
öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie!
ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek
meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a
ház belé.
A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta,
hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint
ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög
fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának
megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem
sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul,
bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba
belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek
Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása
tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása
nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden
szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az
apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak
játszottak.
A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét,
szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi
mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és
két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette
volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer
úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével
ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta
öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy
taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a
kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha
sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul
ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy
ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög
is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda
az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre
semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete
az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen
szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban
senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária;
a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. –
De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái
előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt
mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni
templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá
tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők,
hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép
angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. –
Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó
helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket
utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. –
Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég;
midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát
meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok.
Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál
te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre
kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel
ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett
öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában
egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes
asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest,
hess – hess!
Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden,
hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?
Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam,
hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.
Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért
pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat,
s tovább siettek. –
Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban,
mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett,
meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg,
s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak.
Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska
pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát
tartott.
Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy
kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj
meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.
Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó
lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod,
a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a
tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. –
Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én
vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én
kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni?
Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –
Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, –
megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. –
Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.
Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát
fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten
nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek
ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével
mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az
ördög a szél hátára, s haza felé tartott.
Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária
atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két
orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska
visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt
sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária
egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A
két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott.
Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott,
hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az
asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó
minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére
bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette
feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a
gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak
az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak,
de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most
több ördög nincs.
A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott.
– Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög
őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. –
Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész,
nem méltó a boldogságra.
A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi
faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög
fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt
igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével,
a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő
boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot
talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána
Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az
orozlán és szakállas farkas terem.