Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy király, kinek
egyetlen, szép és vitéz fia elment messze, a szomszéd országban
lakó király ellen háboruba. Az ősz király leveleket
szokott küldözgetni egyetlen fiának a sereghez, egy öreg
hű szolga által. Történt egyszer, hogy a levelet vivő vén
szolga egy magános házhoz tért be éjjeli szállásra, mellyben
egy közép idejü asszony és ennek szép, igen szép leánya
lakoztanak. A háznép vacsorát készitett a levélvivő szolgának,
s evés közben azt kérdé tőle az asszony, hogy vajjon
őtet tartja-e vagy pedig leányát szebbnek? A szállást és
ételt kapott szolga nem akará kimodani egyenesen az igazságot,
s csak ennyit felelt: mi tagadás benne, csak valljuk
meg, hogy mi idősebbek nem lehetünk már olly szépek,
mint a fiatalok. Az asszony nem szólt semmit, de mihelyt a
király embere elment, megparancsolá a maga szolgájának,
hogy leányát elvivén az erdöre, ölje meg, s tüdejét, máját
és két kezét hozza vissza neki. A szolga elment a szép
leánynyal jó messze, s egy helyen megállapodva elbeszélte
neki az anyja parancsát. Hanem, igy szóla tovább, én téged
meg nem ölhetlek, mert jó gazdasszonyom voltál mindenkor;
itt van a kis kutya, melly utánunk eljött, ennek tüdejét, máját
kivéve elviszem anyádnak, azonban már meg kell lenni, a két
kezedet szükség elvágnom. A szolga ugy tett, miként mondta;
kivette a kis kutya tüdejét, máját, s a leány két kezét
levágta, habár nehezen esett is neki. Elvágott karját azonban
erősen betekervén ruhával, a leányt utra bocsátotta, maga
pedig visszament asszonyához. Ez fogta a tüdőt és májat,
szájába vette, s ezen szavakkal: belőlem kerültél, belém
mégy vissza, elnyelte, a két kezet pedig felhajította padlásra.
A szolga azonban, mihelyt szerit tehette, sietett elhagyni
az asszony házát, s oda nem is tért vissza többé soha.
Ezalatt a kezetlen lány ment, mendegélt, ismeretlen
helyeken, félve, nehogy ráakadjanak. Nappal elbujt az erdős
helyeken, s csak éjszakára jött elő élelmét keresni, s ha
kertekbe juthatott, a mi gyümölcsöket szájával elért, azokkal
táplálta magát. Utójára a király városába jutott el. Már ekkor
a herczeg haza tért a háboruból. – Egy reggel kinézett
ablakából a király, s boszankodással látta, hogy a kertében
levő kedvencz körtvefán ismét kevesebb gyümölcs van, mint
mennyit azelőtt való nap megszámlált. Haraggal hivatta
kertészét, kire a gyümölcs megőrzése különösen bizva volt; de
azzal mentette magát, hogy őt a virasztás közben olly ellenállhatlan
álom lepte meg, millyet eddig soha sem tapasztalt,
s mellyből fölébredni nem tudott. A király más embert rendelt
a fa alá éjszakára. Ez is ugy járt, mint az első. Mód
nélkül boszankodott a király. Harmadik éjszakára önmaga a
királyfi vállalkozott, hogy fönvirasztand; s megőrzendi a
kedves fa termését. A herczeg egy, a fa alatt levő, gyepágyra
feküdt, de nem hunyá be szemét. Éjfél felé a kert sürűjéből
előjött a kezetlen leány, s meglátva a királyfit, ezt
mondá neki: a fél szemed alszik, a másik fél is mindjárt
elalszik. E szavakra a herczeg mély álomba merült. Ekkor a
kezetlen leány a fa alá lépett, s szájával szaggatá le a
gyümölcsöket. Azonban már csak igen kevés körtve volt azon
ágakon, mellyeket a földről elérhetett. Hogy tehát jóllakjék,
kénytelen volt a gyepágyra fölhágni, s onnan nyújtózkodni
a gyümölcsök után. Azonban ezen helyzetben, nem levén
keze, mivel tartózkodjék, lába megsíklott, s egyenesen a
fekvő királyfi fölé esett. A herczeg a reá esett teher ütése
miatt rögtön fölébredt, – mind két kezével erősen átkarolta
a leányt, s nem is bocsátotta el magától. – Reggel, kinézvén
ablakán a király, s nem látva hiányát a gyümölcsnek,
egy követet küldött a kertbe fiához, megtudni, mi történt?
Ez alatt a herczeg a hajnal fényénél meglátta a leány
gyönyörűséges arczát. A küldött követ elérkezett a királyfihoz,
s ez igy felelt: mondd meg atyámnak, hogy megfogtam
a tolvajt, s el sem is eresztem; de ha király atyám nem
engedi, hogy az feleségem legyen, többé soha sem megyek házába;
különben a leánynak két keze nincs meg. – A király
nem ellenkezett fiának kivánatában, s a kezetlen leány
felesége lett a herczegnek, s boldogul éltek egy darab ideig.
Azonban a háború ismét kiütött a szomszéd ország
fejedelmével, s a herczeg ismét elment a sereghez. Ez alatt a
kezetlen leány lebetegedett, s két arany haju gyermeket
szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön
irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet
ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt
bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt
olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára
oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a
háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy,
s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép
akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei
nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket
szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s
szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel
és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony
kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta
s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam,
hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép
arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más
levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát,
ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt
szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte,
miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a
követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy
visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta:
mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért
a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván,
kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód
nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen
legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének
semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel,
s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát
ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva,
hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített
a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a
dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a
háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő
nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy
bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb
sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek
egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy
kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a
kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három
napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre
érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha
valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal
megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát
ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind
a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét
tovább folytatta utját.
Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott
háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi
történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg
lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni
kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők
teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott,
hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a
vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben.
Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind
beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, –
az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze
elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal.
Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát
hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese
lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony
mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy
feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem,
hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek
tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami
különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen
hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét
elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen.
A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál
varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer
a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik
gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre
azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze
az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd
ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek
újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel
fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a
nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna.
Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind
jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap
el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem
kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan
vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat
ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett
volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást
szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét.
Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel,
király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le
a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal
parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le
az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd
fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek
megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz
én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá
anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az
ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét:
de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta
és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg?
Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt
parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a
levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre
válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt
válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi
mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép
gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni
palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség
készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a
vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga
vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem
más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép
kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok
esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy
számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész
ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még
most is élnek, ha meg nem haltak.